20. fejezet
Miután Edward beszélt Carlisle-lal nekünk nem volt már min gondolkodni, ezért azonnal hívtuk Alice-t. Reméltem, hogy telefonközelben van, és hamar felveszi. Már alig vártam, hogy beszélhessek Nicole-lal. Azt akartam, hogy a barátnőm megnyugodjon. Viszont azt még magamnak sem ismertem be, mi is az igazi ok, amiért ennyire ragaszkodom ehhez a beszélgetéshez. Csak mikor már néhány másodperc volt vissza addig, hogy halljam Nicole hangját, akkor vallottam be magamnak, hogy ezzel a beszélgetéssel a saját lelkiismeretemet akarom megnyugtatni. Erre eddig nem jöttem rá, viszont most már világosan láttam. Ha most tudnék segíteni Nicole-nak, azzal az én lelkem is megkönnyebbülne, ha már megelőzni nem is tudtam a dolgokat. Mert akárki akármit is mond, ez az én hibám. Ha jobban figyelek, és nem engedem el Nicole-t egyedül, ha vele megyek, akkor meg sem történt volna.
- Bella – tértem vissza gondolataimból Edward szólítására – Nicole van a vonalban – nyújtotta felém a telefont. Én azonnal kikaptam a kezéből, és beleszóltam.
- Nicole! Én úgy sajnálom! Minden az én hibám.
Folytattam volna még, ha Nicole nem vág a szavamba.
- Bella, kérlek, ezt hagyd abba! Te semmiről sem tehetsz. Ha aznap nem indulok el, akkor nem történt volna semmi. De arra most már felesleges gondolni, hogy mi lett volna, ha… Már megtörtént. Szóval jobb, ha nem is beszélünk erről. Inkább arról mesélj, hogy mi történt veletek. A szüleim jól vannak? – kérdezte aggódva, és én nagyon szerettem volna megnyugtatni. Ám arra nem is gondoltam, hogy ennyire jól viseli a dolgokat. Azt hittem, hogy jobban össze lesz törve, de ez a hangjából nem hallatszott, de lehet, hogy tévedek.
- Igen, jól vannak, csak nagyon aggódnak érted.
Nem tudtam, mit mondhatnék még róluk, mivel nem akartam elszomorítani.
- Nagyon sajnálom, hogy ennyi… – kezdte volna Nicole, de nem tudta, hogy folytassa, és olyan volt, mintha sírna. Tehát akkor mégsem viseli olyan jól a dolgokat. Már megint tévedtem. – Kérlek, Bella beszélj a szüleimmel. Nyugtasd meg őket egy kicsit, ha tudod.
- Rendben – egyeztem bele azonnal, remélve, hogy ezzel kicsit megnyugtatom.
Hiába vártam annyira, hogy beszélhessek Nicole-lal, most mégsem tudtam, mit mondhatnék. Percekig néma csendben vártuk, hogy a másik mondjon valamit, de barátnőm sem volt olyan állapotban, hogy fesztelenül tudjon fecsegni. Nem tudom, mit képzeltem, mikor azt hittem, hogy ez egy könnyed csevej is lehet. Mondanom kellett valamit, hogy megtörjem a csendet.
- A jövő héten hazautazok Ausztráliába.
Ám ahogy kimondtam, rögtön meg is bántam, hisz ez a szüleimen kívül senkinek sem jó hír.
- Öhm… szeretném azt mondani, hogy nagyon örülök – kezdte barátnőm – de sajnos nem tudom.
Persze az jó, hogy legalább benned már nem tehetek majd kárt. De akkor is… Nagyon fogsz hiányozni.
- Te is nagyon fogsz hiányozni nekem – vágtam a szavába. Ám ezután ismét hosszabb csend következett.
- Mivel valószínűleg már nem találkozunk, s lehet, hogy nem is beszélünk az indulásodig, azt hiszem, most kell elköszönnünk.
Könyörgő szemekkel néztem Edwardra, aki eddig csendben várakozott, hogy nyugtasson meg. Nagyon szerettem volna azt hallani, hogy még fogok beszélni Nicole-lal, ám Edward inkább nem nézett a szemembe, hanem az ablakhoz sétált.
- Igen, azt hiszem, igazad van. Sajnálom, hogy nem tudtunk találkozni. De nagyon örülök, hogy megismerhettelek, és végül ilyen jól kijöttünk egymással.
