Az óceánon túl - 11. fejezet

11. fejezet

Az Edwarddal töltött két és fél hónap hamar elsuhant. Az idő gyorsan telt, és rohamosan fogyott is. A lehető legtöbb időt együtt töltöttük, és Edward csak néha hagyott magamra. Az éjszakákat is nálam töltötte, és nézte, ahogy alszom, de semmi más nem történt. De ez nem rajta múlott.

A mai este is egy ilyen volt. Edward a két bátyjával, Emmettel és Jasperrel elment vadászni a hegyekbe erre a hétvégére, és csak holnap délután jönnek haza. Mivel szinte minden este Edwarddal voltam, furcsa volt egyedül. Általában akkor szok átjönni, amikor már mindenki alszik, hogy senki ne vegye észre. Sokáig forgolódtam, amire végre sikerült elaludnom, mert nagyon hiányzott Edward, és az ölelő karjai. Azonban a várva várt alvás mégsem volt olyan jó, mint képzeltem. Reméltem, hogy egy álmatlan éjszaka lesz, ám nem így történt.

Álmomban egy elhagyatott, üres házban voltam, ahol először nem volt rajtam kívül senki. Azonban mikor körbefordultam, megláttam egy földön fekvő testet. Elindultam felé, de olyan volt, mintha lassított felvétel lenne, és én soha nem érnék oda, ráadásul a test is távolodna. Ám miután már vagy tíz perce közeledtem a földön fekvő alak felé, az hirtelen felém fordította a fejét, és a szemembe nézett halálsápadt bőrrel, és üres tekintettel. Először alig hittem a szememnek, amikor megláttam, ki is az valójában.

Nicole feküdt a földön. Holtan.

Amikor meg akartam fordulni és segítségért szaladni, egy vörös szempárral találtam szemben magam…

Valaki erősen megrázta vállam és éreztem, hogy már ébren vagyok, ráadásul már a vörös szempárt és Nicole-t sem láttam. Először vaksin pislogtam a sötétbe, de néhány pillanat múlva Amber vonalai rajzolódtak ki.

- Bella? Minden rendben? – kérdezte Amber aggódva. – Hallottam, hogy sikoltozol.

- Igen…igen most már rendbe, csak rosszat álmodtam – válaszoltam megnyugtatás képpen, de a hangom még mindig remegett.

- Biztos? Itt maradhatok veled, ha szeretnéd?

- Köszönöm, de megleszek egyedül is. Amúgy is megpróbálok visszaaludni, mert holnap iskola. Menj csak vissza aludni.

- Rendben, de szólj nyugodtan, ha nem tudsz aludni. Jó éjt.

- Köszönöm. És jó éjt – feleltem, majd Amber kiment a szobából.

Amikor visszadőltem a párnámra, még mindig reszketett az egész testem, de nem a hideg miatt. Hanem azért, mert tudtam, hogy ez nem csak egy közönséges rémálom volt. És ha nem akarom, hogy ismét valósággá váljon, gyorsan tennem kell valamit.



Tegnap este, miután Amber magamra hagyott, már nem tudtam visszaaludni, és reggelig a lehetőségeimen töprengtem. Végül arra jutottam, hogy az egyetlen, aki segíthet nekem – nekünk - az Edward és a családja. Nem akartam, hogy megtudja a titkomat, mert úgy gondoltam, hogy nem ismétlődhet ez meg velem még egyszer, azonban nem maradt más választásom.

Az iskolában egyáltalán nem bírtam figyelni a kialvatlanság miatt. Alice észre is vette, hogy valami nincs rendbe, és valószínűleg már tudta is mit tervezek a képességének köszönhetően, de nem szólt róla, még ha így is volt is. Megkértem őt és Rosalie-t – aki egész jól megbékélt az Edwarddal való kapcsolatom miatt, de lehet, hogy csak azért, mert tudta, hogy el kell mennem- hogy suli után egyből vigyenek a Cullen házba, hogy amint Edward hazaért, azonnal beszélhessek vele. Szerencsére Rosalie nem volt az a kíváncsiskodó fajta, ezért neki sem kellett magyarázkodnom.

Sajnos a fiúk még nem érkeztek meg az útjukról, és majdnem estig kellett várnom, amíg meghallottam az autójuk hangját. Ettől hirtelen ideges lettem, pedig már éjszaka óta erre a beszélgetésre készültem.

Az ajtón először Edward lépett be, majd a nyomában Jasper is.

- Bella nagyon ideges - suttogta Jasper, de azért nem annyira halkan, hogy én ne hallottam volna.

- Köszi Jasper, ezt eddig is tudtam – vetettem oda élesen, majd Edwardhoz fordultam. - Beszélnem kell veled. És azt szeretném, ha az egész családod hallaná – mondtam neki, mire mindenki megjelent a nappaliba, mielőtt folytathattam volna.

- Mi a baj Bella? – kérdezte Edward aggódóan. – Mi történt?

Nem tudtam, hogyan kezdjek bele a történetembe, de úgy döntöttem legjobb lesz, ha a leges legelejétől kezdem.

- Tíz éves koromig Ausztrália nyugati partvidékén éltünk, egy kis városkában. Itt kezdetem az iskolát is, és rengetek barátom volt. A legjobb barátnőmet Ashley-nek hívták. Ám nem sokkal a kilencedik szülinapom után, ő egyik nap eltűnt, és két héttel később holtan találtak rá egy közeli erdőben. A halálának okát máig nem tudták megállapítani, és a tettest sem kapták el soha. Ám nem is ez lényeg. Hanem az, hogy egy héttel Ashley eltűnése után, különös álmom volt. Álmomban egy halott lányt láttam egy elhagyatott erdőben. Mikor közelebb értem hozzá a lány rám nézett. És ő nem más volt, mint Ashley. Azonban mikor másnap elmeséltem az álmom a szüleimnek, ők nem hittek nekem, és azt mondták, hogy ezek csak álmok, nem valóság. Ám egy hétre rá megtalált a barátnőmet. Amikor újra felhoztam a témát anyuék előtt, ők úgy gondolták, hogy jót tenne nekem, ha segítséget kérnének valakitől, ezért orvoshoz küldtek. Ám egy idő után rájöttem, hogy úgysem hisz nekem senki, ezért azt játszottam, hogy már nem hiszek az álmomban. Ám a valóságban én még mindig úgy gondoltam, hogy ez nem csak egy álom volt. Sajnos azonban fél évvel később meghalt a nagymamám, aki nagyon közel állt hozzám. A halála nagyon megviselt, és előhozta az Ashley halála utáni érzelmeimet is. Viszont nagymamám halála előtt nem álmodtam semmit, amit felettébb különösnek találtam, és ezt egy nap véletlenül meg is említettem a szüleimnek. Ők ekkor úgy döntöttek, hogy jó hatással lenne rám a környezetváltozás, ezért elköltöztünk. Azóta szerencsére nem volt hasonló álmom, egészen tegnap estig.

Miután befejeztem a történetem körbenéztem a körülöttem lévőkön, akiknek az arca tele volt érzelmekkel. Azonban akinek az érzéseire és gondolataira kíváncsi voltam, rezzenéstelen arccal hallgatott végig, és még most is a gondolataiba merült.

- Bella, hogy érted azt, hogy egészen tegnap estig? Azóta talán volt egy újabb álmod? – kérdezte Carlisle, aki először jutott szóhoz.

Éreztem, hogy Edward még feszültebb lesz, ezért Carlisle – hoz irányítottam a következő szavaimat:

- Igen, és ezért mondtam mindezt el nektek. Nem tudtam kihez fordulhatnék, de remélem ti nem néztek bolondnak.

Edward idegesen felpattant a kanapéról, ahol eddig ült, és elém állt.

- Bella, persze, hogy nem nézünk bolondnak! Csak mondd már el végre, hogy mit álmodtál!

