20. fejezet
Miután Edward beszélt Carlisle-lal nekünk, nem volt már min gondolkodni, ezért azonnal hívtuk Alice-t. Reméltem, hogy telefonközelben van, és hamar felveszi. Már alig vártam, hogy beszélhessek Nicole-lal. Azt akartam, hogy barátnőm megnyugodjon. Viszont azt még magamnak sem ismertem be, mi is az igazi ok, amiért ennyire ragaszkodom ehhez a beszélgetéshez. Csak mikor már néhány másodperc volt vissza addig, hogy halljam Nicole hangját, jöttem rá, hogy ezzel a beszélgetéssel a saját lelkiismeretemet akarom megnyugtatni. Erre eddig nem jöttem rá, viszont most már világosan láttam. Ha most tudnék segíteni Nicole-nak, azzal az én lelkem is megkönnyebbülne, ha már megelőzni nem is tudtam a dolgokat. Mert akárki akármit is mond, ez az én hibám. Ha jobban figyelek, és nem engedem el Nicole-t egyedül, hanem vele megyek, akkor meg sem történt volna.
- Bella – tértem vissza gondolataimból Edward szólítására – Nicole van a vonalban – nyújtotta felém a telefont. Én azonnal kikaptam a kezéből, és beleszóltam.
- Nicole! Én úgy sajnálom! Minden az én hibám.
Folytattam még volna, he Nicole nem vág a szavamba.
- Bella, kérlek ezt hagyd abba! Te semmiről sem tehetsz. Ha akkor nap nem indulok el, akkor nem történt volna semmi. De arra most már felesleges gondolni, hogy mi lett volna ha… Már megtörtént. Szóval jobb, ha nem is beszélünk erről. inkább arról mesélj, hogy mi történt veletek. A szüleim jól vannak? – kérdezte aggódva, és én nagyon szerettem volna megnyugtatni. Ám arra nem is gondoltam, hogy ennyire jól viseli a dolgokat. Azt hittem, hogy jobban össze lesz törve, de ez a hangjából nem hallatszott, de lehet, hogy tévedek.
- Igen, jól vannak, csak nagyon aggódnak érted.
Nem tudtam, mit mondhatnék még róluk, mivel nem akartam szomorúbbá tenni.
- Nagyon sajnálom, hogy ennyi… - kezdte volna Nicole, de nem tudta, hogy folytassa, és olyan volt, mintha sírna. Tehát akkor mégsem viseli olyan jól a dolgokat. Már megint tévedtem. – Kérlek, Bella beszélj a szüleimmel. Nyugtasd meg őket egy kicsit, ha tudod.
- Rendben - egyeztem bele azonnal, remélve, hogy ezzel kicsit megnyugtatom.
Hiába vártam annyira, hogy beszélhessek Nicole-lal, most mégsem tudtam, mit mondhatnék. Percekig néma csendben vártuk, hogy a másik mondjon valamit, de Nicole sem úgy tűnt, mint aki tud most bármiről fecsegni. Nem tudom, mit képzeltem, mikor azt hittem, hogy ez egy könnyed csevej is lehet. Mondanom kellett valamit, hogy megtörjem a csendet.
- A jövő héten hazautazok Ausztráliába.
Ám ahogy kimondtam, rögtön meg is bántam, hisz ez a szüleimen kívül senkinek sem jó hír.
- Öhm…szeretném azt mondani, hogy nagyon örülök – kezdte barátnőm - de sajnos nem tudom.
Persze az jó, hogy legalább benned már nem tehetek majd kárt. De akkor is… Nagyon fogsz hiányozni.
- Te is nagyon fogsz hiányozni nekem – vágtam a szavába. Ám ezután ismát hosszabb csend következett.
- Mivel valószínűleg már nem találkozunk, s lehet, hogy nem is beszélünk az indulásodig, azt hiszem, most kell elköszönnünk.
Könyörgő szemekkel néztem Edwardra, aki eddig csendben várakozott, hogy nyugtasson meg. Nagyon szerettem volna azt hallani, hogy még fogok beszélni Nicole-lal, ám Edward inkább nem nézett a szemembe, hanem az ablakhoz sétált.
- Igen, azt hiszem igazad van. Sajnálom, hogy nem tudtunk találkozni. De nagyon örülök, hogy megismerhettelek, és végül ilyen jól kijöttünk egymással.
Ajkam mosolyra húzódott, amikor visszaemlékeztem rá, hogy hogyan alakult a kapcsolatunk. Kezdetben Nicole nagyon utált engem, ám miután tisztáztuk a dolgokat, nagyon jó viszony alakult ki köztünk. Pedig kezdetben Nicole sem volt túl szimpatikus a számomra.
