Mint ahogy azt az előző fejezet végén már említette, van egy meglepetésem a számotokra.
Ez pedig nem más, mint egy új történet, amit most kezdtünk el Nesszivel. Remélem ez is elnyeri majd a tetszéseteket, és az első fejezetet már holnap (szombaton) olvashatjátok is.
Az oldalt itt találjátok: http://acsaladhivoszava-byvickyandnesszi.blogspot.com/
Várunk benneteket!
XOXO
Vicky11
Még egy díj
1.) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (belinkelve a blogjukat)!
2.) Tedd ki a logót a blogodra!
3.) Írj magadról 7 dolgot!
4.) Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
5.) Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról.
1.) Köszönöm szépen Nesszinek, VampireBella & Lyly-nek, és Giannának!
3.)
- Imádom a Twilight saga-t (bár ezt már eddig is tudtátok).
- Rengeteget olvasok
- Bármilyen könyv vagy film végén képes vagyok sírni.
- Szeretek kirándulni, túrázni, színházba és moziba járni.
- Örülök, hogy olvassátok a történetemet.
- Szeretek új emberekkel megismerkedni.
- Imádok nektek írni!
4.)
Alice23
Nikki
Drusilla
Lana
Phoenix
Nikuska94
Még egyszer nagyon szépen köszönöm!
Az óceánon túl - 17. fejezet
17. fejezet
Edward szemszöge
- Nicole vámpír?
Hirtelen azt sem tudtam eldönteni, hogy ez jó hír-e vagy rossz. Az biztos, hogy annál jobb, mintha meghalt volna. Ám ezt a sorsot senkinek sem kívántam volna. De mit jelentsen az, hogy Fellina ki akarja képezni? Ezt nem hagyhatjuk.
- Azonnal meg kell találnunk Nicole-t. Nem tudjátok, hol van a nő rejtekhelye?
Láttam Alice gondolataiban, hogy a férfi egy Seattle melletti helyre indult, ezért ő úgy gondolta, hogy valahol ott lehet Nicole is.
- Ha úgy gondolod, akkor akár indulhatunk is. Nem szabad tovább vesztegetnünk az időnket – mondtam húgom ki nem mondott gondolataira.
- Hé öcsi, minket is beavatnátok a tervbe? – kérdezte Emmett.
Mivel nem akartam tovább várni, ezért az autóban mondtam csak el testvéreimnek az ötletem. Alice és Jasper Carlisle autójával jöttek utánunk, Emmett és Rosalie pedig velem a Volvóval, hogyha meg is találjuk Nicole-t, vissza tudjuk vinni. Pontos tervem még nem volt, de azt tudtam, hogy Nicole nem maradhat Fellinával, és nem ölhet embereket. Bella már így is magát hibáztatja, pedig még azt sem tudja, hogy barátnőjét átváltoztatták. Nem akarom, hogy azt kelljen hallania, hogy ráadásul emberéleteket vesz el. Meg kell akadályoznom, hogy így legyen.
Hamar odaértünk Seattle-hez, és mikor a táblák azt mutatták, hogy néhány kilométer, és elérjük a városhatárt, lekanyarodtam egy mellékutcára, hogy Jasperrel is tudjak beszélni. Miután ők is leparkoltak, én azonnal odarohantam hozzá.
- Ha a nő egyedül van Nicole-lal akkor nem lesz nehéz dolgunk. És talán még úgy sem, ha a férfi is visszaért már. De szerinted mit kéne tennünk.
Testvérem egy ideig gondolkodott a dolgon, és minden eshetőségre számítva végül így szólt:
- Szerintem ennyien is elegen leszünk. A nő, Fellina valószínűleg nem számított sem arra, hogy valakit át fog változtatni, és arra sem, hogy mi megjelenünk nála. És ha szerencsénk lesz, akkor Nicole is a mi oldalunkra áll, ha harcra kerül a sor. Már csak azt kell kiderítenünk, hogy hol vannak most.
És mintha csak valaki meghallotta volna Jasper szavait, egy új illatot éreztünk meg. És az ismeretlen illatot egy jól ismert követett.
- Nicole – suttogtam, és testvéreim is egyetértettek velem. – Azonnal meg kell találnunk.
Futásnak eredtünk Nicole illata után, aki úgy tűnt, mintha menekülne valaki elől. Ám mivel még újszülött volt, gyorsabban tudott futni, még nálam is. És hiába próbáltam olvasni a gondolaiban, az sem sikerült. Néhányszor sikerül elkapnom néhány gondolatfoszlányt, de mire megtudtam volna, hogy hol van, már el is tűnt. Emmett és Jasper gondolataiból kiolvastam, hogy Nicole elé akarnak vágni, hogy be tudják keríteni. Bólintottam neki, hogy egyetértek velük, és ezért ők irányt váltottak, hogy szembe kerüljenek a lánnyal. Mi húgaimmal tovább követtük az illatot, de nem sikerült elég közel kerülnünk hozzá. Ám hirtelen egy ismeretlen gondolat férkőzött a fejembe.
„Nem értem minek menekül. Tudja, hogy egyszer úgyis el fogom kapni. És egyébként is mire menne nélkülem. ”
Azonnal tudtam, hogy ez nem lehet más, mint Fellina. Szóval akkor ezért rohan ilyen gyorsan Nicole?! Mert menekül! De miért? Mi az, ami miatt ennyire megijedhetett? Megpróbáltam még egy kicsit gyorsabban futni, és a húgaim le is maradtak tőlem, de nem túl sokkal.
És úgy tűnt, van is értelme annak, hogy tempót váltottam. Nicole közelebb került hozzám, mert már gyakrabban hallottam a gondolatait. Gondoltam rám, hogy megszólalok hangosan is, de inkább elvetettem az ötlete, nehogy a másik nő is meghallja, vagy Nicole megijedjen. Ám egyszer csak úgy tűnt, hogy Nicole lelassított, mivel már minden gondolatát tisztán hallottam.
„Ezek meg kik? És mit akarnak? Én nem bírom tovább. Meg kell adnom magam. Egyedül úgy is kevés vagyok, ennyiükkel szemben. ”
Tehát akkor ezért lassít? Megérezte volna, hogy közeledünk, és azt hiszi, az ellenségei vagyunk? Mivel nincs senki rajtunk kívül az erőben, mivel azt éreznénk, vagy Alice látta volna. Ahogy csökkent köztünk a távolság, és megláttam Nicole-t, nagyon védtelennek tűnt. A levelekkel és gallyakkal teli földön ült, a térdeit felhúzta és ráhajtotta a fejét. Nem tudtam mi tegyek, hogy ne ijesszem meg még jobban, ezért halkan megszólítottam.
- Nicole…- ahogy meghallotta a nevét, azonnal felkapta a fejét, és nagy szemeket meresztett rám.
- Te? Mit keresel te itt? És ez hogy lehet?...Te is… - kezdte a mondatát, és tudtam, hogy mi az a szó, amit nem mondott ki szívesen, még a gondolataiban sem.
- Igen, én is a családom minden tagja is vámpírok vagyunk. De nem kell félned tőlünk! Most is azért jöttünk, hogy hazavigyünk, és megtanítsunk rá, hogy hogyan éld tovább az életed.
Nicole először nem akarta elhinni, amit hall, ám valami felkeltette a figyelmét.
- De ha te is az vagy, akkor miért ilyen színű a szemed? A nőé, aki átváltoztatott, vörös volt. De akkor az enyém most milyen színű? Kérlek, mond, hogy olyan, mint a tiéd!
Látszott rajta, hogy tényleg nagyon szeretné, ezt hallani, de nem akartam neki hazudni.
- Mivel még csak most változtál át, ezért még neked is vörös a szemed. Viszont ha úgy fogsz élni, mint mi, egy idő után neked, is ilyen lesz a szemed színe.
Szerettem volna megnyugtatatni, hogy minden rendben lesz, és senkit sem fog bántani, de nem tehettem.
- Gyere, hazaviszünk – nyújtottam felé a kezem.
- Haza…De hát hogy mehetnék én így haza? Mi lesz, hogyha bántom a szüleimet vagy Lisát? – kérdezte rémülten.
- Sajnálom, hogy félreérthető voltam. Én úgy gondoltam, hogy hozzánk, a Cullen házba megyünk, mivel mi sem akarjuk, hogy bárkit is bánts.
Ezzel sikerült egy kicsit megnyugtatnom Nicole-t, és közben már a testvéreim is megérkeztek. Alice-nek visszatért egy kicsit a jókedve, viszont Rosalie-nak még mindig bűntudata volt.
- Indulhatunk? – pattogott oda hozzánk húgom, mivel futása már nem is volt futásnak nevezhető.
- Persze, de azt hiszem, előbb valaki szeretne beszélni velünk – fordultam az erdő irányába, ahonnan Fellina sétált ki.
Vörös haja lobogott a szélben, és a szemei is szikrákat szórtak, mégsem akart harcolni. Nicole viszont rettenetesen megijedt.
- Én nem megyek vissza hozzád! Soha! – kiabált a nőnek.
- Miért? Hiszen még nem is ismersz – mondta nyájas hangon Fellina, de azt nem is sejtette, hogy én tudok olvasni a gondolatiban. – Mi rosszat tettem?
- Még hogy mi rosszat tettél? Tönkre tetted az életemet! Soha többet nem láthatom a családomat! És ez csakis a te hibád!
Nicole-nak teljesen igaza volt, és ezt a nő is tudta pontosan, mégsem hagyott fel a próbálkozásaival.
- Inkább elmennél velük, mint hogy itt maradj velem! Én megígérem, hogy fogsz még találkozni a szüleiddel. És…
- Ezt azonnal hagyd abba! Nagyon jól tudod, hogy soha többet nem mehet még csak a közelükbe sem – ordított rá Rosalie, magából kikelve. – Nicole, kérlek, ne hallgass rá! – tette hozzá finomabban.
Amit én már tudtam, arról Alicen kívül senki sem tudhatott, ezért meg tudtam érteni a dühkitörését.
- Én elmegyek velük, úgyhogy felesleges rám pazarolnod az idődet – felelte Nicole, majd hozzám fordult. – Indulhatunk?
Miután bólintottam mindnyájan elindultunk kifelé az erdőből. Fellina gondolatait még sokáig hallottam, amiket az erdő egy része is bánt, mivel dühében erdőirtásba kezdett. Ám ez már nem érdekelt, mivel tudtam, hogy Bella boldog lesz. Amikor a kocsihoz értünk, felvázoltam testvéreimnek az ötletemet.
- Szerintem nektek el kéne vinni Nicole-t vadászni. Én addig visszamegyek Forksba, és mindent elrendezek. Bellát, és a szüleit valahová el kell költöztetnünk, de a többi majd később elintézzük.
Miközben beszéltem, nem figyeltem Nicole gondolataira, aki kidülledt szemekkel és tátott szájjal bámult.
- Mi a baj Nicole? - kérdeztem.
- Vadászni…úgy érted, hogy… - hangosan nem mondta ki, de azért gondolatban befejezte, hogy emberekre.