- Én… láttam Nicole-t holtan egy elhagyatott házban, de azt nem tudom, hogy mi történt. És remélem, hogy tévedek, és a szüleimnek van igaza, és ezek csak álmok – hadartam el. – De annyira valóságossak. Nem lehet, hogy nem igazak – győzködtem Edwardot, vagy inkább csak saját magamat.

- Semmi baj, Bella. Nem hagyjuk, hogy Nicole-nak vagy bárki másnak baja essen. Ígérem – ölelt magához Edward.

Most először tegnap este óta éreztem azt, hogy minden rendben lehet. Így, Edward karjaiban semmi sem tűnt olyan rossznak.

- Bella, el kell mondanod mindent, hogy tudjuk mi is a helyzet pontosan – mondta Jasper.

- Hát igazából nem tudok sokkal többet mondani, mert csak azt láttam, hogy Nicole a földön fekszi, majd mikor a közelébe értem rám nézett üveges tekintettel, és bőre fehérebb volt, mint a tiétek – emlékeztem vissza az álomképekre. – És amikor megfordultam egy vörös szempárt pillantottam meg. De ekkor Amber felkeltett.

Úgy tűnt valami lényegeset mondtam, mert Edward Carlisle-re pillantott, és egy aprót bólintott. Ám mikor megkérdezhettem volna, hogy mi volt ez, elterelte a témát.

- Gyere, hazaviszlek. Már késő van- mondta Edward ellenkezést nem tűrő hangon, és már el is indult az ajtó felé.

Én még visszafordultam a Cullen családhoz, hogy elköszönjek.

- Köszönöm, hogy meghallgattatok, de az sem baj, ha nem hisztek nekem.

- Bella, hidd el, mi hiszünk neked! Emiatt nem kell aggódnod! – mondta Esme őszintén.

Láttam, hogy az egész család egyetért vele, ezért egy kicsit megnyugodtam, de lehet, hogy Jasper is besegített egy kicsit.

- Köszönöm szépen! – mondtam hálásan Esmére nézve. – És jó éjt.



Az autóban Edward egy szót sem szólt, és a csönd már nagyon idegesítő volt. Mikor már nem bírtam tovább Edwardhoz fordultam.

- Edward, kérlek, mondj már valamit!

- Nem tudom, mit mondhatnék. De az biztos, hogy most még jobban fogunk vigyázni rád.

Ez teljesen megdöbbentett. Miért kéne rám vigyázni? Hiszen Nicole az, akit láttam meghalni. Akkor miért nekem van szükségem felügyeletre?

- Ezt nem értem. Miért rám akartok vigyázni, mikor Nicole van veszélyben? - tettem fel neki is azonnal a kérdést. – És egyébként is mi volt az a jelenet közted és Carlisle között, akkor, amikor a piros szemű lényről beszéltem?

- Ez bonyolult – felelte Edward halkan, ami teljesen kihozott a sodromból.

- Szerintem fel tudom fogni. És ez rám is tartozik – mondtam neki élesen.

- Igazad van, de ha tényleg szeretnéd tudni, akkor majd este elmondom.

- Rendben – egyeztem bele, és Ő is tudta, hogy addig nem fogom békén hagyni, amíg el nem mondja.


Az este, ameddig Edward vissza nem jött, siralmasan lassan telt. Alig vártam már, hogy végre választ kapjak a kérdéseimre. És mihelyt Edward bemászott az ablakon, én azonnal folyatattam az autóban félbehagyott beszélgetést.

- Na, válaszolsz végre egy kérdésemre?

- Igen, válaszolok – ült le az ágyamra. – Carlisle sok felé járt élete során, és sok emberrel találkozott. Közülük rengetegnek volt valamilyen különleges képessége, amit vagy észrevettek, vagy nem. Ugyanúgy, ahogy Jaspernek, Alice-nek és nekem is van, szerinte a te álmaid is ilyen képességek. És szerintem is komolyan kell vennünk, mert ez nem lehet véletlen.

Az, hogy Edward is hisz nekem, és ezt ki is mondta, nagyon jó érzés volt. Most már tényleg nem aggódtam amiatt, hogy bolondnak tekint.

- És mit gondol Carlisle a vörös szemű emberről?

- Hát Carlisle szerint ez sem véletlen. Valószínűleg valamilyen köze lehetne Nicole halálához, de ebben nem vagyunk biztosak. Viszont a létezésünk során még soha nem találkoztunk vörös szemű lénnyel, egyet kivéve. És az az egy nem más, mind a fajtánk nomád tagjai. Ők nem úgy élnek, mint mi, és az embereket csak tápláléknak tekintik. De nem tudhatjuk biztosan, hogy tényleg egy vámpír fogj-e megtámadni Nicole-t, és nem szeretnénk feltételezésekbe bocsátkozni.

- De akkor mit tehetünk? Nem akarom, hogy Nicole-nak bármi baja essen!

- Ne félj Bella! Nem fog semmi sem történni Nicole-lal! Vigyázni fogunk rá!

Tudtam, hogy Edward tényleg megpróbálja majd megakadályozni Nicole halálát, de én mégsem bírtam teljesen biztos lenni ebben. Nem akartam még egy barátnőmet elveszíteni, de a Cullen családot, és legfőképpen Edwardot sem akartam veszélybe keverni.

Aggodalommal és feszültséggel telve aludtam el Edward karja közt.

u.i: Lécci írjatok komikat!

Fontos!

Sziasztok!

Megnyílt az új blogom, ahol a barátnőmmel közösen írt novellákat olvashatjátok majd.
A héten fel is fog kerülni az első történetünk, ami remélem elnyeri majd a tetszéseteket. :D
És még mindig várjuk ötleteiteket.

És itt a blog címe: http://vicky11andgianna.blogspot.com/

Puszi: Vicky11

Sziasztok!

Sziasztok!

Barátnőmmel egy új blog megnyitását tervezzünk, és szeretnénk a segítségeteket kérni. Az oldalon közösen megírt novellák lesznek majd, és ehhez gyűjtünk ötleteket. Ha van bármilyen ötletetek, amit szeretnétek, hogy megírjunk, küldjétek el nekünk. A téma nincs megszabva (tehát nem csak Twilight-os novellák lesznek majd), ez a fantáziátokra van bízva.

Puszi: Vicky11 és Gianna Swan

Ide várjuk ötleteiteket: twilight11@citromail.hu,
biankazsuzsanna@freemail.hu

Az óceánon túl - 10. fejezet

10. fejezet

Edward szemszöge

Útközben rengeteget gondolkodtam azon, hogy mit tegyek Bellával.
Sokáig amellett az álláspont mellett álltam, hogy egyszerűen elkerülöm Őt, és élem tovább az életem ugyanúgy, mint az elmúlt több, mint száz évben. Ez tűnt a legjobb döntésnek, azonban valami motoszkált az agyam egyik szegletében, ami miatt nem tudtam ténylegesen elhatározni magam.
De abban biztos voltam, hogy bántani nem tudnám Őt. legalábbis reménykedtem benne.
Viszont a harmadik lehetőség sem volt túlságosan kedvemre. Az, hogy Bella is átváltozzon tűnt a leglehetetlenebbnek. Nem akartam, hogy elveszítse a lelkét. Főleg nem miattam.
Tudtam, hogy a döntésem kihat majd az egész létünkre, ráadásul súlyos következményei is lehetnek.
De mégis döntenem kellett.

És döntöttem is.



Bella szemszöge

Nem akartam megzavarni Edwardot, mert úgy tűnt nagyon töpreng valamin. Még ha az arcáról nem is tudtam semmit leolvasni, az ahogy a kormányt szorította mindent elárult.
Mivel nem mertem sokáig az arcát bámulni, bármennyire nehezemre esett is, elfordítottam róla a tekintetemet, és az ölembe nyugvó kezemet tanulmányoztam.

Hosszú ideig ültünk néma csendben, amikor Edward hirtelen megszólalt.

- Hogy tetszik Forks?

Először nem is akartam hinni a fülemnek, de maikor rádöbbentem, hogy a választ vár a kérdésére, megpróbáltam kinyögni valamit.