- Hát... igen. Kicsit szemét voltam veled. De most mát mindegy. Remélem, egy nap majd újra láthatlak. Jó utat Bella! Vigyázz magadra, és légy boldog!
Válaszolni akartam valamit, azonban torkomban hatalmas gombócot éreztem. Alig bírtam már visszatartani. Alig bírtam már visszatartani a könnyeimet.
- Te is legyél nagyon boldog! Ég veled Nicole!
- Szia Bella!
Miután letettem a telefont, fura érzés tört rám. Azaz nem is fura, hanem inkább semmilyen. Megkönnyebbülést vártam, ám helyette ürességet kaptam. Olyan volt, mintha hiányozna valami a szívemből. Hogy mi? Nicole. Hirtelen hideget éreztem a testem körül, és Edward ölelő karjában találtam magam. Szorosan hozzábújtam, és vártam, hogy elkezdjenek folyni a könnyeim, ám teljesen száraznak éreztem a szemeimet.
A gondolataim már máshol jártak. A szüleim azonnal megérkeznek, ezért most nem borulhattam ki. Még nem. Ám most fogtam csak fel igazán, hogy már csak egy hetem van Forksban. Azt akartam, hogy megálljon az idő, vagy lassabban teljen, mert nagyon kevésnek tűnt már. és ezt mi sem bizonyította jobban, mint az, hogy Renée máris jött szólni.
- Bella, indulunk! Mindened megvan?
Bólintottam, bár nem igazán érdekelt, hogy mindent elpakoltam- e.
- Este átmegyek hozzád, és majd mindent megbeszélünk – súgta Edward a fülembe, mivel anyám nem ment ki a szobából.
Az autóban, amelyet szüleim béreltek, könnyen elfértünk, mivel az ő táskáik elfértek a csomagtartóban, az enyémek meg még Brownéknál voltak. Anyu azt mondta, hogy majd holnap elmegyünk oda is, hogy könnyebben tudjunk készülődni az indulásra, és ne legyenek szerteszét a dolgaim.
Kicsit örültem neki, hogy holnap találkozhatok Amberrel és Jackkel, de féltem is a találkozástól. Szerettem volna megtartani a szavamat, és megnyugtatni őket, de nem tudtam, hogyan is tehetném. Azt nem mondhattam nekik, hogy a lányukból vámpír lett, ezután egy percet sem fog öregedni és vért kell innia, hogy csillapítsa a szomját. Viszont hazudni sem akartam nekik. Reméltem, hogy Edwardnak lesz majd egy jó ötlete, ám ez a reményem is elszállt, mikor megszólalt a telefonom, és Edward beszélni kezdett.
- Sajnálom, de nem tudok most átmenni. Alice-ék hazaértek, és Nicole-lal beszélnünk kell. Ráadásul az eluta… - kezdte Edward, de elharapta a mondatot. – Holnap majd találkozunk – folytatta gyorsan.
Sokáig tartott míg, sikerült elaludnom, mivel sejtette mi az, amit Edward nem akart kimondani.
Gondolom nem akart még azzal is terhelni, hogy az ő költözésükről beszél. Pedig ez mér csak a hab a tortán.
A napok gyorsan teltek, én mégsem tudtam rendesen beszélgetni Edwarddal. Alig volt ideje rám, mivel mindig vagy a költözésüket szervezte, vagy Nicole-lal volt. Viszont vészesen kevés időnk maradt már egymásra, mivel holnap délbe indul a gépem.
Nicole kérésére megpróbáltam megnyugtatni Ambert és Jacket, de nem sok sikerrel. Nagyon nehezemre esett hazudni nekik, de nem tehettem mást. Reméltem, egyszer majd belenyugszanak abba, hogy többet nem látják a lányukat, bár soha nem fogják elfelejteni, és addig, amíg nem tudják biztosra, hogy meghalt, reménykedni fognak. És ez így is van rendjén.
u.i.: Ez a fejezet most 2 részes lesz. Ennek 2 oka is van. Az első, hogy hosszabb lesz, mint az előzök, és ebből következik a második, ami az, hogy nem volt időm befejezni, mert készülődöm kell, mivel holnap indulok, és nagyon korán kelek. A második részt, akkor fogom feltenni, miután hazajöttem.
Lécci írjatok komikat! (Bocsi a helyesírási hibákért, nem volt időm még egyszer átnézni.)