- Nem, dehogy is! Máshogy is életben tudunk maradni, nem csak embervérrel! Az állatok is éppúgy kielégítik a szomjunkat.
Nicole szívéről hatalmas kő esett le, és boldog mosoly terült szét az arcán. Most, hogy tudtam, minden rendben lesz, elindultam az autóm felé.
- Várj Edward! Én is veled szeretnék menni – mondta Rosalie.
Nem kérdeztem tőle, hogy miért akar hazajönni, és ő sem gondolt erre, ezért minden további beszéd nélkül beszálltunk az autóba, és elindultunk vissza Forksba.
Nagyjából az út felénél járhattunk, amikor úgy döntöttem, hogy felhívom Bellát. Miután kétszer kicsöngött, szerelmem felvette a telefont.
- Edward, te vagy az? Van valami híre?
- Igen, én vagyok, és vannak új híreim. Melyikkel kezdjem: a jóval vagy a rosszal?
Bella néhány másodpercig gondolkozott a vonal túlsó végén, majd így szólt:
- Kezdd a jóval!
- Nos, a jó hír az, hogy megtaláltuk Nicole-t...
- Edward! De hiszen ez fantasztikus! El sem tudom hinni! Hol van most? Mikor értek…
Hirtelen egy nagy puffanást hallotta, majd megszakadt a vonal.
- Bella, Bella…
Azonnal a gázra tapostam, és rohantam szerelmemhez, mivel nem tudtam mi történt vele.
És akkor most egy kis értetlenkedés! Nagyon szomorú vagyok, mivel az előző fejezethez mindössze 3 komit kaptam. Remélem ez a fejezet megér majd kicsivel többet is. És azért is lenne fontos, hogy írjatok megjegyzéseket, mert úgy tervezem, hogy hamarosan befejezem az első részét Az óceánon túlnak, és után tartok egy kis szünetet a folytatásig.
Ráadásul, ha kapok 8-10 komit, akkor pénteken lesz valamilyen meglepetésem a számotokra! (Ez összefügg egy kicsit a szünettel is.)
Edward szemszöge
- Nicole vámpír?
Hirtelen azt sem tudtam eldönteni, hogy ez jó hír-e vagy rossz. Az biztos, hogy annál jobb, mintha meghalt volna. Ám ezt a sorsot senkinek sem kívántam volna. De mit jelentsen az, hogy Fellina ki akarja képezni? Ezt nem hagyhatjuk.
- Azonnal meg kell találnunk Nicole-t. Nem tudjátok, hol van a nő rejtekhelye?
Láttam Alice gondolataiban, hogy a férfi egy Seattle melletti helyre indult, ezért ő úgy gondolta, hogy valahol ott lehet Nicole is.
- Ha úgy gondolod, akkor akár indulhatunk is. Nem szabad tovább vesztegetnünk az időnket – mondtam húgom ki nem mondott gondolataira.
- Hé öcsi, minket is beavatnátok a tervbe? – kérdezte Emmett.
Mivel nem akartam tovább várni, ezért az autóban mondtam csak el testvéreimnek az ötletem. Alice és Jasper Carlisle autójával jöttek utánunk, Emmett és Rosalie pedig velem a Volvóval, hogyha meg is találjuk Nicole-t, vissza tudjuk vinni. Pontos tervem még nem volt, de azt tudtam, hogy Nicole nem maradhat Fellinával, és nem ölhet embereket. Bella már így is magát hibáztatja, pedig még azt sem tudja, hogy barátnőjét átváltoztatták. Nem akarom, hogy azt kelljen hallania, hogy ráadásul emberéleteket vesz el. Meg kell akadályoznom, hogy így legyen.
Hamar odaértünk Seattle-hez, és mikor a táblák azt mutatták, hogy néhány kilométer, és elérjük a városhatárt, lekanyarodtam egy mellékutcára, hogy Jasperrel is tudjak beszélni. Miután ők is leparkoltak, én azonnal odarohantam hozzá.
- Ha a nő egyedül van Nicole-lal akkor nem lesz nehéz dolgunk. És talán még úgy sem, ha a férfi is visszaért már. De szerinted mit kéne tennünk.
Testvérem egy ideig gondolkodott a dolgon, és minden eshetőségre számítva végül így szólt:
- Szerintem ennyien is elegen leszünk. A nő, Fellina valószínűleg nem számított sem arra, hogy valakit át fog változtatni, és arra sem, hogy mi megjelenünk nála. És ha szerencsénk lesz, akkor Nicole is a mi oldalunkra áll, ha harcra kerül a sor. Már csak azt kell kiderítenünk, hogy hol vannak most.
És mintha csak valaki meghallotta volna Jasper szavait, egy új illatot éreztünk meg. És az ismeretlen illatot egy jól ismert követett.
- Nicole – suttogtam, és testvéreim is egyetértettek velem. – Azonnal meg kell találnunk.
Futásnak eredtünk Nicole illata után, aki úgy tűnt, mintha menekülne valaki elől. Ám mivel még újszülött volt, gyorsabban tudott futni, még nálam is. És hiába próbáltam olvasni a gondolaiban, az sem sikerült. Néhányszor sikerül elkapnom néhány gondolatfoszlányt, de mire megtudtam volna, hogy hol van, már el is tűnt. Emmett és Jasper gondolataiból kiolvastam, hogy Nicole elé akarnak vágni, hogy be tudják keríteni. Bólintottam neki, hogy egyetértek velük, és ezért ők irányt váltottak, hogy szembe kerüljenek a lánnyal. Mi húgaimmal tovább követtük az illatot, de nem sikerült elég közel kerülnünk hozzá. Ám hirtelen egy ismeretlen gondolat férkőzött a fejembe.
„Nem értem minek menekül. Tudja, hogy egyszer úgyis el fogom kapni. És egyébként is mire menne nélkülem. ”
Azonnal tudtam, hogy ez nem lehet más, mint Fellina. Szóval akkor ezért rohan ilyen gyorsan Nicole?! Mert menekül! De miért? Mi az, ami miatt ennyire megijedhetett? Megpróbáltam még egy kicsit gyorsabban futni, és a húgaim le is maradtak tőlem, de nem túl sokkal.
És úgy tűnt, van is értelme annak, hogy tempót váltottam. Nicole közelebb került hozzám, mert már gyakrabban hallottam a gondolatait. Gondoltam rám, hogy megszólalok hangosan is, de inkább elvetettem az ötlete, nehogy a másik nő is meghallja, vagy Nicole megijedjen. Ám egyszer csak úgy tűnt, hogy Nicole lelassított, mivel már minden gondolatát tisztán hallottam.
„Ezek meg kik? És mit akarnak? Én nem bírom tovább. Meg kell adnom magam. Egyedül úgy is kevés vagyok, ennyiükkel szemben. ”
Tehát akkor ezért lassít? Megérezte volna, hogy közeledünk, és azt hiszi, az ellenségei vagyunk? Mivel nincs senki rajtunk kívül az erőben, mivel azt éreznénk, vagy Alice látta volna. Ahogy csökkent köztünk a távolság, és megláttam Nicole-t, nagyon védtelennek tűnt. A levelekkel és gallyakkal teli földön ült, a térdeit felhúzta és ráhajtotta a fejét. Nem tudtam mi tegyek, hogy ne ijesszem meg még jobban, ezért halkan megszólítottam.
- Nicole…- ahogy meghallotta a nevét, azonnal felkapta a fejét, és nagy szemeket meresztett rám.
- Te? Mit keresel te itt? És ez hogy lehet?...Te is… - kezdte a mondatát, és tudtam, hogy mi az a szó, amit nem mondott ki szívesen, még a gondolataiban sem.
- Igen, én is a családom minden tagja is vámpírok vagyunk. De nem kell félned tőlünk! Most is azért jöttünk, hogy hazavigyünk, és megtanítsunk rá, hogy hogyan éld tovább az életed.
Nicole először nem akarta elhinni, amit hall, ám valami felkeltette a figyelmét.
- De ha te is az vagy, akkor miért ilyen színű a szemed? A nőé, aki átváltoztatott, vörös volt. De akkor az enyém most milyen színű? Kérlek, mond, hogy olyan, mint a tiéd!
Látszott rajta, hogy tényleg nagyon szeretné, ezt hallani, de nem akartam neki hazudni.
- Mivel még csak most változtál át, ezért még neked is vörös a szemed. Viszont ha úgy fogsz élni, mint mi, egy idő után neked, is ilyen lesz a szemed színe.
Szerettem volna megnyugtatatni, hogy minden rendben lesz, és senkit sem fog bántani, de nem tehettem.
- Gyere, hazaviszünk – nyújtottam felé a kezem.
- Haza…De hát hogy mehetnék én így haza? Mi lesz, hogyha bántom a szüleimet vagy Lisát? – kérdezte rémülten.
- Sajnálom, hogy félreérthető voltam. Én úgy gondoltam, hogy hozzánk, a Cullen házba megyünk, mivel mi sem akarjuk, hogy bárkit is bánts.
Ezzel sikerült egy kicsit megnyugtatnom Nicole-t, és közben már a testvéreim is megérkeztek. Alice-nek visszatért egy kicsit a jókedve, viszont Rosalie-nak még mindig bűntudata volt.
- Indulhatunk? – pattogott oda hozzánk húgom, mivel futása már nem is volt futásnak nevezhető.
- Persze, de azt hiszem, előbb valaki szeretne beszélni velünk – fordultam az erdő irányába, ahonnan Fellina sétált ki.
Vörös haja lobogott a szélben, és a szemei is szikrákat szórtak, mégsem akart harcolni. Nicole viszont rettenetesen megijedt.
- Én nem megyek vissza hozzád! Soha! – kiabált a nőnek.
- Miért? Hiszen még nem is ismersz – mondta nyájas hangon Fellina, de azt nem is sejtette, hogy én tudok olvasni a gondolatiban. – Mi rosszat tettem?
- Még hogy mi rosszat tettél? Tönkre tetted az életemet! Soha többet nem láthatom a családomat! És ez csakis a te hibád!
Nicole-nak teljesen igaza volt, és ezt a nő is tudta pontosan, mégsem hagyott fel a próbálkozásaival.
- Inkább elmennél velük, mint hogy itt maradj velem! Én megígérem, hogy fogsz még találkozni a szüleiddel. És…
- Ezt azonnal hagyd abba! Nagyon jól tudod, hogy soha többet nem mehet még csak a közelükbe sem – ordított rá Rosalie, magából kikelve. – Nicole, kérlek, ne hallgass rá! – tette hozzá finomabban.
Amit én már tudtam, arról Alicen kívül senki sem tudhatott, ezért meg tudtam érteni a dühkitörését.
- Én elmegyek velük, úgyhogy felesleges rám pazarolnod az idődet – felelte Nicole, majd hozzám fordult. – Indulhatunk?