- Öhm…nagyon tetszik…és sokat esi az eső – ez utóbbi kicsit hülyén hangzott, s amint rájöttem, mit mondtam újra elvörösödtem.

Nem tudom Edward mit olvashatott le az arcomról, de úgy láttam, hogy nagyon élvezi a helyzetet, hiába is próbálta meg elrejteni a mosolyát. Viszont annak örültem, hogy már nem rejti el annyira az érzéseit, és végre láthatom nevetni is – amitől teljesen el lehet olvadni.

- Hát ez errefelé nem ritka. De biztos tudtad ezt mielőtt idejöttél.

A gondolataim még mindig kuszák voltak, de próbáltam érthetőbben beszélni, mint az előbb, ezért inkább az utat figyeltem.

- Igen…tényleg tudtam, csak akkor is furcsa a mindig napos Ausztrália után. De ebben a néhány hónapban ez lesz a legkisebb zavaró problémám.

Ezután megint néhány perc csend következett, és mikor rálestem a szemem sarkából, láttam, hogy milyen dühöt tükröz a tekintete. Mégis ugyanabban a hangnemben folytatta.

- Sajnálom, hogy csak ilyen kevés ideig maradsz. Remélem azért lesz időm jobban megismerni téged.

Nagyon megdöbbentett a vallomása, és a szívem egyből hevesebben kezdett verni. Nem voltam benne biztos, hogy hogy érti, de reméltem, hogy nem csak, mint barát akar megismerni, mert én már most sem tudtam rá csak egy jó haverként tekinteni.
Sajnos megérkeztünk a Brown házhoz, s nem tudtunk tovább beszélgetni, mert Lisa szaladt ki a házból.




A következő hetet szinte végig Alice-szel töltöttem, aki már akkor megbocsájtott, amikor felhívtam telefonon. Tudtam, hogy pont a titkok miatt nem szabad összevesznem senkivel – főleg nem egy ilyen kedves teremtménnyel, mint Alice – mivel nekem is van egy, amit Jacobon kívül nem tud senki más.

Hiába voltam időm legnagyobb részében Alice-szel, Edwarddal nem tudtam újra beszélgetni. Már kezdtem azt hinni, hogy nem is gondolta komolyan azt, amit az autóban mondott.

Ám pénteken, mikor a parkolóba tartottam Nicole kocsijához – vele sem vett fordulatot a kapcsolatom – Edwardot láttam meg, ahogy ott várakozik. Reméltem, hogy rám vár, és nem Nicole-re, és szerencsére így is lett.

- Bella! Ne haragudj, hogy a héten nem tudtunk beszélgetni, de szeretném megkérdezni, hogy holnap ráérsz –e? – kérdezte.

- Semmi baj, nem te tehetsz róla. Amúgy ráérek, de miért kérdezed?

Edward tépelődött egy kicsit mielőtt ezt kimondta:

- Nem lenne kedved velem tölteni a holnapi napot?

A kérdése váratlanul ért, de hatalmas boldogság töltött el, így természetes volt a válasz.

- Nagyon szívesen töltöm veled a holnapot. Mikor és hol találkozzunk?

- Ha neked úgy jó, akkor reggel nyolcra érted megyek.


És hogy Edward megígérte pontban nyolc órakor meg is érkezett. Amikor megkérdeztem, hogy hova visz, rejtélyesen azt mondta, hogy a kedvenc helyére.

Az hangulat, most nem volt olyan feszült, csak egyszerű dolgokról beszélgettünk. Rengetek kérdezett, és néhány kérdésemre is válaszolt, de arra nem, hogy hova megyünk.

Azonban mikor megállt az út mentén, nem értettem, hogy mit csinálunk, mert sehol semmi szépet nem láttam, mindent sűrű bozót vett körül.

- Edward hova megyünk? – kérdeztem kíváncsian. – Remélem nem túrázni akarsz.

- Ne félj, csak néhány métert kell megtennünk – mondta bátorítóan, és elindul egy alig látható ösvény felé.

Követtem őt, azonban az a tíz perc, amit az erőben tettünk meg sokkal többnek tűnt, és úgy éreztem nem haladunk semmit, mert mindig beleakadt valami a ruhámba vagy megbotlottam a gyökerekbe.
Ám amikor kiértünk a bozótosból teljesen el tudtam volna felejteni mindent. Egy gyönyörű tengerparton találtam magam, ami homokos parttá alakult, és körülötte a sziklákat a hullámok nyaldosták.

- Ez meseszép – szóltam Edward után, aki már majdnem a vízhez ért.

Egész nap rengeteget beszélgettünk, és nagyon jól éreztük magunkat. Az idő gyorsan telt Edward társaságában, így csak akkor vettem észre milyen késő van, amikor elkezdett sötétedni. Valószínűleg Edward is valami ilyesmire gondolhatott, amikor megszólalt:

- Ideje lenne indulni. Nem szeretném, ha Brown-ék aggódnának érted.

Egyetértettem vele, mégsem akaródzott az indulás, és láthatóan neki sem. Azonban mikor már eltelt még egy óra, nem halogathattuk tovább az indulást. Ám mikor elindultam az ösvény felé, Edward megállított.

- Bella! Szeretnék neked elmondani valamit, és remélem nem rontok el ezzel mindent – mondta nagyon komolyan, és látszott az arcán, hogy még mindig azon gondolkozik elmondja-e.

- Edward, nyugodtan elmondhatsz nekem mindent – mondtam bátorítóan.

- Igen, tudom, csak attól félek, hogy többet nem akarsz majd velem találkozni. és teljesen meg is értelek. Szóval, ha így döntesz, akkor ígérem, hogy eltűnök az életedből.

Fogalmam sem volt, hogy mit akar elmondani, de kezdett nagyon megijeszteni.

- Bökd már ki végre – kérleltem.

- Rendben, de ígérd meg, hogy elmondod, mit gondolsz – kérte.

- Oké, elmondom, csak légy szíves mondd már, amit akarsz.

Edward mélyen a szemembe nézett, majd beszélni kezdett.

- Én és a családom nem tartozunk az emberek világába. Megpróbálunk beilleszkedni, de nem illünk közéjük. A családom közül senki sem bántana egyetlen halandót sem, de azért veszélyesek vagyunk.

Edward titokzatossága megrémített, de megpróbáltam nem kimutatni az érzéseimet.

- Miért? Mi vagy te? – kérdeztem fojtott hangon.

- Bella, én vámpír vagyok. De sem én, sem a családom nem fogyasztunk emberi vért, csak állatok vérével táplálkozunk – mondta, és láttam a szemén, hogy valamilyen reakciót vár.

Azonban én meg sem bírtam szólani. Az gondolataim teljesen összezavarodtam, és azt sem tudtam, mit érzek most. Az tudtam, hogy nem félek Edwardtól, inkább biztonságban éreztem magam mellette. De hiába sejtettem, hogy valami nem stimmel a Cullen családdal, erre nem is gondolta.

- Bella, mondd el kérlek, mit gondolsz most! – könyörgött nekem.

Fogalmam sem róla, hogy mit mondhatnék most, főleg, hogy még én magam sem tudtam, mit érzek.

- Sajnálom Edward, de erre most nem tudok válaszolni. Kérlek, vigyél haza, gondolkodnom kell – feleltem, de nem akartam megbántani. – Ígérem, holnap felhívlak, de most nagyon össze vagyok zavarodva.

Egész úton néma csendben ültünk egymás mellett, és éreztem, hogy Edward nagyon feszült. Én még mindig nem tudtam tisztán gondolkodni a jelenlétében, de reméltem, hogy majd mikor egyedül leszek, már kitisztulnak a fejemben a dolgok.

Amikor megérkeztünk, és ki akartam szállni a kocsiból, Edward megállított.

- Nem kell megígérned semmit. Nem kötelezlek semmire sem. Ha nem akarsz velem találkozni, megértem, és többet nem…

- Edward! – szakítottam félbe. – Megígértem, hogy felhívlak, úgyhogy fel is foglak – jelentettem ki ellentmondást nem tűrve, majd ki ugrottam, vagyis inkább estem a kocsiból, és berohantam a házban, nehogy meg tudjon állítani.