Ajkam mosolyra húzódott, amikor visszaemlékeztem rá, hogy hogyan alakult a kapcsolatunk. Kezdetben Nicole nagyon utált engem, ám miután tisztáztuk a dolgokat, nagyon jó viszony alakult ki köztünk. Pedig kezdetben Nicole sem volt túl szimpatikus a számomra.
- Hát... igen. Kicsit szemét voltam veled. De most mát mindegy. Remélem, egy nap majd újra láthatlak. Jó utat, Bella! Vigyázz magadra, és légy boldog!
Válaszolni akartam valamit, azonban torkomban hatalmas gombócot éreztem. Alig bírtam már visszatartani… a könnyeimet.
- Te is legyél nagyon boldog! Ég veled Nicole!
- Szia Bella!
Miután letettem a telefont, fura érzés tört rám. Azaz nem is fura, hanem inkább semmilyen. Megkönnyebbülést vártam, ám helyette ürességet kaptam. Olyan volt, mintha hiányozna egy rész a szívemből. Hogy milyen rész? Nicole. Hirtelen hideget éreztem a testem körül, és Edward ölelő karjában találtam magam. Szorosan hozzábújtam, és vártam, hogy elkezdjenek folyni a könnyeim, ám teljesen száraznak éreztem a szemeimet.
A gondolataim már máshol jártak. A szüleim azonnal megérkeznek, ezért most nem borulhattam ki. Még nem. Ám most fogtam csak fel igazán, hogy már csak egy hetem van Forksban. Azt akartam, hogy megálljon az idő, vagy lassabban teljen, mert nagyon kevésnek tűnt már, és ezt mi sem bizonyította jobban, mint az, hogy Renée máris jött szólni.
- Bella, indulunk! Mindened megvan?
Bólintottam, bár nem igazán érdekelt, hogy mindent elpakoltam- e.
- Este átmegyek hozzád, és majd mindent megbeszélünk – súgta Edward a fülembe, mivel anyám nem ment ki a szobából.
Az autóban, amelyet szüleim béreltek, könnyen elfértünk, mivel az ő táskáik elfértek a csomagtartóban, az enyémek meg még Brownéknál voltak. Anyu azt mondta, hogy majd holnap elmegyünk oda is, hogy könnyebben tudjunk készülődni az indulásra, és ne legyenek szerteszét a dolgaim.
Kicsit örültem neki, hogy holnap találkozhatok Amberrel és Jackkel, de féltem is a találkozástól. Szerettem volna megtartani a szavamat, és megnyugtatni őket, de nem tudtam, hogyan is tehetném. Azt nem mondhattam nekik, hogy a lányukból vámpír lett, ezután egy percet sem fog öregedni és vért kell innia, hogy csillapítsa a szomját. Viszont hazudni sem akartam nekik. Reméltem, hogy Edwardnak lesz majd egy jó ötlete, ám ez a reményem is elszállt, mikor megszólalt a telefonom, és Edward beszélni kezdett.
- Sajnálom, de nem tudok most átmenni. Alice-ék hazaértek, és Nicole-lal beszélnünk kell. Ráadásul az eluta… - kezdte Edward, de elharapta a mondatot. – Holnap majd találkozunk – folytatta gyorsan.
Sokáig tartott míg, sikerült elaludnom, mivel sejtettem mi az, amit Edward nem akart kimondani.
Gondolom nem akart még azzal is terhelni, hogy az ő költözésükről beszél. Pedig ez még csak a hab a tortán.
A napok gyorsan teltek, én mégsem tudtam rendesen beszélgetni Edwarddal. Alig volt ideje rám, mivel mindig vagy a költözésüket szervezte, vagy Nicole-lal volt. Viszont vészesen kevés időnk maradt már egymásra, mivel holnap délben indul a gépem.
Nicole kérésére megpróbáltam megnyugtatni Ambert és Jacket, de nem sok sikerrel. Nagyon nehezemre esett hazudni nekik, de nem tehettem mást. Reméltem, egyszer majd belenyugszanak abba, hogy többet nem látják a lányukat, bár soha nem fogják elfelejteni, és addig, amíg nem tudják biztosra, hogy meghalt, reménykedni fognak. És ez így is van rendjén.