Miután bólintottam mindnyájan elindultunk kifelé az erdőből. Fellina gondolatait még sokáig hallottam, amiket az erdő egy része is bánt, mivel dühében erdőirtásba kezdett. Ám ez már nem érdekelt, mivel tudtam, hogy Bella boldog lesz. Amikor a kocsihoz értünk, felvázoltam testvéreimnek az ötletemet.
- Szerintem nektek el kéne vinni Nicole-t vadászni. Én addig visszamegyek Forksba, és mindent elrendezek. Bellát, és a szüleit valahová el kell költöztetnünk, de a többi majd később elintézzük.
Miközben beszéltem, nem figyeltem Nicole gondolataira, aki kidülledt szemekkel és tátott szájjal bámult.
- Mi a baj Nicole? - kérdeztem.
- Vadászni…úgy érted, hogy… - hangosan nem mondta ki, de azért gondolatban befejezte, hogy emberekre.
- Nem, dehogy is! Máshogy is életben tudunk maradni, nem csak embervérrel! Az állatok is éppúgy kielégítik a szomjunkat.
Nicole szívéről hatalmas kő esett le, és boldog mosoly terült szét az arcán. Most, hogy tudtam, minden rendben lesz, elindultam az autóm felé.
- Várj Edward! Én is veled szeretnék menni – mondta Rosalie.
Nem kérdeztem tőle, hogy miért akar hazajönni, és ő sem gondolt erre, ezért minden további beszéd nélkül beszálltunk az autóba, és elindultunk vissza Forksba.
Nagyjából az út felénél járhattunk, amikor úgy döntöttem, hogy felhívom Bellát. Miután kétszer kicsöngött, szerelmem felvette a telefont.
- Edward, te vagy az? Van valami híre?
- Igen, én vagyok, és vannak új híreim. Melyikkel kezdjem: a jóval vagy a rosszal?
Bella néhány másodpercig gondolkozott a vonal túlsó végén, majd így szólt:
- Kezdd a jóval!
- Nos, a jó hír az, hogy megtaláltuk Nicole-t...
- Edward! De hiszen ez fantasztikus! El sem tudom hinni! Hol van most? Mikor értek…
Hirtelen egy nagy puffanást hallotta, majd megszakadt a vonal.
- Bella, Bella…
Azonnal a gázra tapostam, és rohantam szerelmemhez, mivel nem tudtam mi történt vele.
És akkor most egy kis értetlenkedés! Nagyon szomorú vagyok, mivel az előző fejezethez mindössze 3 komit kaptam. Remélem ez a fejezet megér majd kicsivel többet is. És azért is lenne fontos, hogy írjatok megjegyzéseket, mert úgy tervezem, hogy hamarosan befejezem az első részét Az óceánon túlnak, és után tartok egy kis szünetet a folytatásig.
Ráadásul, ha kapok 8-10 komit, akkor pénteken lesz valamilyen meglepetésem a számotokra! (Ez összefügg egy kicsit a szünettel is.)
2. DÍJ
Egy újabb díj…
1. Megköszönöd, akitől kaptad, és belinkeled
2. Elküldöd azoknak, akik szerinted megérdemlik (max 10 ember).
3. Értesíted őket az ajándékról =)
4. Leírod, miért szeretsz másoknak írni.
5. Pár mondatban bemutatkozol a nagyvilágnak
1.
Nagyon szépen köszönöm a díjat :
Nesszinek: http://nesszibaba-azenvilagom.blogspot.com/
Giannának: http://giannaswan.blogspot.com/
Ducsikának: http://tunderek-vilaga.blogspot.com/
2. Ide rengeteg embert fel tudnék sorolni, akik szerintem megérdemlik a díjat!
Ivi: http://feketeangyalsaga.blogspot.com/
Nikki: http://afternewdawn.blogspot.com/
Alice23: http://www.cullenlove-alice23.blogspot.com/
4.
Hogy miért szeretek írni? Igazából fogalmam sincs. Amikor elkezdtem a történetemet, azt hittem csak egy-két ember fogja olvasni, de úgy érzem, több embernek is elnyerte a tetszését (vagyis remélem, hogy így van). Úgy gondolom, azzal, hogy írok, ki tudom fejezni az érzéseimet, és azt, hogy miről mit gondolok.
5.
Viktóriának hívnak, és gimnázium járok. Majdnem egy éve, imádom a Twilightot. Ezen kívül nagy sok féle könyvet szeretek olvasni. Szívesen röplabdáznék, ha lenne rá lehetőségem.
U.i: Még egyszer köszönöm szépen mindenkinek!
1. DÍJ
Ez egy blogger díj. A szabályok a következők:1) ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül.
2)a logót kirakom a blogomba.
3)a szabályzatot kirakom a blogomba.
4)megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet.
5)kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba.
6)megnevezem, hogy kitől-, és mikor kaptam, és nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba.
7)betartom a szabályokat.
4. A hat blog, akiknek küldöm ezt a díjat:
1. Nikki : http://afternewdawn.blogspot.com/
2. Alice23: http://www.cullenlove-alice23.blogspot.com/
3. Drusilla : http://drusilla1985.blogspot.com/
4. Phoenix: http://phoenix-ellensegek.blogspot.com/
5. SohoLoveGirl: http://www.soholoveforever.blogspot.com/
6. Ivi: http://feketeangyalsaga.blogspot.com/
5. Név: Viktória
Becenév: Viki, Vicky
Lakhely: Magyarország, Fejér megye
Születési hely: Székesfehérvár
Magasság:
Névnap: december 23.
Foglalkozás: tanuló
Testvérek: van egy húgom
Anyanyelv: magyar
Beszélt nyelvek: angol, német, és egy kicsit az olasz
Gyűjtemény: könyvek, poszterek, filmek
Cipő méret: 39
Iskola: Petőfi Sándor Gimnázium
Osztály: 9.b
Kedvenc tantárgyak: angol, matek, történelem
Hobbi: olvasás, írás,
Zsebpénz: titok
Kívánság: legyen a sulinkban röpicsapat…
Álom: ebből sok van
Szerencseszám: 11
Szeretne találkozni: az olvasóimmal, Stephenie Meyerrel és a Twilight szereplőivel
Háziállatok: -
6. A díjat megkaptam Nesszitől, Ducsikától, Reby-től, nicolle-tól, Totitól, és Nikuska94-től.
Nesszi: 2010. március 21.
Ducsika:2010. március 22.
Reby: 2010. március 22.
nicolle: 2010. március 23.
Toti:2010. március 22.
Nikuska94: 2010. március 21.
Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki gondolt rám!
Az óceánon túl - 16. fejezet
Ezt a fejezetet Nesszinek ajánlom!
16. fejezet
Bella szemszöge
- Edward, nagyon fontos, hogy tudd, nem akarom, hogy csak kötelességből maradj velem! Nem szeretném, ha úgy éreznéd, hogy muszáj velem maradnod, mert ez nem így van – mondtam Edwardnak, aki már türelmetlenül várta, hogy mire akarok kilyukadni. Azonban mikor folytatni akartam a mondatomat, Carlisle lépett be a szobába. Nem tudom pontosan mire gondolt, de Edward szemei arról árulkodtak, hogy már mindent tud.
- Bella! Ugye nem gondoltad komolyan, hogy ezért elhagynálak! Ez semmit sem változtat azon, amit érzek irántad. Ráadásul még abban sem lehetünk biztosak, hogy nem fogsz meggyógyulni. tudod, hogy felesleges emiatt aggódnod.
Edward válasza végre megnyugtatott egy kicsit, viszont valami még mindig aggasztott.
- Carlisle, tudsz már valamit arról, hogy mi bajom?
Carlisle az ágyamhoz lépett, és halkan beszélni kezdett:
- Sajnos teljesen biztos nem lehetek benne, de van egy elméletem. Szerintem a problémádnak lelki okai vannak, ugyanúgy, mint a kómának is az lehetett. És ez érthető is lenne, azok után, ami veled történt. Viszont ez azt is jelenti, hogy csak tőled függ a felépülésed. Tehát mi nem tehetünk többet.
Miután Carlisle elmondta a diagnózisát, nekem a szavam is elállt. Szóval akkor én idézem elő minden bajomat? Ha akarnék, tudnék járni? Tehát akkor valami még sincs teljesen rendben az agyammal. Már eddig is úgy gondoltam magamra, mint egy őrültre, aki mindenfélét álmodik, de most már legalább biztosan tudom is.
- Én el tudom intézni, hogy holnapután kiengedjelek, de csakis úgy, hogy az mi házunkban kell eltöltened egy hetet, folyamatos megfigyelés alatt. De ha úgy gondolod, kérhetnél segítséget is egy szakembertől – folytatta a mondanivalóját Carlisle. - De Bella, kérlek, ne okold magad, mert az csak megnehezítené a felépülésedet.
Miután Carlisle kiment a szobából, és magamra hagyott, Edward vigasztalni próbált, ám hasztalanul. Carlisle szerint nem kéne magamat hibáztatnom, de akkor mégis kit? Senki más nem tehet arról, ami velem történt, csakis én – és az őz, amit majdnem elütöttem.
Később a szüleim is biztatni próbáltak, ám úgy tűnt, hogy vigasztalhatatlan vagyok. Nem akartam, hogy sajnáljanak, ezért megpróbáltam elrejteni elkeseredettségemet, több - kevesebb sikerrel. Szüleimet könnyebb volt félrevezetni, de Edwardot már kevésbé. Ő jobban észrevette, hogy mit érzek, és mennyit szenvedek, főleg abból az utolsó két éjszakából, amit a kórházban töltöttem vele együtt. Mivel ha napközben sikerült is volna átejtenem, éjszaka úgyis lebuktam volna, mert rémálmaim voltak. Szerencsére ezeket az álmokat mind elfelejtettem, amikor felébredtem, ami azzal is járt, hogy mindig újabb, és félelmetesebbek jöttek helyette.
Amikor végre eljött az a nap, hogy elmehetek, szomorúságom még nagyobb lett. Miközben arra vártam, hogy a papírjaim elkészüljenek, a nővér behozott valamit a szobába. És ez nem volt más, mint egy tolókocsi. A nővér megláthatott valamit a szememben, mert biztatóan rám mosolygott.
- Nyugodj meg! Meg fogod szokni – mondta.
Csakhogy én nem tudtam megnyugodni, és pont azért, mert nem akartam megszokni. Nem akartam így leélni az életemet.
- Bella indulhatunk? - jött be hozzám Edward. – A szüleid azt mondták, hogy a kocsinál megvárnak.
Rettegtem a gondolattól, hogy én beleüljek a kerekes szébe, ám nem volt más választásom. Miután bólintottam Edward felkapott az ágyról, beleültetett. Amikor a folyosón végighaladtunk, sokan megbámultak minket. Legszívesebben – ha tudok – felugrottam volna, és elrohanok, mert nagyon zavartak ezek az emberek. Bár lehet, hogy csak bebeszéltem magamnak, mivel annyira mégsem lehettem feltűnő, de akkor is észrevettem néhány vizslató tekintetet.