Ahogy beléptem Nicole-lal találtam szembe magam. Ajkai gúnyos mosolyra húzódtak, amikor meglátott, de nem tudom, mit olvashatott le az arcomról, mert ezt kérdezte:

- Na mi történt? Csak nem kidobott Cullen?

Már eddig sem volt túl szimpatikus nekem Nicole, de most már annyira sem.

- Nem, képzeld nem dobott ki. De ha ez is történt volna, akkor sem lenne hozzá semmi közöd – vágtam a fejéhez, majd felszaladtam a szobámba.

Nicole viselkedése már kezdett az idegeimre menni, de most mégsem tudtam erre gondolni.
Folyton csak Edward járt az eszemben.
Az, hogy most már tudtam a titkát, néhány dolgot megváltoztatott. De nem a fontos dolgokat. Az érzéseim iránta megmaradtak, csak még inkább felerősödtek. Biztos voltam benne, hogy neki is éreznie kell valamit irántam, különben nem avatott volna be egy ilyen hatalmas titokba. Úgy éreztem, most már a bizalmába fogadott, és nem úgy, mint egy barátot. Sajnos azonban ebben nem lehettem biztos, mivel megfutamodtam attól, hogy beszéljek vele erről ma este. Reméltem, hogy holnap már nem lesz késő, és nem tartja be az ígéretét, miszerint elhagy, hanem megvárja, hogy elmondhassam, hogy szeretem. Mert most már teljesen biztos voltam benne, hogy beleszerettem. És ez ellen ő sem tehet semmit.

Sajnos kopogtatás zavart meg.

- Szabad- szóltam ki, mire Nicole jött be a szobába. Nagyon meglepődtem, de nem szóltam semmit, hagytam, hogy ő beszéljen.

- Bella, nagyon sajnálom, amit ma mondtam neked. Nem akartalak megbántani – úgy tűnt őszintén beszél.

- Nem haragszom rád, csak nem értem mi a bajod velem.

- Hát igazából ezt én sem tudom – mondta és egy kis mosoly bujkált a szája szegletében. – Azóta ezen gondolkozom, amióta az előbb összevesztünk, és arra jöttem rá, hogy lehet, hogy csak féltékeny vagyok. De megpróbálok megváltozni.

- Rendben, akkor akár kezdhetnénk mindent elölről. És egyébként sincs okod féltékenynek lenni rám – álltam fel, és nyújtottam felé a kezemet. – Isabella Swan.

- Nicole Brown – mondta, de nem a kezét nyújtotta, hanem megölelt.



Nagyon örültem, hogy Nicole-lal végre rendezni tudtuk a konfliktusunkat. De egy valamivel, azaz jobban mondva valakivel még volt egy nagy megbeszélni valónk.

Mint ahogy azt tegnap megígértem Edwardnak, ma reggel tényleg fel is hívtam, és megkértem jöjjön értem. Szerencsére sikerült mindent megbeszélnünk, és így már nem állhatott semmi sem kettőnk kapcsolata közé, néhány dolgon kívül.

Az elkövetkező néhány hónapban megpróbáltunk csak a jó dolgokra figyelni, azonban vészesen fogyott az az idő, amit Forksban tölthetek. A Cullen családnak sem volt semmi baja a kapcsolatunkkal, és még Nicole is egész jó barátnőm lett.

Fantasztikusan, és gyorsan repült el ez két és fél hónap, azonban az, hogy már csak másfél hónapig maradhatok, mindig árnyékot vetett a boldogságomra.


Arra azonban nem is gondoltam, hogy valami megtörheti az idilli hangulatot,egészen addig még meg nem történt.

Az óceánon túl - 9. fejezet

9. fejezet

Bella szemszöge

Ahogy kiléptem az ajtón Edwarddal találtam szemben magam. Biztos voltam benne, hogy ő az, mivel a hófehér bőr és a szemszín nála is megegyezett, ráadásul az autóban már láttam is.

Az egyetlen Cullen – gyerek, akivel eddig nem találkoztam figyelmes és döbbent arccal méregetet. És én sem vághattam túl értelmes képet, mert ahogy megláttam Edward tökéletes arcát elállt a lélegzetem, és egy pillanatra a szívem is, majd sebes dobogással indult újra. Egyetlen szó sem jött ki a torkomon, és úgy tűnt Edwardnak sem. Nem tudom, meddig álltunk így, egymással szemben, de képtelen voltam elfordítani a tekintetem az aranyszín szempárról, egyszerűen elvesztem benne. Soha életemben nem láttam még ilyen jóképű és elkápráztató férfit, mint Ő. Kidülledt szemmel bámultam tökéletességét, és reméltem, hogy a szám legalább csukva van, de nem tudtam ilyenekre koncentrálni. Fogságban tartott a csodás szempár.

Azt viszont nem tudom, hogy Edward mit érzett, mert semmit sem lehetett leolvasni az arcáról. Először úgy vettem észre, hogy dühös, de utána értetlenkedést véltem kiolvasni a szemeiből. Ám ezután az arca nem tükrözött semmilyen érzelmet, és még csak meg sem moccant.

Esme megjelenése törte meg a csendet.

- Edward! Látom összefutottál Bellával – mondta. – Alice megkért, hogy vigyem haza Bellát, de nekem be kellene ugranom az árvaházba. Megtennéd, hogy visszaviszed őt Brown-ék házához – kérdezte Esme, azonban a választ meg sem várva otthagyott minket.

Míg Esme beszélt mi ugyanúgy bámultuk egymást, és Edward csak akkor fordította el a fejét, amikor Esme elment.
Úgy, hogy Edward nem nézett a szemembe végre tisztábban tudtam gondolkodni. Az előbbi jelenet miatt nagyon zavarban éreztem magam, és éreztem, hogy elpirulok. Reménykedtem benne, hogy Esme nem haragudott meg rám az udvariatlan viselkedésem miatt. Először Alice-szel veszek össze, most meg Edwardot bámulom úgy, mint egy idióta, ami nem éppen jó benyomás az első találkozásnál.

Mikor Edward visszafordult, még mindig érzelemmentes volt az arca.

- Indulhatunk? – kérdezte.

Most először hallottam bársonyos hangját, ami még elkápráztatóbbá tette őt. Mivel a torkomban hatalmas gombócot éreztem, csak egy bólintásra telt tőlem. Edward elindult az autója felé, mivel az még a ház előtt parkolt. Amikor az anyósülés felöli oldalhoz ért, kinyitotta nekem az ajtót, és megvárta, hogy beszálljak, ami sikerült is majdnem balesetmentesen, de miközben be akartam ülni, sikeresen lefejeltem az autót. Reméltem Edward ezt nem veszi észre, de akkorát koppant, hogy ha látni nem is látta, biztos hallotta, és ettől megint elvörösödtem.
Reménykedtem benne, hogy a hazafelé út nem ilyen csendben fog eltelni.




Edward szemszöge

Ahogy a házhoz közeledtem, meghallottam a családom gondolatait.
Ez nem volt túl különös, ráadásul már Alice is észrevett engem, így azt is tudta, hogy közeledem, ezért megpróbált elrejteni előlem valamit. Tudtam, hogy titkolózni próbál – végig a Jasperrel töltött közös éjszakájukra gondolt – de Esme nem sejthette még, hogy közeledem, és az ő gondolataiból mindent láttam.