Miután Edward beszélt Carlisle-lal nekünk, nem volt már min gondolkodni, ezért azonnal hívtuk Alice-t. Reméltem, hogy telefonközelben van, és hamar felveszi. Már alig vártam, hogy beszélhessek Nicole-lal. Azt akartam, hogy barátnőm megnyugodjon. Viszont azt még magamnak sem ismertem be, mi is az igazi ok, amiért ennyire ragaszkodom ehhez a beszélgetéshez. Csak mikor már néhány másodperc volt vissza addig, hogy halljam Nicole hangját, jöttem rá, hogy ezzel a beszélgetéssel a saját lelkiismeretemet akarom megnyugtatni. Erre eddig nem jöttem rá, viszont most már világosan láttam. Ha most tudnék segíteni Nicole-nak, azzal az én lelkem is megkönnyebbülne, ha már megelőzni nem is tudtam a dolgokat. Mert akárki akármit is mond, ez az én hibám. Ha jobban figyelek, és nem engedem el Nicole-t egyedül, hanem vele megyek, akkor meg sem történt volna.
- Bella – tértem vissza gondolataimból Edward szólítására – Nicole van a vonalban – nyújtotta felém a telefont. Én azonnal kikaptam a kezéből, és beleszóltam.
- Nicole! Én úgy sajnálom! Minden az én hibám.
Folytattam még volna, he Nicole nem vág a szavamba.
- Bella, kérlek ezt hagyd abba! Te semmiről sem tehetsz. Ha akkor nap nem indulok el, akkor nem történt volna semmi. De arra most már felesleges gondolni, hogy mi lett volna ha… Már megtörtént. Szóval jobb, ha nem is beszélünk erről. inkább arról mesélj, hogy mi történt veletek. A szüleim jól vannak? – kérdezte aggódva, és én nagyon szerettem volna megnyugtatni. Ám arra nem is gondoltam, hogy ennyire jól viseli a dolgokat. Azt hittem, hogy jobban össze lesz törve, de ez a hangjából nem hallatszott, de lehet, hogy tévedek.
- Igen, jól vannak, csak nagyon aggódnak érted.
Nem tudtam, mit mondhatnék még róluk, mivel nem akartam szomorúbbá tenni.
- Nagyon sajnálom, hogy ennyi… - kezdte volna Nicole, de nem tudta, hogy folytassa, és olyan volt, mintha sírna. Tehát akkor mégsem viseli olyan jól a dolgokat. Már megint tévedtem. – Kérlek, Bella beszélj a szüleimmel. Nyugtasd meg őket egy kicsit, ha tudod.
- Rendben - egyeztem bele azonnal, remélve, hogy ezzel kicsit megnyugtatom.
Hiába vártam annyira, hogy beszélhessek Nicole-lal, most mégsem tudtam, mit mondhatnék. Percekig néma csendben vártuk, hogy a másik mondjon valamit, de Nicole sem úgy tűnt, mint aki tud most bármiről fecsegni. Nem tudom, mit képzeltem, mikor azt hittem, hogy ez egy könnyed csevej is lehet. Mondanom kellett valamit, hogy megtörjem a csendet.
- A jövő héten hazautazok Ausztráliába.
Ám ahogy kimondtam, rögtön meg is bántam, hisz ez a szüleimen kívül senkinek sem jó hír.
- Öhm…szeretném azt mondani, hogy nagyon örülök – kezdte barátnőm - de sajnos nem tudom.
Persze az jó, hogy legalább benned már nem tehetek majd kárt. De akkor is… Nagyon fogsz hiányozni.
- Te is nagyon fogsz hiányozni nekem – vágtam a szavába. Ám ezután ismát hosszabb csend következett.
- Mivel valószínűleg már nem találkozunk, s lehet, hogy nem is beszélünk az indulásodig, azt hiszem, most kell elköszönnünk.
Könyörgő szemekkel néztem Edwardra, aki eddig csendben várakozott, hogy nyugtasson meg. Nagyon szerettem volna azt hallani, hogy még fogok beszélni Nicole-lal, ám Edward inkább nem nézett a szemembe, hanem az ablakhoz sétált.
- Igen, azt hiszem igazad van. Sajnálom, hogy nem tudtunk találkozni. De nagyon örülök, hogy megismerhettelek, és végül ilyen jól kijöttünk egymással.
Ajkam mosolyra húzódott, amikor visszaemlékeztem rá, hogy hogyan alakult a kapcsolatunk. Kezdetben Nicole nagyon utált engem, ám miután tisztáztuk a dolgokat, nagyon jó viszony alakult ki köztünk. Pedig kezdetben Nicole sem volt túl szimpatikus a számomra.