Azonban mikor a parkolóba értünk, Edwardnak megszólalt a mobilja. Először furcsának találtam, hogy nem vette fel azonnal, amit elkezdett csörögni, hanem csak lassan szedte elő a zsebéből. Jóllehet, hogy ez csak annak volt köszönhető, hogy szüleim végig figyeltek minket. Ennek ellenére Edward most is olyan gyorsan beszélt, mintha egyedül lennénk. Persze sem szüleim, és senki más sem volt még hallótávolságon belül, így nem kellett attól tartania, hogy meghallja valaki. Miközben beszélt, lépteit lelassította, majd miután letette a telefont, közelebb hajol hozzám, és nagyon halkan kezdett beszélni.
- Alice volt az, és azért hívott, mert valami fontos nyomra bukkantak. Azt szeretnék, ha odamennék, és segítenék nekik, de nem megyek, ha te nem akarod.
- A testvéreidnek szükségük van rád, nem hagyhatod őket cserben, és én is megleszek – mondtam neki. - Menj csak nyugodtan.
Miután Edward elment, mi a családommal a Cullen ház felé indultunk, és hogy nehogy eltévedjünk, Esme előttünk ment a saját autójával. Mivel szüleim eddig Brown-éknál szálltak meg, abban a szobában, ahol én laktam, minden holmijuk ott maradt. Ám azt mondták, komoly megbeszélni valójuk van velem, ami már nem várhat sokáig.
Edward szemszöge
Amint nem láttam semmi akadályát, hogy segítsek a családomnak, azonnal indultam Port Angelesbe. Alice azt mondta, hogy ahhoz a helyhez közel, ahol Fernandot megtaláltuk, várnak rám. Szerencsére nem volt szükség bonyolultabb útmutatásra, mert ahogy közeledtem, meghallottam a gondolataikat. Viszont valamit rejtegettek előlem, és ezt rögtön tudtam, mert teljesen képtelen dogokra gondoltak. Mivel Alice épp a legújabb ruhakollekcióját tervezgette, míg Jasper arra gondolt, hogy milyen jó lenne elkapni egy nagy, jóllakott macit. Emmett már csak Emmett maradt, és a Rosalie-val töltött éjszakáját elemezte, és már a következőt is tervezgette. Azonban nővérem gondolatai voltak mind közül a legfurcsábbak. Ő ugyanis ahelyett, hogy épp magát istenített volna, vagy az járt volna a fejében, hogy miket vesz legközelebb a plázában, inkább a Nicole-lal töltött utolsó óráit ismételgette.
Nagyon nem tetszett ez nekem, ezért a gázpedálra tapostam, hogy minél előbb odaérjek. Ráadásul hol van Fernando, és miért nem hallom a gondolatait?
Azzal a lendülettel, amivel lefékeztem a raktárépület elé, be is rohantam, és rögtön kérdésekkel támadtam le testvéreimet.
- Alice, hol van Fernando? És mit próbáltok titkolni előlem? – kérdeztem a húgomat, mivel ő volt az egyetlen, aki hajlandó volt rám figyelni, és nem a gondolataival foglalkozni.
- Hát az úgy volt, hogy… egyességet kellett kötünk Fernandóval – kezdte húgom. – Azt ígérte, hogy elmondja, hol van Nicole, ha mi elengedjük. És mivel ő elmondta, hol találjuk, nekünk is be kellett tartanunk a szavunkat.
Mivel Alice pontosan csak ezeket a részeket mutatta meg a fejében, nem tudtam mire akar kilyukadni.
- ALICE? – szóltam mérgesen a húgomra.
- Oké, oké, mondom – tette fel a kezét testvérem, mint aki megadja magát. – Szóval Fernando elmondta, hogy mikor találkozott Nicole-lal, a párja, Fellina, követte őket, és féltékeny lett. Először meg akarta ölni Nicole-t, azonban mikor megharapta, valaki megzavarta, és elkezdődött az átváltozása. Ekkor döntötte el Fellina, hogy segít Nicole-nak a vámpír életben, és kiképzi, mert van egy ellensége, akit le akar győzni – hadarta el egy szuszra.
A sok információ, amit Alice közölt velem, elnémított. Nem bírtam semmit sem mondani, majd csak ennyit bírtam kinyögni:
- Nicole vámpír?
16. fejezet
Bella szemszöge
- Edward, nagyon fontos, hogy tudd, nem akarom, hogy csak kötelességből maradj velem! Nem szeretném, ha úgy éreznéd, hogy muszáj velem maradnod, mert ez nem így van – mondtam Edwardnak, aki már türelmetlenül várta, hogy mire akarok kilyukadni. Azonban mikor folytatni akartam a mondatomat, Carlisle lépett be a szobába. Nem tudom pontosan mire gondolt, de Edward szemei arról árulkodtak, hogy már mindent tud.
- Bella! Ugye nem gondoltad komolyan, hogy ezért elhagynálak! Ez semmit sem változtat azon, amit érzek irántad. Ráadásul még abban sem lehetünk biztosak, hogy nem fogsz meggyógyulni. tudod, hogy felesleges emiatt aggódnod.
Edward válasza végre megnyugtatott egy kicsit, viszont valami még mindig aggasztott.
- Carlisle, tudsz már valamit arról, hogy mi bajom?
Carlisle az ágyamhoz lépett, és halkan beszélni kezdett:
- Sajnos teljesen biztos nem lehetek benne, de van egy elméletem. Szerintem a problémádnak lelki okai vannak, ugyanúgy, mint a kómának is az lehetett. És ez érthető is lenne, azok után, ami veled történt. Viszont ez azt is jelenti, hogy csak tőled függ a felépülésed. Tehát mi nem tehetünk többet.
Miután Carlisle elmondta a diagnózisát, nekem a szavam is elállt. Szóval akkor én idézem elő minden bajomat? Ha akarnék, tudnék járni? Tehát akkor valami még sincs teljesen rendben az agyammal. Már eddig is úgy gondoltam magamra, mint egy őrültre, aki mindenfélét álmodik, de most már legalább biztosan tudom is.
- Én el tudom intézni, hogy holnapután kiengedjelek, de csakis úgy, hogy az mi házunkban kell eltöltened egy hetet, folyamatos megfigyelés alatt. De ha úgy gondolod, kérhetnél segítséget is egy szakembertől – folytatta a mondanivalóját Carlisle. - De Bella, kérlek, ne okold magad, mert az csak megnehezítené a felépülésedet.
Miután Carlisle kiment a szobából, és magamra hagyott, Edward vigasztalni próbált, ám hasztalanul. Carlisle szerint nem kéne magamat hibáztatnom, de akkor mégis kit? Senki más nem tehet arról, ami velem történt, csakis én – és az őz, amit majdnem elütöttem.
Később a szüleim is biztatni próbáltak, ám úgy tűnt, hogy vigasztalhatatlan vagyok. Nem akartam, hogy sajnáljanak, ezért megpróbáltam elrejteni elkeseredettségemet, több - kevesebb sikerrel. Szüleimet könnyebb volt félrevezetni, de Edwardot már kevésbé. Ő jobban észrevette, hogy mit érzek, és mennyit szenvedek, főleg abból az utolsó két éjszakából, amit a kórházban töltöttem vele együtt. Mivel ha napközben sikerült is volna átejtenem, éjszaka úgyis lebuktam volna, mert rémálmaim voltak. Szerencsére ezeket az álmokat mind elfelejtettem, amikor felébredtem, ami azzal is járt, hogy mindig újabb, és félelmetesebbek jöttek helyette.
Amikor végre eljött az a nap, hogy elmehetek, szomorúságom még nagyobb lett. Miközben arra vártam, hogy a papírjaim elkészüljenek, a nővér behozott valamit a szobába. És ez nem volt más, mint egy tolókocsi. A nővér megláthatott valamit a szememben, mert biztatóan rám mosolygott.
- Nyugodj meg! Meg fogod szokni – mondta.
Csakhogy én nem tudtam megnyugodni, és pont azért, mert nem akartam megszokni. Nem akartam így leélni az életemet.
- Bella indulhatunk? - jött be hozzám Edward. – A szüleid azt mondták, hogy a kocsinál megvárnak.
Rettegtem a gondolattól, hogy én beleüljek a kerekes szébe, ám nem volt más választásom. Miután bólintottam Edward felkapott az ágyról, beleültetett. Amikor a folyosón végighaladtunk, sokan megbámultak minket. Legszívesebben – ha tudok – felugrottam volna, és elrohanok, mert nagyon zavartak ezek az emberek. Bár lehet, hogy csak bebeszéltem magamnak, mivel annyira mégsem lehettem feltűnő, de akkor is észrevettem néhány vizslató tekintetet.
Azonban mikor a parkolóba értünk, Edwardnak megszólalt a mobilja. Először furcsának találtam, hogy nem vette fel azonnal, amit elkezdett csörögni, hanem csak lassan szedte elő a zsebéből. Jóllehet, hogy ez csak annak volt köszönhető, hogy szüleim végig figyeltek minket. Ennek ellenére Edward most is olyan gyorsan beszélt, mintha egyedül lennénk. Persze sem szüleim, és senki más sem volt még hallótávolságon belül, így nem kellett attól tartania, hogy meghallja valaki. Miközben beszélt, lépteit lelassította, majd miután letette a telefont, közelebb hajol hozzám, és nagyon halkan kezdett beszélni.
- Alice volt az, és azért hívott, mert valami fontos nyomra bukkantak. Azt szeretnék, ha odamennék, és segítenék nekik, de nem megyek, ha te nem akarod.
- A testvéreidnek szükségük van rád, nem hagyhatod őket cserben, és én is megleszek – mondtam neki. - Menj csak nyugodtan.
Miután Edward elment, mi a családommal a Cullen ház felé indultunk, és hogy nehogy eltévedjünk, Esme előttünk ment a saját autójával. Mivel szüleim eddig Brown-éknál szálltak meg, abban a szobában, ahol én laktam, minden holmijuk ott maradt. Ám azt mondták, komoly megbeszélni valójuk van velem, ami már nem várhat sokáig.
Edward szemszöge
Amint nem láttam semmi akadályát, hogy segítsek a családomnak, azonnal indultam Port Angelesbe. Alice azt mondta, hogy ahhoz a helyhez közel, ahol Fernandot megtaláltuk, várnak rám. Szerencsére nem volt szükség bonyolultabb útmutatásra, mert ahogy közeledtem, meghallottam a gondolataikat. Viszont valamit rejtegettek előlem, és ezt rögtön tudtam, mert teljesen képtelen dogokra gondoltak. Mivel Alice épp a legújabb ruhakollekcióját tervezgette, míg Jasper arra gondolt, hogy milyen jó lenne elkapni egy nagy, jóllakott macit. Emmett már csak Emmett maradt, és a Rosalie-val töltött éjszakáját elemezte, és már a következőt is tervezgette. Azonban nővérem gondolatai voltak mind közül a legfurcsábbak. Ő ugyanis ahelyett, hogy épp magát istenített volna, vagy az járt volna a fejében, hogy miket vesz legközelebb a plázában, inkább a Nicole-lal töltött utolsó óráit ismételgette.