Minden tiltásom ellenére Alice meghívta magunkhoz Bellát, pedig tudta, hogy mit válthat ki belőlem a jelenléte. Előre látta, hogy hatalmas problémát okozhat a családunknak, ha közelebb kerülök hozzá, még akkor is, ha Alice jóslata - miszerint Bella meg fog halni – nem is következik. Azonban Alice látomásának másik verziója sem tetszett, amiben Bellát vámpírként látta, mivel én soha nem változatnék szörnyeteggé egyetlen ártatlan embert sem. Mégis valami vonzott ebben a lányban, pedig még csak nem is beszéltem vele. Alice mégis látta már akkor, hogy Bella hozzám fog tartozni, amikor egy véletlen folytán, még évekkel ezelőtt találkoztunk Renée-vel, Bella anyjával, aki éppen akkor volt várandós vele. Nem hittem Alice-nek, és eddig nem is gondoltam rá, hogy egy nap tényleg fogok találkozni vele. Már annyi év telt el azóta, hogy - ha tudom – el is fejtettem volna. Ám mikor Alice egyik látomásából azt láttam, hogy Bella Forksba jön, tudtam, hogy tévedtem.

Nagyon féltem, hogy bántom Őt, de mégis szerettem volna megismerni is. Ám az, hogy megvédjem, sokkal fontosabb volt nekem, ezért mikor megtudtam, hogy csak négy hónapra jön, eldöntöttem, hogy ez alatt az idő alatt kerülöm őt, és majd utána folytatom tovább az életem - ha szabad egyáltalán így neveznem. És külön megkértem erre a családom tagjait is.

Ám úgy tűnik Alice figyelmen kívül hagyta kérésemet, és mégis találkozott és beszélt is vele. Ráadásul, ha ez még nem volna elég, meg is hívta a házunkba. Reméltem, hogy van erre megfelelően nyomós magyarázata, a saját érdekében is.
Egyébként is sejtettem már, hogy valamiben sántikál, mert nem most próbált meg először elrejteni valamit ezen a héten. De erre én mégsem gyanakodtam.

Azonban úgy tűnt, hogy Alice-t most nem érdekli, hogy lebukik, mert néha olyanokat is meghallottam, amit egyébként biztos nem akart elmondani.

„Minden Edward hibája, ha nem akarná annyira kerülni őt, elmondhatnánk neki az igazat, és végre őszintén beszélhetnék vele. ” – gondolta húgom.

Tehát, akkor Alice dühös rám. És ha jól értem nemcsak rám, de Bellára is.

„Miért kell ennyire kíváncsinak lennie, és ennyit kérdeznie?” – fortyogott Alice, és itt már tuti, hogy nem rám gondolt, hanem Bellára.

Ez idő alatt anyám gondolatait is hallotta, aki szintén el volt ragadtatva Bellától, és nagyon örült, hogy végre találkozhatott vele.

„De aranyos kislány. Kár, hogy Alice-nek titkolóznia kell. Remélem, Edward hamarosan belátja, hogy nem menekülhet a sorsa elől.”

Tudtam, hogy Esme csak jót akar nekem, mégis a gondolatai miatt jobban dühbe gurultam, mint Alice kis magánakciója miatt. De mire a házhoz értem sikerült annyira lecsillapodnom, hogy legalább Esmére már nem haragudtam, viszont Alice-szel még nem végeztem.

Gyorsan leparkoltam a ház előtt, és elindultam a bejárat felé. Ám amit el akartam kerülni mégis megtörtént.

Mielőtt beléphettem volna az ajtón, Bella jött ki rajt, aki majdnem belém is ütközött. Ahogy az ajtó kinyílt és egy kis szellő felé fújta az illatát, azonnal elfelejtettem mindent, csak a vére illata keringett az agyamban. Hiába töltöttem vadászattal az egész napomat, a torkom mégis százszor jobban, mint eddig bármikor.

Ám mégis, amint belenézett a szemembe, elfelejtette, vagy legalábbis megpróbáltam elfelejteni a kínzó fájdalmat, amit az sem könnyített meg, hogy hallottam Bella szívét felgyorsulni.
Bella mozdulatlanul állt, akárcsak én, és egymást figyeltük. Éreztem, hogy sorsomat most már tényleg nem kerülhetem el, mert ahogy találkozott a pillantásunk, Bella csokoládébarna szemei rabul ejtettek.

Sokáig álltunk így, miközben bennem a gyilkolási ösztön és a védelmező ösztön váltogatta egymást. De ebből Bella semmit nem vehetett észre, mert az arcom semmit nem árult el neki, viszont én sem tudtam semmi konkrétat leolvasni róla, mert olyan gyorsan váltották egymást az érzelmek.

És ami a legkülönösebb, hogy nem csak az arcáról nem tudtam leolvasni semmit, de a gondolatait sem hallottam. Hiába koncentráltam rá, nem érkezett felőle semmilyen hang. Ez először fel sem tűnt, ám amikor már egy ideje bámultuk egymást, rájöttem mi a furcsa benne. Azonban nem tudtam rájönni, hogy mitől lehet ez, ráadásul Esme megzavart minket.
- Edward! Látom összefutottál Bellával – mondta. – Alice megkért, hogy vigyem haza Bellát, de nekem be kellene ugranom az árvaházba. Megtennéd, hogy visszaviszed őt Brown-ék házához – kérdezte anyám, azonban a választ meg sem várva otthagyott minket. A gondolataiból tudtam, hogy csak azt akarja, hogy legyen esélyünk megismerkedni, és most sikerült is elintéznie, hogy kettesben legyünk, amiért büszke is volt magára, de mégis jobban aggódott amiatt, hogy esetleg mérges leszek rá.

- Indulhatunk? – kérdeztem Bellát, mivel úgy tűnt meg sem bír szólalni, és engem nagyon zavart, hogy nem tudom, miért.

Amikor odaértem a kocsimhoz, kinyitottam neki az ajtót, és megvártam, hogy beszálljon. Ám amikor be akart ülni, lefejelte az autót.

Legszívesebben azonnal a segítségére siettem volna, ám félem, ha megérintem a bőrét, végleg megpecsételem a sorsát.



u.i: Lécci írjatok komikat.
Sajnos azt most nem tudom mondatni, hogy tíz után egyből jön a következő, mert új órarendet kaptunk, és még nem tudom, hogy melyik napra mennyit kell tanulni. :S
De ha lesz 15 komi akkor biztos, hogy lesz friss. :D

Az óceánon túl - 8. fejezet

Amikor kiszálltam az autóból a szám is tátva maradt a csodálkozástól. Nem gondoltam volna, még álmomban sem, hogy egy ilyen gyönyörű házban laknak a Cullenek. A háromemeletes házból – amit hatalmas területű pázsit vett körül – Alice rontott ki.

- Oh Bella! Nagyon örülök, hogy eljöttél. Már alig vártam, hogy újra találkozzunk –ugrott a nyakamba, ami annyira nem is volt meglepő, azok után, hogy ismeretlenül is meghívott a házukba.

Azonban valami nagyon különös történt. Amikor Alice keze hozzáért a nyakamhoz, éreztem, hogy bőrének hőmérséklete milyen hideg. Pontosan olyan volt, mintha sokáig jégkockákat tartott volna a kezében vagy hógolyózott volna. Nagyon furcsának találtam a dolgot, és valószínűleg Alice is észrevette rajtam valamit, mégsem hagyott időt tovább gondolkozni ezen.

- Gyere! Be szeretnélek mutatni a szüleimnek és a testvéreimnek – húzott Alice a házuk felé. – És Rosalie-val ne törődj – tette még hozzá, amit már megint nem értettem.

Ahogy beléptem a házba ámulatom tovább fokozódott, főleg mikor körbenéztem a nappaliba. A ház belső berendezése is pontosan olyan szép volt, mint ahogy az már kívülről is látszott rajta. Úgy tűnt, hogy a különböző tárgyak nem is a mostani korból, hanem egy sokkal régebbiből származnak.

Éppen a szobában álló zongorában gyönyörködtem, amikor Alice szólt.

- Esme a szobájában van az emeleten, és már vár minket. Sajnos Carlisle még nem ért haza a kórházból, de remélem megvárod.

- Rendben, mehetünk – válaszoltam neki, de nem tudtam levenni a szemem a gyönyörű hangszerről. –Alice te zongorázol?

- Nem, én jobban szeretek énekelni, de Edward fantasztikusan játszik – mosolygott rám Alice, majd elindult a lépcső felé.