- Hát... igen. Kicsit szemét voltam veled. De most mát mindegy. Remélem, egy nap majd újra láthatlak. Jó utat Bella! Vigyázz magadra, és légy boldog!
Válaszolni akartam valamit, azonban torkomban hatalmas gombócot éreztem. Alig bírtam már visszatartani. Alig bírtam már visszatartani a könnyeimet.
- Te is legyél nagyon boldog! Ég veled Nicole!
- Szia Bella!
Miután letettem a telefont, fura érzés tört rám. Azaz nem is fura, hanem inkább semmilyen. Megkönnyebbülést vártam, ám helyette ürességet kaptam. Olyan volt, mintha hiányozna valami a szívemből. Hogy mi? Nicole. Hirtelen hideget éreztem a testem körül, és Edward ölelő karjában találtam magam. Szorosan hozzábújtam, és vártam, hogy elkezdjenek folyni a könnyeim, ám teljesen száraznak éreztem a szemeimet.
A gondolataim már máshol jártak. A szüleim azonnal megérkeznek, ezért most nem borulhattam ki. Még nem. Ám most fogtam csak fel igazán, hogy már csak egy hetem van Forksban. Azt akartam, hogy megálljon az idő, vagy lassabban teljen, mert nagyon kevésnek tűnt már. és ezt mi sem bizonyította jobban, mint az, hogy Renée máris jött szólni.
- Bella, indulunk! Mindened megvan?
Bólintottam, bár nem igazán érdekelt, hogy mindent elpakoltam- e.
- Este átmegyek hozzád, és majd mindent megbeszélünk – súgta Edward a fülembe, mivel anyám nem ment ki a szobából.
Az autóban, amelyet szüleim béreltek, könnyen elfértünk, mivel az ő táskáik elfértek a csomagtartóban, az enyémek meg még Brownéknál voltak. Anyu azt mondta, hogy majd holnap elmegyünk oda is, hogy könnyebben tudjunk készülődni az indulásra, és ne legyenek szerteszét a dolgaim.
Kicsit örültem neki, hogy holnap találkozhatok Amberrel és Jackkel, de féltem is a találkozástól. Szerettem volna megtartani a szavamat, és megnyugtatni őket, de nem tudtam, hogyan is tehetném. Azt nem mondhattam nekik, hogy a lányukból vámpír lett, ezután egy percet sem fog öregedni és vért kell innia, hogy csillapítsa a szomját. Viszont hazudni sem akartam nekik. Reméltem, hogy Edwardnak lesz majd egy jó ötlete, ám ez a reményem is elszállt, mikor megszólalt a telefonom, és Edward beszélni kezdett.
- Sajnálom, de nem tudok most átmenni. Alice-ék hazaértek, és Nicole-lal beszélnünk kell. Ráadásul az eluta… - kezdte Edward, de elharapta a mondatot. – Holnap majd találkozunk – folytatta gyorsan.
Sokáig tartott míg, sikerült elaludnom, mivel sejtette mi az, amit Edward nem akart kimondani.
Gondolom nem akart még azzal is terhelni, hogy az ő költözésükről beszél. Pedig ez mér csak a hab a tortán.
A napok gyorsan teltek, én mégsem tudtam rendesen beszélgetni Edwarddal. Alig volt ideje rám, mivel mindig vagy a költözésüket szervezte, vagy Nicole-lal volt. Viszont vészesen kevés időnk maradt már egymásra, mivel holnap délbe indul a gépem.
Nicole kérésére megpróbáltam megnyugtatni Ambert és Jacket, de nem sok sikerrel. Nagyon nehezemre esett hazudni nekik, de nem tehettem mást. Reméltem, egyszer majd belenyugszanak abba, hogy többet nem látják a lányukat, bár soha nem fogják elfelejteni, és addig, amíg nem tudják biztosra, hogy meghalt, reménykedni fognak. És ez így is van rendjén.
u.i.: Ez a fejezet most 2 részes lesz. Ennek 2 oka is van. Az első, hogy hosszabb lesz, mint az előzök, és ebből következik a második, ami az, hogy nem volt időm befejezni, mert készülődöm kell, mivel holnap indulok, és nagyon korán kelek. A második részt, akkor fogom feltenni, miután hazajöttem.
Lécci írjatok komikat! (Bocsi a helyesírási hibákért, nem volt időm még egyszer átnézni.)