Nagyon nem tetszett ez nekem, ezért a gázpedálra tapostam, hogy minél előbb odaérjek. Ráadásul hol van Fernando, és miért nem hallom a gondolatait?
Azzal a lendülettel, amivel lefékeztem a raktárépület elé, be is rohantam, és rögtön kérdésekkel támadtam le testvéreimet.
- Alice, hol van Fernando? És mit próbáltok titkolni előlem? – kérdeztem a húgomat, mivel ő volt az egyetlen, aki hajlandó volt rám figyelni, és nem a gondolataival foglalkozni.
- Hát az úgy volt, hogy… egyességet kellett kötünk Fernandóval – kezdte húgom. – Azt ígérte, hogy elmondja, hol van Nicole, ha mi elengedjük. És mivel ő elmondta, hol találjuk, nekünk is be kellett tartanunk a szavunkat.
Mivel Alice pontosan csak ezeket a részeket mutatta meg a fejében, nem tudtam mire akar kilyukadni.
- ALICE? – szóltam mérgesen a húgomra.
- Oké, oké, mondom – tette fel a kezét testvérem, mint aki megadja magát. – Szóval Fernando elmondta, hogy mikor találkozott Nicole-lal, a párja, Fellina, követte őket, és féltékeny lett. Először meg akarta ölni Nicole-t, azonban mikor megharapta, valaki megzavarta, és elkezdődött az átváltozása. Ekkor döntötte el Fellina, hogy segít Nicole-nak a vámpír életben, és kiképzi, mert van egy ellensége, akit le akar győzni – hadarta el egy szuszra.
A sok információ, amit Alice közölt velem, elnémított. Nem bírtam semmit sem mondani, majd csak ennyit bírtam kinyögni:
- Nicole vámpír?
Sajnálom, hogy ez is ilyen rövid lett, de a következő már hosszabb, és eseménydúsabb is lesz!
Légyszi írjatok komikat!
Sziasztok!
Nagyon sajnálom, hogy nem tudtam a hétvégén feltenni a frisst, mert erre már nem maradt sem időm, sem energiám!
És ennek az egyik oka az, hogy befejeztem a novellámat, amit a Giannával közös blogomon olvashattok.( Sokat szenvedtem vele, úgyhogy kérlek írjatok komikat! )
A 16. fejezetet pedig kedden este, vagy legkésőbb szerdán olvashatjátok.
Remélem nem haragszotok nagyon a késésért. (habár azt is megérdemlem)
Puszi: Vicky11
(A képre kattintva megtaláljátok a másik blogot.)
Nagyon sajnálom, hogy nem tudtam a hétvégén feltenni a frisst, mert erre már nem maradt sem időm, sem energiám!
És ennek az egyik oka az, hogy befejeztem a novellámat, amit a Giannával közös blogomon olvashattok.( Sokat szenvedtem vele, úgyhogy kérlek írjatok komikat! )
A 16. fejezetet pedig kedden este, vagy legkésőbb szerdán olvashatjátok.
Remélem nem haragszotok nagyon a késésért. (habár azt is megérdemlem)
Puszi: Vicky11
(A képre kattintva megtaláljátok a másik blogot.)Az óceánon túl - 15. fejezet
Sajnálom, hogy ennyit késtem ezzel a fejezettel, de nem volt időm befejezni. De remélem azért megérte rá várni! De ezt döntsétek el ti. Jó olvasást!
15. fejezet
Edward szemszöge
Ahogy benyitottam Bella szobájába, ő felém fordult, és rám mosolygott. A szívemről egy hatalmas kő esett le a megkönnyebbüléstől, hogy végre nyitott szemmel láthatom Bellát. A gépek nagy részét, is lekapcsolták már róla, csak az infúzió csöpögött továbbra is. Legszívesebben azonnal odarohantam volna Bellához, hogy megcsókoljam, azonban nem egyedül volt a szobában. Az ágya mellett ugyanis ott ült egy nő és egy férfi, akiket a szüleinek véltem. Amikor ők is megpillantottak engem, sokatmondóan egymásra néztek. Sejtették, hogy nem csak Bella egyik osztálytársa vagyok, és erre a gondolatukra, küldtem egy féloldalas mosolyt Bella felé.
Ekkor Bella feléjük fordult, és így szólt:
- Anya, Apa! Ő itt Edward Cullen. Edward, ők a szüleim, Renée és Charlie.
Mire Bella bemutatott minket, én odasétáltam az édesapjához, és kezet nyújtottam.
- Örülök, hogy megismerhetem Önöket!
Mikor Charlie hozzáért a kezemhez, kicsit furcsának találta, hogy olyan hideg a bőröm, de ráfogta arra, hogy az eső, és a csípős szél miatt van.
- Mi is nagyon örvendünk Edward – mondta Renée. – Sajnos mi éppen indultunk, mert még nem volt időnk vacsorázni, de örülök, hogy itt vagy, így legalább nem kell magára hagynunk Bellát.
A gondolataiból tudtam, hogy ez nem igaz, de rendes volt tőle, hogy elintézte, hogy kettesben maradhassunk.
Amikor Renée és Charlie kimentek a szobából, én rögtön megcsókoltam Bellát. Már régóta erre vártam, úgyhogy kiélveztem minden pillanatát. Amikor elszakadtam Bella ajkától, mélyen a szemébe néztem.
- Annyira örülök, hogy felébredtél. Már azt hittem, hogy sosem nézhetek újra a szemedbe, és mondhatom, hogy szeretlek. De tudtam, hogy te sosem hagynál el. Bella! Kérlek, ígérd meg, hogy nem hagysz magamra!
Ám én arra számítottam, hogy Bella majd azonnal megígéri nekem, de nem így tette. Csak elfordította a fejét, hogy ne láthassak a szemébe, és az ajtót bámulva kezdett beszélni.
- Edward, én ezt nem ígérhetem meg neked. Tudod jól, hogy nekem nemsokára haza kell mennem, és nem maradhatok itt veled. Viszont te sem tudsz velem jönni, mivel Ausztráliában mindig süt a nap, és nem akarom, hogy bujkálnod kelljen – mondta Bella, és egy kis szünet után így folytatta. - Viszont az sem biztos, hogy miután megtudod, hogy mi a bajom, még kellek neked.
Nem tudom, hogy gondolhatta, hogy nem kellene nekem. Bármit el tudok viselni, csak azt nem, hogy nélküle kelljen tovább élnem, hogyha azt lehetne egyáltalán életnek nevezni.
- Bella, könyörgöm, mondd el, hogy mi történt! Mi az, ami miatt szerinted már nem kellenél nekem.
Bella szemszöge
Azokban a pillanatokban, amikor nem voltam annyira mélyen a sötétségben, biztos voltam benne, hogy Edward hangját hallom. Azonban a legtöbbször csak a feketeségben lebegtem hangok, és képek nélkül.
Ám egyszer csak a sötétség halványulni kezdett. Először csak azt vettem észre, hogy hangokat hallok, amik lassan érthető szöveggé váltak. Majd felismertem a hangokat is, de ebben nem voltam egészen biztos, ugyanis szüleimet hallottam. De mivel ők nem lehettek itt, úgy véltem, hogy ez is csak egy álomkép. Csakhogy a hangok nem halkultak el, és szünet meg, mint eddig, hanem egyre tisztábbak lettek. Nem tudom mennyi idő telt el így, de a szememet még mindig nem nyitottam. Ám mikor már kilencvenkilenc százalékosan biztos voltam benne, hogy Renée és Charlie hangja az, amit hallok kinyitottam a szememet. A fény miatt, először nem láttam semmit, és vaksin pislogtam, de azután megláttam a szüleimet, akik egy kicsit távolabb az ágytól beszélgettek, ezért nem vettek észre.
- Anya… Apa – szólítottam meg őket.
- Oh, kicsim! De örülök, hogy felébredtél – mondta Anya, és elkezdtek potyogni a könnyei.
- Sajnálom, hogy megijesztettelek.
- Ugyan Bella! Nem tehetsz róla! De nagyon aggódtunk érted – mondta Apa, és megszorította a kezemet.
- De igazán nem kellett volna iderepülnötök – mondtam, de közben nagyon örültem neki, hogy itt vannak velem.
- Szerinted anyád képes lett volna nyugodtan otthon ülni, míg te itt fekszel.
Sejtettem, hogy valami hasonlót fog mondani, de azért jó volt ezt hallani is. Viszont egy valakit hiányoltam.
- Hol van Edward? – kérdeztem a szüleimtől, ám fogalmuk sem volt róla, hogy kiről beszélek. Azonban még mielőtt visszakérdezhettek volna Carlisle jelenet meg a szobában.
- Bella, de örülök, hogy felébredtél! Hogy érzed magad? Nem fáj semmid? – kérdezte, és el is kezdett megvizsgálni. – Megkérném Önöket, hogy hagyjanak magunkra, amíg megvizsgálom Bellát – kérte a szüleimet, akik el is hagyták a szobát.
Carlisle percekig vizsgálgatott, és különböző érintései után mindig megkérdezte, hogy mit érzek. Azonban amikor Carlisle a reflexemet ellenőrizte volna, a lában nem reagált rá, és én ettől kétségbe estem.
- Carlisle, mi történt? Miért nem érzem a lábaimat – kérdeztem megrémülve, mert közben feltűnt, hogy nem érzem a lábaimat. – Kérlek, mondd, hogy nem bénultam le! Azt nem bírnám elviselni.
Mialatt Carlisle közölte a szüleimmel is a dolgot, és elmondta nekik, hogy ő sem érti, hogy lehet ez, nekem patakokban folytak le az arcomról a könnyek. Nem szerettem sírni, főleg nem mások előtt, de képtelem voltam abba hagyni. Még a gondolattól is, hogy mostantól tolószékben kelljen leélnem az életem, az ájulás kerülgetett. Azonban ez most nem csak gondolat, hanem ez a valóság. Carlisle persze próbált megnyugtatni, hogy ez csak egy ideiglenes állapot, és majd a vizsgálatok után többet fogunk tudni. Viszont én ettől nem éreztem jobban magam. Nem akartam eddig sem, és most sem senkinek a terhére lenni, végképp nem Edwardéra.
Erről jut eszembe: hol van Edward? Miért nincs itt velem? Igaz, azon sem csodálkoznék, ha nem akarna már velem maradni.
De ebben nem lehettem egészen biztos.
- Carlisle, hol van Edward? – kérdeztem, mert ő biztosan tudja.
- Edwardnak sürgősen be kellett mennie Port Angelesbe, hogy találkozzon a testvérivel. Azt mondták, hogy valami nagyon fontosat találtak – mondta Carlisle titokzatosan, nehogy a szüleim rájöjjenek, miről van szó. Viszont én így is megértettem mindent, és megnyugodtam, hogy Edward nem hagyott el.
A délután nagyon lassan telt, és Carlisle egyik vizsgálatról a másikra küldött. Már nagyon fárasztó volt mindez, ráadásul Edward már nagyon hiányzott. Alig vártam, hogy újra láthassam már, de Nicole megtalálása fontosabb volt ennél.