Követtem őt, és útközben egy hatalmas, és csodaszép keresztet pillantottam meg a falon. Nem tudtam eldönteni, hogy valódi – e vagy csak másolat, de úgy tűnt, hogy akár több száz éves is lehet.
Alice-t követve egy hatalmas és szép szobába jutottam, ahol egy fiatal nő ült egy asztalnál.
A bőre színe neki is hófehér volt, és karamella színű haja lágyan omlott a vállára.
Amikor észrevett minket, és felnézett a munkájából, azonnal észrevettem, hogy neki is aranyszínű a szeme, csak kicsit sötétebb, mint Alicé vagy Jasperé.

- Esme, ő itt Bella! Bella, ő Esme, a nevelőanyám! – mutatott be minket Alice.

- Nagyon örülök, hogy megismerhetem Mrs. Cullen!

- Ugyan kérlek, Bella szólíts Esmének és szerintem Carlisle sem fogja bánni, ha tegezed.

- Köszönöm Esme! Nagyon szép a házatok. Gyönyörűek ezek a bútorok.

- Köszönjük! Alice-nek nagyon jó ízlése van. Vele könnyű volt kiválasztani a megfelelő darabokat – nézett rá a lányára elismerően. Alice visszamosolygott rá, de úgy tűnt, nagyon izgatott, mert már mentünk is tovább.

- Hazaért Rosalie és Emmett is, de Edward még mindig nem. De azért gyere és bemutatlak nekik is – mondta Alice, és ahogy a lépcsőhöz értünk, már találkoztunk is velük.

- Helló! Te biztos Bella vagy! – köszönt a nagydarab srác, akiről most már tudtam, hogy ő Emmett. – Alice-nek tényleg igaza volt, Edwardnak van mitől félnie.

Ezt én már megint nem értettem, de úgy tűnt csak én vagyok így ezzel, ráadásul Emmett nagyon jót nevetett a viccén. Ám Rosalie-nak nem tetszett annyira a tréfa, mert minden szó nélkül kikerült engem és eltűnt az egyik szobában.

- Azt hiszem jobb lesz, ha most utána megyek – mondta Emmett. – Vigyázz magadra, Bella – kacsintott rám, majd ő is bemente a szobájukba.

Már kezdtek nagyon idegesíteni ezek az érthetetlen mondatok, de Alice nem hagyott időt gondolkozni rajtuk, ráadásul még megkérdezni sem tudtam, mert ő mindig valami másra terelte a szót.

A délután nagyon jól telt, és mivel Alice szerette volna, ha megvárom Carlisle-t, sok időnk maradt beszélgetni. Vagyis jobban mondva szinte csak én beszéltem, mivel ő is kíváncsi volt az otthoni életemre. És én mindent elmeséltem neki, mert nem tudtam kitérni a kérdései elől. Azonban mikor én kérdeztem tőle, ő csak tömören válaszolt, és másról kezdett beszélni. Azt viszont megtudtam, hogy már régóta Carlisle-lal és Esmével, ahogy a testvérei is. A régi családjáról nem beszélt, csak annyit mondott, hogy már meghaltak. Viszont mikor a kapcsolatáról érdeklődtem Jasperrrel, egy kicsit jobban megeredt a nyelve. Elmondta, hogy mivel igazából nem testvérek, még csak nem is rokonok, nincs semmi akadálya, hogy egy pár legyenek, ugyanúgy, mint Emmett és Rosalie esetében.

- Rosalie rám mérges? – bukott ki belőlem a kérdés, pedig nem szerettem volna ilyen nyíltan megkérdezni, de mivel Alice nem hagyott más lehetőséget muszáj volt.

Alice sokáig töprengett a válaszon, és úgy tűnt, nagyon megválogatja a szavait.

- Nem, nem rád mérges. Inkább saját magára – felelte egyszerűen, de mivel már túl sok volt a rejtélyes mondatuk, tovább kellett kérdeznem.

- Alice! Légy szíves felelj végre érthetően, mert már kezdenek összezavarni ezek a titokzatos válaszok.

- Ne haragudj, Bella, de most nem mondhatok többet. Egyszer majd mindent meg fogsz tudni – válaszolta Alice, és látszott rajta, hogy tényleg sajnálja, én mégsem értem be ezzel a válasszal.

- Rendben, akkor én megyek is – ez úgy hangzott, mint egy durcás kisgyerek zsarolása, mégsem akartam olyan helyen lenni, ahol valószínűleg nem látnak szívesen.

- Ne Bella! Kérlek, maradj még. Nem szeretném, ha így mennél el. De… de nem szeretnék összeveszni a bátyámmal – könyörgött Alice.

Nagyon nehéz volt ezt kimondanom, de megtettem – pedig örültem volna, ha Alice-szel barátok leszünk:
- Én megértem, hogy nem mondhatsz el nekem mindent, ezért is könnyítem meg a dolgodat, és inkább megyek el.

- Bella, ezzel nem könnyítesz meg semmit.

- Szerintem viszont igen. Nem szeretnék neked gondokat okozni, és azt sem, hogy miattam összevesz a családoddal. Egyébként is csak négy hónapig leszek itt, ami gyorsan el fog telni, szóval nem ér meg ennyit – mondtam el az indokaimat, de tényleg komolyan gondoltam, mivel nem akartam, hogy egy családban miattam legyenek problémák.

- Szerintem viszont sokkal többet is megér a barátságunk – mondta Alice, de mivel látta, hogy nem áll szándékomban tovább maradni, így folytatta. – Szólok Esmének, hogy vigyen haza.

Szomorúan fordulta lépcső felé, és láttam, hogy nagyon megviselték a szavaim.

- Alice! Nagyon sajnálom – szóltam utána, majd elindultam az ajtó felé, hogy kint várjam meg Esmét.

Azonban abban már most biztos voltam, hogy amint hazaérek, felhívom Alice-t, mert nagyon kedves lánynak ismertem meg, csak rosszul indultak a dolgaink. Reméltem, hogy nem bántottam meg nagyon, mert örülnék, ha ilyen barátom lehetne.

Hatalmas bűntudattal a szívemben léptem ki az ajtón, és majdnem Edwardba ütköztem.

u.i : 10 komi után megint jön az új feji.

(Úgy gondoltam, hogy a Cullen házat nem írom le részletes, mert azt ugyanúgy képzelem el, mint azt Stephenie Meyer a Twilight-ban leírat.)

Az óceánon túl - 7. fejezet

- Szia!

Meglepetten bámultam rá, amitől még szélesebben elmosolyodott.

- Alice Cullen vagyok – mutatkozott be vigyorogva.

-Öhm…szia. Én Bella Swan vagyok – feleltem, amihez valószínűleg nagyon furcsa képet vághattam, mivel azonnal magyarázkodni kezdett.

- Hallottam, hogy egy új lány fog ide költözni, és azt is, hogy Brown-ékhoz, és mivel téged még nem ismertelek, gondoltam te vagy az, ezért idejöttem bemutatkozni – hadarta el egy szuszra.

Már eddig is tudtam, hogy „híres” vagyok Forksban, de azt nem gondoltam, hogy ennyire. Egyébként sem történt még velem olyan, hogy egy idegen csak így letámad, mint Alice. De valamiért ez sem zavart, mert Alice nagyon szimpatikusnak tűnt.

- Alice! Edward nagyon dühös lesz rád. – jött oda a fiú is, akit észre sem vettem, annyira belemerültem a gondolataimba.

- Ne izgulj, úgy is tudja, hogy nekem lesz igazam – fordult felé Alice, bár a válaszát nem igazán értettem. – Amúgy Bella, hadd mutassam be neked Jaspert.

- Szia Bella! – köszönt nekem.

- Örülök, hogy megismerhettelek – mondtam neki, de valamiért feszélyezve éreztem maga, ezért gyorsan folytattam is – és téged is Alice, de most sajnos indulnunk kell, mert már várnak minket vacsorára.

Láttam, hogy Alice tiltakozni akart, de még mielőtt belekezdett volna Jasper megelőzte.

- Ne haragudj, hogy feltartottunk, és már minket is várnak – és ahogy ez elmondta, már el is kezdte Alice-t az autójuk felé húzni.

- Majd holnap a suliban beszélünk – kiabált még nekem Alice, majd beszállta az autóba.

A hazafelé vezető út egy részét ma is a gondolataimba süllyedve töltöttem, de inkább tovább érdeklődtem Lisától Alice és Jasper családjáról.

- Lisa, Alice és Jasper rokonok?

- Nem vér szerint, de mindketten doktor Cullennel laknak. Jaspernek Rosalie tényleg az ikertestvére, de Alice, Emmett és Edward csak a fogadott testvéreik. Mindegyiküket a doktor és a felesége, Esme neveli, pedig még ők is nagyon fiatalok – kaptam Lisától a nagyon részletes választ, amin kicsit meglepődtem, mert nem gondoltam volna, hogy egy nyolcéves így tudna felelni a kérdésemre.

Mivel időközben odaértünk a házhoz, nem firtattam tovább a témát, de nem tudtam, mit várjak a holnapi naptól. Alice szavai azt mutatták, hogy nem csak egy bemutatkozásról van szó, hanem tényleg meg szeretne ismerni. Reménykedtem benne, hogy így van, mert engem is érdekelt a kicsit különc lány - és a családja is. Szerettem volna megismerni az összes Cullent, de azért egy kicsit aggódtam is, mivel „Edward dühös lesz” valamiért Alice-re, és reméltem, hogy nem miattam, pedig még azt sem tudtam, ki az az Edward. Azt azonban meg tudtam állapítani, hogy a szép, szőke hajú lányt Rosalie-nak hívják. Viszont azt elfelejtettem megkérdezni Lisától, hogy ki Edward és ki Emmett.

De igazából nem is ezt szerettem volna tudni, csak azt, hogy ki volt az a bronzvörös hajú fiú, akit az autóban láttam.

Az este folyamán még sokáig foglalkoztatott ez a kérdés, de elhatároztam, hogy ha holnap reggel Nicole kicsit barátságosabb lesz, megkérdezem tőle.
Ám Nicole másnap is ugyanolyan hangulatban volt, így inkább nem beszéltem vele Cullenékről. Az viszont egy kis bíztatást nyújtott, hogy Alice azt mondta, hogy ma majd beszélünk, és tőle még többet megtudhatok a testvéréről.

Az első óráim nagy részében azt terveztem, hogy hogyan hozzam fel a témát Alice-nél, azonban mikor már ebédhez közeledett az idő, és még sehol sem láttam, attól féltem elfelejtette, mit mondott.
Már a menzán álltunk sorban mikor valaki szólított.

- Szia Bella! – köszönt Jasper. – Alice sajnos ma nem tudott iskolába jönni, de szeretné, ha délután átjönnél hozzánk – folyatatta Jasper, de kicsit halkabban, hogy más ne hallhassa.

- Öhm… nem is tudom. Még nem ismertek túl jó, és … és nem szeretnék zavarni – dadogtam.

- Alice is pontosan ezzel érvelt, és azt mondta, hogy mindekképpen vegyelek rá, mert nagyon szeretne már megismerni – folytatta tovább, nagyon meggyőzően.

- De azt sem tudom, hogy hol laktok! – próbálkoztam a legelső kifogással, ami eszembe jutott, de tudtam, hogy Forks egy kicsi város, ezért nem lakhatnak olyan helyen, amit nehéz lenne megközelíteni.

- Hát ha csak ez a probléma, én szívesen átmegyek érted délután, és Alice vagy valaki más a családból majd hazavisz.

Mivel már semmi nyomós érv nem jutott eszembe, bele kellett egyeznem, és a már amúgy is nagy kíváncsiságomat ez még jobban fokozta.

- Na jó, akkor átmegyek! – egyeztem bele.

- Négy órára ott leszek érted, ha úgy neked is jó – mondta Jasper, majd miután bólintottam, ő kiment az ebédlőből.

A nap folyamán többször nem is futottam össze egyik Cullennel sem, és a parkolóban sem láttam azt az autót, amivel Alice és Jasper tegnap volt.
Mikor Nicole-lal hazaértünk, megkerestem Ambert mert nem szerettem volna, csak úgy elmenni.

- Amber! Nem gond ugye, ha ma délután átmegyek Cullenékhez? – kérdeztem.

- Persze, hogy nem, és köszönöm, hogy szóltál – felelte Amber. – Amúgy nem is tudta, hogy ilyen jóban vagy velük. Eddig az hallottam, hogy a Cullen gyerekek nem barátkoznak az iskolában.

- Hát igazából csak tegnap találkoztam Alice Cullennel, és ő hívott meg magukhoz.

- Alice tényleg nagyon barátságosnak tűnik, bár én még egyszer sem tudtam beszélgetni vele, viszont a nevelőszüleit, Carlise- t és Esmét ismerem, és ők nagyon rendes emberek.

Amberrel beszélgettünk még egy kicsit a suliról, és az osztálytársaimról, de mivel Jasper azt mondta négyre jön értem, elnézést kértem Ambertől és felmentem a szobámba készülődni.
Igaz a készülődés csak abból állt, hogy felvettem egy másik nadrág, blúzt és egy vastag pulcsit.

A csengő pont akkor szólalt meg, amikor visszamentem volna a konyhába.

- Készen vagy? Indulhatunk? – kérdezte Jasper.

- Persze – válaszoltam, bár nem voltam túl magabiztos.

Nagyon ideges voltam, még úgy is, hogy arról győzködtem magam, hogy Amber szerint milyen rendes család. Ráadásul Jasper sem könnyítette meg a dolgomat, mivel egész úton némán ült, és félelmetes sebességgel hajtott. Amikor azonban megláttam milyen úton haladunk, még a sebességről is elfelejtkeztem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen helyen laknak, mivel egy erőben haladó mellékúton hajtottunk végig.

És a legnagyobb meglepetést az okozta, amit az erdő fái egészen eddig eltakartak a szemem elől.

A Cullen ház.




u.i.: Nagyon sajnálom, hogy ennyit kellett várni frissre, de nem volt időm írni.
Lécci írjatok komikat, mert ha meglesz a tíz komi egyből jön a friss. (Egyébként majd csak a hétvégén.)

Bocsi

Sziasztok!

Nagyon sajnálom, de nem tudok ma frisset feltenni, mert még csak fél fejezet van kész.
Sajnos most, félév előtt nagyon sokat kell tanulni a suliban, ráadásul szombaton is az egész napomat elvette a vizsga, mert délelőtt volt az egyik része, és csak délután a másik.
De hétfőn vagy kedden megpróbálok új fejit felrakni.

Puszi: Vicky11

Az óceánon túl - 6. fejezet

Hétfőn az óra hangos csörgése ébresztett. A hirtelen ébresztés miatt először azt sem tudtam, hol vagyok. Aztán ahogy egyre jobban magamhoz tértem, eszembe jutott mi vár rám a mai nap folyamán, így nem tartott sokáig az ébredezés. Az öltözködéssel és a fürdőszobában hamar végeztem, de amikor lementem a konyhába Amber és Lisa már a reggelit készítette, és Jack már el is ment dolgozni. Nicole is csatlakozott hoznák néhány perccel utánam, és a reggelit négyesben fogyasztottuk el. Amber nagyon finom reggelit csinált, én mégis alig bírtam néhány falatot enni az idegességtől. Már nagyon kíváncsi voltam a sulira és hogy, hogyan fognak fogadni majd a többiek. Tegnapi beszélgetésemből Lisával kiderült, hogy itt mindenki ismer mindenkit, ezért valószínűleg már egész Forks tud az érkezésemről, így a gimi is.

A Nicole-lal való autózás sem könnyítette meg a dolgomat, ami nagyon feszült légkörben telt, ezért, hogy oldjam a hangulatot beszélgetni próbáltam vele.