Már későre járt az idő, amikor Edward megjelent a szobám ajtajában. Szüleimet először meglepte a megjelenése, mivel délután nem kérdezgettek róla, mégis egész jól fogadták őt. Edward biztos valami érdekeset hallott a gondolataikba, mivel egy féloldalas mosolyt küldött felém, amitől a szívem gyorsabban kezdett verni. Hogy zavaromat eltereljem, gyorsan bemutattam a szüleimet szerelmemnek.
- Anya, Apa! Ő itt Edward Cullen. Edward, ők a szüleim, Renée és Charlie.
Edward, mint mindig, most is nagyon udvariasan kezelte a dolgot, és kezet fogott Charlie-val. Kíváncsi lettem volna, hogy mit gondol Charlie, amikor megérzi Edward bőrének hőmérsékletét, de a gondolatolvasás nem az én szakterültem.
- Örülök, hogy megismerhetem Önöket! – mondta nekik szerelemem, és ha más nem is a hangja biztos elbűvölte őket, vagy legalább Renée-t.
- Mi is nagyon örvendünk Edward – mondta Renée. – Sajnos mi éppen indultunk, mert még nem volt időnk vacsorázni, de örülök, hogy itt vagy, így legalább nem kell magára hagynunk Bellát.
Ez valószínűleg nem volt igaz, mivel anya eddig végig azt hajtogatta, hogy nem éhes, de nagyon örültem neki, hogy magunkra hagynak egy kicsit.
Mihelyt a szüleim elhagyták a helyiséget, Edward rögtön az ágyamnál termett, és szenvedélyesen megcsókolt. A dolog először váratlanul ért, mivel mindig nagyon óvatos, de tetszett ez a változás. Mikor Edward eltávolodott tőlem, és a szemembe nézett, ezt mondta:
- Annyira örülök, hogy felébredtél. Már azt hittem, hogy sosem nézhetek újra a szemedbe, és mondhatom, hogy szeretlek. De tudtam, hogy te sosem hagynál el. Bella! Kérlek, ígérd meg, hogy nem hagysz magamra!
Nem számítottam rá, hogy Edward ezt fogja mondani. De hogy ígérhetném ezt most meg neki. Még nem is tudja, hogy mi történt velem. Mi van, ha így már nem fog szeretni. Nem akarom, hogy csak kényszerből, egy ígéret miatt maradjon velem, és ezt neki is tudnia kell.
- Edward, én ezt nem ígérhetem meg neked. Tudod jól, hogy nekem nemsokára haza kell mennem, és nem maradhatok itt veled. Viszont te sem tudsz velem jönni, mivel Ausztráliában mindig süt a nap, és nem akarom, hogy bujkálnod kelljen – mondtam azt ajtót bámulva. - Viszont az sem biztos, hogy miután megtudod, hogy mi a bajom, még kellek neked –tértem a lényegre.
Már látszott Edwardon, hogy kezdem kihozni a sodrából, és ez a szavain is hallatszott.
- Bella, könyörgöm, mondd el, hogy mi történt! Mi az, ami miatt szerinted már nem kellenél nekem.
Tudtam, hogy most itt az igazság pillanata…
10 komi után a hétvége felé jön a friss!
15. fejezet
Edward szemszöge
Ahogy benyitottam Bella szobájába, ő felém fordult, és rám mosolygott. A szívemről egy hatalmas kő esett le a megkönnyebbüléstől, hogy végre nyitott szemmel láthatom Bellát. A gépek nagy részét, is lekapcsolták már róla, csak az infúzió csöpögött továbbra is. Legszívesebben azonnal odarohantam volna Bellához, hogy megcsókoljam, azonban nem egyedül volt a szobában. Az ágya mellett ugyanis ott ült egy nő és egy férfi, akiket a szüleinek véltem. Amikor ők is megpillantottak engem, sokatmondóan egymásra néztek. Sejtették, hogy nem csak Bella egyik osztálytársa vagyok, és erre a gondolatukra, küldtem egy féloldalas mosolyt Bella felé.
Ekkor Bella feléjük fordult, és így szólt:
- Anya, Apa! Ő itt Edward Cullen. Edward, ők a szüleim, Renée és Charlie.
Mire Bella bemutatott minket, én odasétáltam az édesapjához, és kezet nyújtottam.
- Örülök, hogy megismerhetem Önöket!
Mikor Charlie hozzáért a kezemhez, kicsit furcsának találta, hogy olyan hideg a bőröm, de ráfogta arra, hogy az eső, és a csípős szél miatt van.
- Mi is nagyon örvendünk Edward – mondta Renée. – Sajnos mi éppen indultunk, mert még nem volt időnk vacsorázni, de örülök, hogy itt vagy, így legalább nem kell magára hagynunk Bellát.
A gondolataiból tudtam, hogy ez nem igaz, de rendes volt tőle, hogy elintézte, hogy kettesben maradhassunk.
Amikor Renée és Charlie kimentek a szobából, én rögtön megcsókoltam Bellát. Már régóta erre vártam, úgyhogy kiélveztem minden pillanatát. Amikor elszakadtam Bella ajkától, mélyen a szemébe néztem.
- Annyira örülök, hogy felébredtél. Már azt hittem, hogy sosem nézhetek újra a szemedbe, és mondhatom, hogy szeretlek. De tudtam, hogy te sosem hagynál el. Bella! Kérlek, ígérd meg, hogy nem hagysz magamra!
Ám én arra számítottam, hogy Bella majd azonnal megígéri nekem, de nem így tette. Csak elfordította a fejét, hogy ne láthassak a szemébe, és az ajtót bámulva kezdett beszélni.
- Edward, én ezt nem ígérhetem meg neked. Tudod jól, hogy nekem nemsokára haza kell mennem, és nem maradhatok itt veled. Viszont te sem tudsz velem jönni, mivel Ausztráliában mindig süt a nap, és nem akarom, hogy bujkálnod kelljen – mondta Bella, és egy kis szünet után így folytatta. - Viszont az sem biztos, hogy miután megtudod, hogy mi a bajom, még kellek neked.
Nem tudom, hogy gondolhatta, hogy nem kellene nekem. Bármit el tudok viselni, csak azt nem, hogy nélküle kelljen tovább élnem, hogyha azt lehetne egyáltalán életnek nevezni.
- Bella, könyörgöm, mondd el, hogy mi történt! Mi az, ami miatt szerinted már nem kellenél nekem.
Bella szemszöge
Azokban a pillanatokban, amikor nem voltam annyira mélyen a sötétségben, biztos voltam benne, hogy Edward hangját hallom. Azonban a legtöbbször csak a feketeségben lebegtem hangok, és képek nélkül.
Ám egyszer csak a sötétség halványulni kezdett. Először csak azt vettem észre, hogy hangokat hallok, amik lassan érthető szöveggé váltak. Majd felismertem a hangokat is, de ebben nem voltam egészen biztos, ugyanis szüleimet hallottam. De mivel ők nem lehettek itt, úgy véltem, hogy ez is csak egy álomkép. Csakhogy a hangok nem halkultak el, és szünet meg, mint eddig, hanem egyre tisztábbak lettek. Nem tudom mennyi idő telt el így, de a szememet még mindig nem nyitottam. Ám mikor már kilencvenkilenc százalékosan biztos voltam benne, hogy Renée és Charlie hangja az, amit hallok kinyitottam a szememet. A fény miatt, először nem láttam semmit, és vaksin pislogtam, de azután megláttam a szüleimet, akik egy kicsit távolabb az ágytól beszélgettek, ezért nem vettek észre.
- Anya… Apa – szólítottam meg őket.
- Oh, kicsim! De örülök, hogy felébredtél – mondta Anya, és elkezdtek potyogni a könnyei.
- Sajnálom, hogy megijesztettelek.
- Ugyan Bella! Nem tehetsz róla! De nagyon aggódtunk érted – mondta Apa, és megszorította a kezemet.
- De igazán nem kellett volna iderepülnötök – mondtam, de közben nagyon örültem neki, hogy itt vannak velem.
- Szerinted anyád képes lett volna nyugodtan otthon ülni, míg te itt fekszel.
Sejtettem, hogy valami hasonlót fog mondani, de azért jó volt ezt hallani is. Viszont egy valakit hiányoltam.
- Hol van Edward? – kérdeztem a szüleimtől, ám fogalmuk sem volt róla, hogy kiről beszélek. Azonban még mielőtt visszakérdezhettek volna Carlisle jelenet meg a szobában.
- Bella, de örülök, hogy felébredtél! Hogy érzed magad? Nem fáj semmid? – kérdezte, és el is kezdett megvizsgálni. – Megkérném Önöket, hogy hagyjanak magunkra, amíg megvizsgálom Bellát – kérte a szüleimet, akik el is hagyták a szobát.
Carlisle percekig vizsgálgatott, és különböző érintései után mindig megkérdezte, hogy mit érzek. Azonban amikor Carlisle a reflexemet ellenőrizte volna, a lában nem reagált rá, és én ettől kétségbe estem.
- Carlisle, mi történt? Miért nem érzem a lábaimat – kérdeztem megrémülve, mert közben feltűnt, hogy nem érzem a lábaimat. – Kérlek, mondd, hogy nem bénultam le! Azt nem bírnám elviselni.
Mialatt Carlisle közölte a szüleimmel is a dolgot, és elmondta nekik, hogy ő sem érti, hogy lehet ez, nekem patakokban folytak le az arcomról a könnyek. Nem szerettem sírni, főleg nem mások előtt, de képtelem voltam abba hagyni. Még a gondolattól is, hogy mostantól tolószékben kelljen leélnem az életem, az ájulás kerülgetett. Azonban ez most nem csak gondolat, hanem ez a valóság. Carlisle persze próbált megnyugtatni, hogy ez csak egy ideiglenes állapot, és majd a vizsgálatok után többet fogunk tudni. Viszont én ettől nem éreztem jobban magam. Nem akartam eddig sem, és most sem senkinek a terhére lenni, végképp nem Edwardéra.
Erről jut eszembe: hol van Edward? Miért nincs itt velem? Igaz, azon sem csodálkoznék, ha nem akarna már velem maradni.
De ebben nem lehettem egészen biztos.
- Carlisle, hol van Edward? – kérdeztem, mert ő biztosan tudja.
- Edwardnak sürgősen be kellett mennie Port Angelesbe, hogy találkozzon a testvérivel. Azt mondták, hogy valami nagyon fontosat találtak – mondta Carlisle titokzatosan, nehogy a szüleim rájöjjenek, miről van szó. Viszont én így is megértettem mindent, és megnyugodtam, hogy Edward nem hagyott el.
A délután nagyon lassan telt, és Carlisle egyik vizsgálatról a másikra küldött. Már nagyon fárasztó volt mindez, ráadásul Edward már nagyon hiányzott. Alig vártam, hogy újra láthassam már, de Nicole megtalálása fontosabb volt ennél.
Már későre járt az idő, amikor Edward megjelent a szobám ajtajában. Szüleimet először meglepte a megjelenése, mivel délután nem kérdezgettek róla, mégis egész jól fogadták őt. Edward biztos valami érdekeset hallott a gondolataikba, mivel egy féloldalas mosolyt küldött felém, amitől a szívem gyorsabban kezdett verni. Hogy zavaromat eltereljem, gyorsan bemutattam a szüleimet szerelmemnek.
- Anya, Apa! Ő itt Edward Cullen. Edward, ők a szüleim, Renée és Charlie.
Edward, mint mindig, most is nagyon udvariasan kezelte a dolgot, és kezet fogott Charlie-val. Kíváncsi lettem volna, hogy mit gondol Charlie, amikor megérzi Edward bőrének hőmérsékletét, de a gondolatolvasás nem az én szakterültem.
- Örülök, hogy megismerhetem Önöket! – mondta nekik szerelemem, és ha más nem is a hangja biztos elbűvölte őket, vagy legalább Renée-t.
- Mi is nagyon örvendünk Edward – mondta Renée. – Sajnos mi éppen indultunk, mert még nem volt időnk vacsorázni, de örülök, hogy itt vagy, így legalább nem kell magára hagynunk Bellát.
Ez valószínűleg nem volt igaz, mivel anya eddig végig azt hajtogatta, hogy nem éhes, de nagyon örültem neki, hogy magunkra hagynak egy kicsit.
Mihelyt a szüleim elhagyták a helyiséget, Edward rögtön az ágyamnál termett, és szenvedélyesen megcsókolt. A dolog először váratlanul ért, mivel mindig nagyon óvatos, de tetszett ez a változás. Mikor Edward eltávolodott tőlem, és a szemembe nézett, ezt mondta:
- Annyira örülök, hogy felébredtél. Már azt hittem, hogy sosem nézhetek újra a szemedbe, és mondhatom, hogy szeretlek. De tudtam, hogy te sosem hagynál el. Bella! Kérlek, ígérd meg, hogy nem hagysz magamra!
Nem számítottam rá, hogy Edward ezt fogja mondani. De hogy ígérhetném ezt most meg neki. Még nem is tudja, hogy mi történt velem. Mi van, ha így már nem fog szeretni. Nem akarom, hogy csak kényszerből, egy ígéret miatt maradjon velem, és ezt neki is tudnia kell.
- Edward, én ezt nem ígérhetem meg neked. Tudod jól, hogy nekem nemsokára haza kell mennem, és nem maradhatok itt veled. Viszont te sem tudsz velem jönni, mivel Ausztráliában mindig süt a nap, és nem akarom, hogy bujkálnod kelljen – mondtam azt ajtót bámulva. - Viszont az sem biztos, hogy miután megtudod, hogy mi a bajom, még kellek neked –tértem a lényegre.
Már látszott Edwardon, hogy kezdem kihozni a sodrából, és ez a szavain is hallatszott.
- Bella, könyörgöm, mondd el, hogy mi történt! Mi az, ami miatt szerinted már nem kellenél nekem.
Tudtam, hogy most itt az igazság pillanata…
10 komi után a hétvége felé jön a friss!
Az óceánon túl - 14. fejezet
14. fejezet
(Edward szemszöge)
Bella már két napja nem tért magához, ezért már mindnyájan nagyon aggódtunk érte. Brownék értesítették Bella szüleit is, akik holnap este fognak megérkezni.
Viszont nem csak Bella állapota volt változatlan. Nicole keresésével sem jártunk túl sok sikerrel. A szülei ugyan bevonták a rendőrséget is, azonban ők még annyit sem tudtak elérni, mint mi. Természetesen azt nem árultuk el nekik, hogy mi számítottunk erre, mivel ezt csak személyesen Bella közölheti velük, ha majd akarja. Ám a dolgunkat az sem könnyítette meg, hogy Alice-nek nem volt semmilyen látomása. Csakhogy ez nem csak Nicole-ra vonatkozik, mivel Bella jövője is eltűnt a szeme elől. Carlisle szerint ez azért van, mert Bella most döntésképtelen a sok gyógyszer hatására. Ettől függetlenül én még mindig ugyanúgy beszélek hozzá, mintha hallana, és reménykedem benne, hogy így is van. Sajnos a vizsgálatok szerint Bella agyának van valamilyen baja, de azt nem tudjuk pontosan, hogy mi is az.
De én nem adom fel a reményt. Bella nagyon erős, és küzdenie kell. Nem hagyhat magamra, mert azt nem bírnám elviselni, és ezt tudja ő is.
A telefonom csörgése szakított ki a gondolataimból.
- Edward, azonnal ide kell jönnöd. Úgy tűnik, jó nyomon vagyunk. Rosalie újra érezte azt a szagot, amit a múltkor is, de most csak az egyik idegen vámpírét. Gyere gyorsan, mert szükségünk van rád és a képességedre! – hadarta el gyorsan Alice. – És Edward, szólj kérlek, Carlise-nak is! – húgom válaszomat meg sem várva lecsapta a telefont, de biztos, hogy már látta is, mit fogok csinálni.
Miután beszéltem Carlise-lal, azonnal indultam is Port Angelesbe. Nem szívesen hagytam magára Bellát, de tudtam milyen fontos neki Nicole.
Ahogy közeledtem húgom felé, már hallottam is a gondolatait, amiben folyamatosan egy látomást ismételgetett. Látomásában egy fekete hajú férfi szerepelt, aki mellett Emmett állt, és fenyegetően nézett rá. Sajnos Alice csak ezt a jelenetet játszotta le újra és újra, ezért nem tudtam mi lesz a folytatása.
A városban szerencsére gyorsan átjutottam, és csatlakoztam a testvéreimhez, akik a városhatárban vártak rám. Ahogy megállítottam az autót, Rosalie-hoz rohantam, mivel ő ismerte fel az idegeneket.
- Rosalie, merre érezted a szagot? És miért nem követtétek? – fordultam a többiekhez is.
- Megvártunk téged, mivel nem tudjuk, hogy vannak-e társai, és hogy veszélyes-e. Viszont a te képességeddel most is sok mindent megtudhattunk róla – magyarázta Jasper.
- Akkor induljunk! Nem akarom tovább vesztegetni az időt. De lehet, hogy már most is későn érkeztünk – mondtam.
Erre olyan gondolatokat hallottam meg Rosalie-tól, amilyeneket még soha ezelőtt. Nővérem ugyanis magát hibáztatta amiatt, ami történt, és lelkiismeret- furdalása volt emiatt. Ám Rosalie még soha nem tanúsított megbánást semmi és senki iránt sem. Úgyhogy ez új volt nekem, de nagyon tetszett ez az oldala. És hogy ezt a tudtára is hozzam, odamentem hozzá, és megöleltem. A többi testvéremet nagyon meglepte a viselkedésem, mivel nem értették, miért ölelgetem Rosalie-t. Ám nekem nem állt szándékomban közölni velük az okát, mivel nővérem megkért.
Viszont egy kérdés még tisztázatlan maradt.
- Alice! Mi szerepelt még a látomásodban a férfin kívül?
- Sajnos semmi más. Mindössze ennyit láttam csak, és ez nagyon idegesít. – mondta húgom.
~Biztos valami baj van a képességemmel. – gondolta Alice.
- Alice, ne rágódj ezen. Már ez is több a semminél. Most már legalább tudjuk, hogy kit kell keresnünk. És ne is vesztegessük tovább az időt – mondtam, majd elindultam Rosalie felé, aki azt a szagot követte, amit akkor is érzett, amikor Nicole eltűnt.
Sokáig azonban hiába kerestünk, nem bukkantunk semmilyen nyomra sem, de egyszer csak érdekes gondolatokat hallottam meg.
~ Hm, mennyi szép fiatal lány van itt. Kár, hogy Fellina megfosztott az elsőtől. Pedig olyan finom illata volt. Biztos a vérének is hasonló íze lett volna – gondolta az idegen.
Azonnal tudtam, hogy jó nyomon vagyunk.
- Várjatok! Azt hiszem hallottam. És éppen azon gondolkodik, hogy egy újabb lányt raboljon el. Ezt meg kell akadályoznunk, és ki kell derítenünk, hogy mit csinált Nicole-lal – mondtam testvéreimnek, akik azonnal követtek is.
A gondolatai alapján egy étteremben volt. Nem is akármilyenben, hanem a város legdrágább, és legnevesebb éttermében. Biztos volt benne ugyanis, hogy az ide járó lányok nem csak szépek, de intelligensek is. Ám mikor már közel jártunk az étteremhez, megérezte a szagunkat, ezért gyorsan elhagyta az épületet. Éppen menekülni akart, amikor mi utolértük, és elkaptuk. Először próbált küzdeni ellenünk, ám belátta, hogy úgy sem győzhet ennyiünkkel szemben, főleg miután meglátta Emmettet.
- Mi a gond? Talán a ti területeteken vadásztam? – kérdezte, az ártatlant játszva.
- Azt hiszem, te is pontosan tudod, mi a gond! Azonnal mondd meg, hogy mit csináltál azzal a lánnyal, aki a héten eltűnt? – tértem rá azonnal a lényegre, és láttam is, hogy tudja, kiről beszélek, mégis megpróbálja majd tagadni. És hogy ezt megelőzzem, gyorsan a szavába vágtam – Felesleges tagadni, úgyis tudjuk, hogy te voltál, és nagyon rosszul jársz, ha nem mondod el most azonnal, amit tudsz – fenyegettem meg, ám húgom egyszer csak ledermedt mellettem, mert látomása volt, amelyben Bella szerepelt. Még mindig a kórházban feküdt, de már nyitva voltak a szemei, és úgy tűnt jól van.
És amint Alice látomása véget ért, már csörgött is a telefonom, amin Carlisle hívott.
- Szia Carlisle! Mi történt?
- Edward, Bella felébredt a kómából, de azonnal ide kell jönnöd – mondta apám aggodalmasan.
- Csak nincs valami baj – kérdeztem, most már én is idegesen.
- Ez nem telefontéma. Inkább majd személyesen elmondom. De kérlek, siess! – ezzel le is tette a telefont.
Mivel a beszélgetést mindenki hallotta, nemcsak én, a testvéreim is tudták, hogy én most nem tudok tovább itt maradni.
~Nyugi öcsi, majd én kiszedek belőle mindent! – mondta gondolatban Emmett, és vigyorogva a tenyerébe bokszolt.
Rettenetes bűntudat gyötört, hogy itt kell hagynom a testvéreimet, de Bella mindennél fontosabb volt nekem. Viszont Jasper megérezte, a bűntudatomat.
- Menj csak, Edward! Mi majd jól elleszünk…öhm? – nézett kérdőn a férfira.
- Fernando vagyok – felelete a férfi. És a név nagyon is illett a kinézetéhez, mivel a fekete haja, és bőrének árnyalata is olyan olaszos volt.
- Igen, Fernandoval – mondta Jasper.
Így, hogy most már tudtam, hogy a testvéreim nem mérgesek rám, és megértenek, könnyebben hagytam ott őket.