- Mikorra kaptad a kocsit?

- A tizenhetedik szülinapomra.

Úgy tűnt ez nem túl jó téma - a válasza hangneméből kiindulva - mással próbálkoztam.

- Mennyit esik itt általában az eső? – próbálkoztam egy általánosabb témával.

- Sokat – vetette oda röviden.

Mivel a beszélgetési kísérletem nem sikerült túl jól, inkább nem erőlettem tovább. Nicole viselkedése azonban kezdett egyre jobban zavarni, főleg azért, mert nem értettem, hogy lehet rám már úgy is dühös, hogy még csak most ismert meg.

A suli parkolójában már majdnem minden hely foglalt volt, amikor mi odaértünk. Úgy tűnt, tényleg igazam van, és már mindenki hallott rólam, mivel ahogy kiszálltam a kocsiból, az összes ember engem bámult.
Reméltem, hogy Nicole legalább az irodáig elkísér, de ő csak megmondta merre keressem, és már ott is hagyott. Az irodában a titkárnő nagyon kedves volt, és még egy térképet is adott, hogy könnyebben eltaláljak. Szerencsére az első órám ugyanabban az épületben volt, így elkísért oda, hogy bemutasson.

- Mr. Mason, itt az új diák, Isabella Swan – mutatott be.

- Üdvözlöm, Ms. Swan. Kérem, foglaljon helyet. Remélem, jól érzi majd magát az iskolánkban.

- Köszönöm, Mr. Mason – mondtam, miközben leültem a legutolsó padba, mivel már csak az volt üres.

Míg a padhoz értem, és leültem, éreztem, hogy mennyi figyelő szempár bámul meg, és sokan még azután sem fordították el a tekintetüket. Kínosan éreztem magam a figyelem középpontjában, ezért inkább a tankönyveimbe mélyedtem, és úgy tettem, mintha nagyon érdekelne a tananyag.
Nagyon örültem, hogy nem kellett bemutatkoznom, és bíztam benne, hogy a többi tanár is békén fog hagyni.
Az óra nagyon lassan telt el, de amikor kicsengettek sem lett jobb a helyzet. Ahogy a tanár kiment a teremből egy srác jött oda hozzám, és felült a padomra.

- Szia! Én Eric vagyok. Szólj nyugodtan, ha valamiben segíthetek – ajánlotta.

- Köszi Eric.

A srác láthatóan nagyon elégedettnek tűnt magával, hogy ő az első, akivel beszélek, és úgy tűnt nem is akar magamra hagyni.

-Áh, nincs mit. Egyébként hogy tetszik Forks?

- Nagyon szép hely, csak kicsit furcsa a sok eső, de egyébként eddig minden nagyon tetszik.

- És meddig maradsz? – kérdezősködött tovább.

- Csak négy hónapig, és utána megyek haza – mondtam, de közben összeszedtem a cuccaimat és indulni készültem. – Ne haragudj Eric, de indulnom kell a következő órámra. Nem szeretnék elkésni már az első nap, de a suliban még nem ismerem túl jól ki magam – mentegetőztem.

- Mi lesz a következő órád? Szívesen elkísérlek, mert nekem is mennem kell.

Mint kiderült Ericcel közös a következő óránk, ezért nem kellett egyedül várom, míg becsengetnek. Amíg egyik épületből a másikba áttértünk még mindig mindenki megbámult, de reméltem, hogy már nem sokáig csinálják ezt.
Ezen az órán sajnos már nem menekültem meg a bemutatkozástól, mert a tanár megkért, hogy mondjak magamról néhány szót. Amikor végeztem a beszédemmel Mr. Varner azt mondta, hogy üljek le egy Jessica nevű lány mellé, mert az ő padtársa most hiányzik. Szerencsére csak egyetlen lány ült egyedül, ezért könnyen megtaláltam. Úgy tűnt, hogy ő nagyon örül ennek, és ahogy leültem azonnal beszélgetni kezdett.

- Szia Bella, engem Jessica Stanley-nek hívnak – mutatkozott be ő is, ugyanúgy, mint Eric.

Ezután még beszélt egy ideig, de amikor a tanár szólt, hogy majd szünetben ismerkedjünk, csendben maradt.
A következő óráimra Eric és most már Jessica is elkísért, és az otthoni életemről, a barátaimról és a családomról kérdezgettek. Szerencsére mikor valamit én kérdeztem Jessicától ő hosszasan válaszolt, és addig legalább nem nekem kellett beszélgetnem. Az ebédlőben egy csomó idegennel ültem egy asztalnál, akik bár bemutatkoztak nem jegyeztem meg a nevüket. Ők is kérdezgettek, de úgy tűnt Jessica szeret a figyelem középpontjában lenni, ezért elterelte rólam a figyelmüket, aminek nagyon örültem.

Hazafelé Nicole megint nem beszélt velem, de most nem érdeket, mert amikor az egyik piros lámpánál meg kellett állnunk, a mellettünk lévő autóban megint azok a különös emberek ültek, akiket tegnap Lisával és a repülőgépen is láttam. Azonban most csak hárman voltak. A szőke hajú lány és a nagydarab srác nem volt velük. Viszont a kis fekete hajú és a másik fiú igen.

És ott volt Ő is.

A kocsit egy bronzvörös hajú fiú vezette. Mielőtt indulhattunk volna, azt még megállapítottam, hogy neki is hófehér a bőre, de amikor egy pillanatra rám nézett, úgy tűnt, mintha feketék lennének a szemei. És pillantásból dühöt véltem kiolvasni, de nem tudtam miért. Mikor ezt észrevettem gyorsan elfordultam, és mikor a lámpa átváltott zöldre ő már ott sem volt.

Még Brown-ék házához értünk gondolkoztam rajt, hogy megkérdezem Nicole-tól, hogy kik voltak ők, de inkább elvetettem az ötletet. Viszont támadt egy jobb is. Elhatároztam, hogy megkérem Lisát, menjünk el megint sétálni, és ha újra látjuk őket, majd tőle megkérdezem, hogy ismeri-e őket.
És ezt is tettem. Megpróbáltam ugyanazt az időpontot választani az indulásra, és Lisa boldogan beleegyezett, hogy velem jön. Megint azon az úton indultunk el, mint tegnap, és nem gondoltam volna, hogy tényleg ekkora szerencsémre lesz. A bolt előtti parkolóban ismét ott voltak. Igaz most csak a fekete hajú lány a párjával – most már biztos voltam benne, hogy az – volt ott, és úgy tűnt mintha várnának valakit, mert csak álltak a kocsijuk előtt.

És én azonnal Lisához fordultam:
- Lisa, ismered őket? – kérdeztem és a fejemmel az idegen pár felé mutattam.

- Igen – felelte tömören, és úgy tűnt meglepi kérdésem.

- És kik ők?

- Ők Alice Cullen és Jasper Hale – folytatta ugyanúgy a rövid válaszaival.

Legnagyobb meglepetésemre mikor ismét feléjük fordultam a lány megint mosolyogva nézett rám, és elindult felénk, még úgy is, hogy a Jasper nevű fiú megpróbálta megállítani. Amikor Lisára néztem, ő is megdöbbentnek tűnt, de az Alice nevű lány magabiztosan sétált hozzánk.

- Szia – köszönt, mikor elénk ért.




Sajnos a jövő héten nem lesz időm új fejezetet írni, mert folytatódik a suli, ráadásul szombaton nyelvvizsgám lesz, amire még készülnöm kell. Remélem megértitek és tényleg nagyon sajnálom.

u.i. : Aki elolvas egy fejezetet, az lécci írjon komit.

BUÉK

"Legyen az Új Esztendő olyan, mint az álmod,
Teljesüljön minden, mire szíved vágyott!
Egészség és öröm és sok-sok szeretet,
Pénz, munka, barátság, mi örömet szerez.
Mindez jár neked, mert múlandó az élet,
Zárd hát optimistán az idei évet,
Mert a jövő a tiéd lesz."
BUÉK