Viszont amint beszálltam az autóba, ezek a dolgok már nem voltak olyan fontosak. Csak Bella járt az eszembe. És az, amit Carlisle mondott. Mi az, amit nem mondhat el telefonon. Mi történhetett az alatt a kis idő alatt, amíg nem voltam ott. Vagy talán a kómának lennének a következményei. De az nem lehet, hiszen láttam Alice látomásában, hogy milyen jól van. De akkor mi lehet az, ami nem telefontéma. Mit titkol előlem Carlisle?
Ahogy bekanyarodtam a kórház parkolójába, azonnal megálltam az első szabad helyen, és már rohantam is fel Bella szobájába. A folyosón néhányan mérgesen néztek utánam, és a gondolataik sem voltak sokkal kedvesebbek, de engem ez most nem érdekelt. Csak az, hogy minél előbb odaérjek Bellához, és megtudjam mi a baj. És ettől már csak néhány lépés választott el.
(Edward szemszöge)
Bella már két napja nem tért magához, ezért már mindnyájan nagyon aggódtunk érte. Brownék értesítették Bella szüleit is, akik holnap este fognak megérkezni.
Viszont nem csak Bella állapota volt változatlan. Nicole keresésével sem jártunk túl sok sikerrel. A szülei ugyan bevonták a rendőrséget is, azonban ők még annyit sem tudtak elérni, mint mi. Természetesen azt nem árultuk el nekik, hogy mi számítottunk erre, mivel ezt csak személyesen Bella közölheti velük, ha majd akarja. Ám a dolgunkat az sem könnyítette meg, hogy Alice-nek nem volt semmilyen látomása. Csakhogy ez nem csak Nicole-ra vonatkozik, mivel Bella jövője is eltűnt a szeme elől. Carlisle szerint ez azért van, mert Bella most döntésképtelen a sok gyógyszer hatására. Ettől függetlenül én még mindig ugyanúgy beszélek hozzá, mintha hallana, és reménykedem benne, hogy így is van. Sajnos a vizsgálatok szerint Bella agyának van valamilyen baja, de azt nem tudjuk pontosan, hogy mi is az.
De én nem adom fel a reményt. Bella nagyon erős, és küzdenie kell. Nem hagyhat magamra, mert azt nem bírnám elviselni, és ezt tudja ő is.
A telefonom csörgése szakított ki a gondolataimból.
- Edward, azonnal ide kell jönnöd. Úgy tűnik, jó nyomon vagyunk. Rosalie újra érezte azt a szagot, amit a múltkor is, de most csak az egyik idegen vámpírét. Gyere gyorsan, mert szükségünk van rád és a képességedre! – hadarta el gyorsan Alice. – És Edward, szólj kérlek, Carlise-nak is! – húgom válaszomat meg sem várva lecsapta a telefont, de biztos, hogy már látta is, mit fogok csinálni.
Miután beszéltem Carlise-lal, azonnal indultam is Port Angelesbe. Nem szívesen hagytam magára Bellát, de tudtam milyen fontos neki Nicole.
Ahogy közeledtem húgom felé, már hallottam is a gondolatait, amiben folyamatosan egy látomást ismételgetett. Látomásában egy fekete hajú férfi szerepelt, aki mellett Emmett állt, és fenyegetően nézett rá. Sajnos Alice csak ezt a jelenetet játszotta le újra és újra, ezért nem tudtam mi lesz a folytatása.
A városban szerencsére gyorsan átjutottam, és csatlakoztam a testvéreimhez, akik a városhatárban vártak rám. Ahogy megállítottam az autót, Rosalie-hoz rohantam, mivel ő ismerte fel az idegeneket.
- Rosalie, merre érezted a szagot? És miért nem követtétek? – fordultam a többiekhez is.
- Megvártunk téged, mivel nem tudjuk, hogy vannak-e társai, és hogy veszélyes-e. Viszont a te képességeddel most is sok mindent megtudhattunk róla – magyarázta Jasper.
- Akkor induljunk! Nem akarom tovább vesztegetni az időt. De lehet, hogy már most is későn érkeztünk – mondtam.
Erre olyan gondolatokat hallottam meg Rosalie-tól, amilyeneket még soha ezelőtt. Nővérem ugyanis magát hibáztatta amiatt, ami történt, és lelkiismeret- furdalása volt emiatt. Ám Rosalie még soha nem tanúsított megbánást semmi és senki iránt sem. Úgyhogy ez új volt nekem, de nagyon tetszett ez az oldala. És hogy ezt a tudtára is hozzam, odamentem hozzá, és megöleltem. A többi testvéremet nagyon meglepte a viselkedésem, mivel nem értették, miért ölelgetem Rosalie-t. Ám nekem nem állt szándékomban közölni velük az okát, mivel nővérem megkért.
Viszont egy kérdés még tisztázatlan maradt.
- Alice! Mi szerepelt még a látomásodban a férfin kívül?
- Sajnos semmi más. Mindössze ennyit láttam csak, és ez nagyon idegesít. – mondta húgom.
~Biztos valami baj van a képességemmel. – gondolta Alice.
- Alice, ne rágódj ezen. Már ez is több a semminél. Most már legalább tudjuk, hogy kit kell keresnünk. És ne is vesztegessük tovább az időt – mondtam, majd elindultam Rosalie felé, aki azt a szagot követte, amit akkor is érzett, amikor Nicole eltűnt.
Sokáig azonban hiába kerestünk, nem bukkantunk semmilyen nyomra sem, de egyszer csak érdekes gondolatokat hallottam meg.
~ Hm, mennyi szép fiatal lány van itt. Kár, hogy Fellina megfosztott az elsőtől. Pedig olyan finom illata volt. Biztos a vérének is hasonló íze lett volna – gondolta az idegen.
Azonnal tudtam, hogy jó nyomon vagyunk.
- Várjatok! Azt hiszem hallottam. És éppen azon gondolkodik, hogy egy újabb lányt raboljon el. Ezt meg kell akadályoznunk, és ki kell derítenünk, hogy mit csinált Nicole-lal – mondtam testvéreimnek, akik azonnal követtek is.
A gondolatai alapján egy étteremben volt. Nem is akármilyenben, hanem a város legdrágább, és legnevesebb éttermében. Biztos volt benne ugyanis, hogy az ide járó lányok nem csak szépek, de intelligensek is. Ám mikor már közel jártunk az étteremhez, megérezte a szagunkat, ezért gyorsan elhagyta az épületet. Éppen menekülni akart, amikor mi utolértük, és elkaptuk. Először próbált küzdeni ellenünk, ám belátta, hogy úgy sem győzhet ennyiünkkel szemben, főleg miután meglátta Emmettet.
- Mi a gond? Talán a ti területeteken vadásztam? – kérdezte, az ártatlant játszva.
- Azt hiszem, te is pontosan tudod, mi a gond! Azonnal mondd meg, hogy mit csináltál azzal a lánnyal, aki a héten eltűnt? – tértem rá azonnal a lényegre, és láttam is, hogy tudja, kiről beszélek, mégis megpróbálja majd tagadni. És hogy ezt megelőzzem, gyorsan a szavába vágtam – Felesleges tagadni, úgyis tudjuk, hogy te voltál, és nagyon rosszul jársz, ha nem mondod el most azonnal, amit tudsz – fenyegettem meg, ám húgom egyszer csak ledermedt mellettem, mert látomása volt, amelyben Bella szerepelt. Még mindig a kórházban feküdt, de már nyitva voltak a szemei, és úgy tűnt jól van.
És amint Alice látomása véget ért, már csörgött is a telefonom, amin Carlisle hívott.
- Szia Carlisle! Mi történt?
- Edward, Bella felébredt a kómából, de azonnal ide kell jönnöd – mondta apám aggodalmasan.
- Csak nincs valami baj – kérdeztem, most már én is idegesen.
- Ez nem telefontéma. Inkább majd személyesen elmondom. De kérlek, siess! – ezzel le is tette a telefont.
Mivel a beszélgetést mindenki hallotta, nemcsak én, a testvéreim is tudták, hogy én most nem tudok tovább itt maradni.
~Nyugi öcsi, majd én kiszedek belőle mindent! – mondta gondolatban Emmett, és vigyorogva a tenyerébe bokszolt.
Rettenetes bűntudat gyötört, hogy itt kell hagynom a testvéreimet, de Bella mindennél fontosabb volt nekem. Viszont Jasper megérezte, a bűntudatomat.
- Menj csak, Edward! Mi majd jól elleszünk…öhm? – nézett kérdőn a férfira.
- Fernando vagyok – felelete a férfi. És a név nagyon is illett a kinézetéhez, mivel a fekete haja, és bőrének árnyalata is olyan olaszos volt.
- Igen, Fernandoval – mondta Jasper.
Így, hogy most már tudtam, hogy a testvéreim nem mérgesek rám, és megértenek, könnyebben hagytam ott őket.
Viszont amint beszálltam az autóba, ezek a dolgok már nem voltak olyan fontosak. Csak Bella járt az eszembe. És az, amit Carlisle mondott. Mi az, amit nem mondhat el telefonon. Mi történhetett az alatt a kis idő alatt, amíg nem voltam ott. Vagy talán a kómának lennének a következményei. De az nem lehet, hiszen láttam Alice látomásában, hogy milyen jól van. De akkor mi lehet az, ami nem telefontéma. Mit titkol előlem Carlisle?
Ahogy bekanyarodtam a kórház parkolójába, azonnal megálltam az első szabad helyen, és már rohantam is fel Bella szobájába. A folyosón néhányan mérgesen néztek utánam, és a gondolataik sem voltak sokkal kedvesebbek, de engem ez most nem érdekelt. Csak az, hogy minél előbb odaérjek Bellához, és megtudjam mi a baj. És ettől már csak néhány lépés választott el.
Sziasztok! Sajnálom, de ez most nem lett olyan hosszú fejezet. Viszont, ha kapok tíz komit, akkor szombaton jön a friss. :D
Figyelem!
Sziasztok!
Szeretnék egy egyességet kötni veletek!
Mivel ma megvolt a 10000 látogató, holnap lenne egy friss!
De ehhez lenne egy feltételem!
Szóval, ha írtok még legalább 5 (de nem baj, ha több :D) komit az előző fejezethez holnap estig, akkor én felrakom a frisst!
(Egyébként majd csak csütörtökön tenném fel a következő fejezetet.)
Tehát csak rajtatok áll, mennyivel előbb legyen folytatás!
Komira fel!
Puszi: Vicky11
Szeretnék egy egyességet kötni veletek!
Mivel ma megvolt a 10000 látogató, holnap lenne egy friss!
De ehhez lenne egy feltételem!
Szóval, ha írtok még legalább 5 (de nem baj, ha több :D) komit az előző fejezethez holnap estig, akkor én felrakom a frisst!
(Egyébként majd csak csütörtökön tenném fel a következő fejezetet.)
Tehát csak rajtatok áll, mennyivel előbb legyen folytatás!
Komira fel!
Puszi: Vicky11
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