Este sokáig fenn maradtam, és vártam Edwardot, ám ő megint nem jött. Azt hittem legalább az utolsó estét együtt töltjük, de neki ismét fontosabb dolga akadt. Már kezdtem úgy érezni, hogy kerül engem, és lehet, hogy nem is tévedtem nagyot. Nem lehet véletlen, hogy pont most, mikor már alig van időnk együtt, ő mindig máshol van, mást csinál, és még ilyenkor sem ér rá. Az utolsó estémet töltöm Forksban. És Edward nélkül. Hiánya egyre jobban kínoz, de nem tudok ellene semmit sem tenni. Ha ő nem akar velem lenni, akkor nem tehetek semmit. Valószínűleg már nem akar engem. Igazából már az is csoda, hogy ennyi ideig velem maradt. Velem, egy ilyen jelentéktelen, egyszerű és gyenge kis emberrel. Biztos találni fog, vagy már talált is valakit, aki jobb nálam. De igaza is van. Hogyan is szerethetne egy tökéletes félisten engem? De mégis… Legalább annyit megtehetett volna, hogy szól, és őszintén elmond mindent. De most már úgyis mindegy. Holnap hazautazom, és valószínűleg nem fogok hamarosan újra Amerikába jönni. Főleg, ha Edwardék is elköltöznek, még kisebb az esély rá. Ráadásul Cullenék nem is jöhetnek Ausztráliába, már csak a napsütéses órák száma miatt sem.
Ezekkel a gondolatokkal aludtam el, és szerencsére sikerült álommentesen töltenem az éjszakát. Reggel azonban annál nehezebb volt az ébredés. Fáradtan, kialvatlanul keltem. És ami a legrosszabb: egyedül. Nem tudom, miért számítottam rá, hogy Edward ott lesz velem, mégis rossz volt úgy ébredni, hogy nincs mellettem. Viszont én már azelőtt hoztam egy döntést, mielőtt este elnyomott volna az álom. Reméltem, Alice nem fog semmit elmondani a testvéreinek, és magakadályozni sem próbál. Edward nem fog örülni neki, de meg kell próbálnom.
Hogy tervemet minél előbb végre tudjam hajtani, azonnal a telefonomért nyúltam, és azt a számot tárcsáztam, akibe most minden reményemet fektettem. A telefon alig, hogy kicsörgött, már fel is vette.
- Szia, Bella! Alice mondta, hogy hívni fogsz, de azt nem, hogy miért. Mi történt? Csak nincs valami gond?
Örültem neki, hogy Alice segít nekem, és nem mondott senkinek semmit.
- Nem, nincs semmi baj – kezdtem először a megnyugtatásával. – Viszont Rosalie, lenne egy kérésem – tértem a lényegre.
- Rendben! Mi lenne az? – vágta rá azonnal Rose, minden gondolkodás nélkül. – Ennyivel tartozom neked.
- Köszönöm! Edward biztos nagyon mérges lesz, de arról lenne szó, hogy…- kezdtem volna magyarázni a tervem, mikor leesett, mit is mondott. Tartozik nekem… De miért? Még mindig Nicole miatt vádolja magát? – Rosalie, nem kell ezt tenned! Én nem várok el tőled semmit.
- Tudom, de én szeretnék segíteni neked.
Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg szeretne-e segíteni, vagy csak a lelkiismeretét könnyítené – ami, hogyha ezen múlik, akkor nekem semmi kifogásom ellene – de mindenképpen látnom kell még egyszer utoljára Edwardot.
- Szóval arra szeretnélek megkérni, hogy vigyél el a házatokba.
- Bella, hiszen ez őrültség! Veszélyes! Nicole még nem olyan biztos magában. Hiszen még csak újszülött! Miért akarod kockára tenni az életed? – kérdezte Rosalie, és hallani lehetett a hangján, hogy milyen dühös.
- Nicole nem fog bántani. Bízom benne! És mindenképpen találkoznom kell Edwarddal. Ha te nem segítesz, máshogy fogok eljutni. És még Alice sem fog tudni megakadályozni.
Reméltem Alice nincs Rosalie közelében, és nem mondja el neki, hogy csak blöfföltem, mivel nem volt semmi ötletem sem. De talán a hangom sem fogja elárulni, hogy hazudtam.
- Rendben, ha nem viszel el, akkor majd megoldom máshogy – adtam már fel, mert percek óta nem szólalt meg. – Szia!
- Várj Bella! Elviszlek… bár Edward biztos nagyon mérges lesz. De kit érdekel, ha már ilyen hülye a bátyám!
Legszívesebben hangosan felnevettem volna. Ez volt az, amit hallani akartam.
- Mikor menjek érted?
Már majdnem mondtam, hogy ráér később is, de nem tehettem ezt, mivel délután indul a gépem.
- Legjobb lenne, ha most jönnél, mert már nem sok időnk van – mondtam végül.
- Oké, tíz perc és ott vagyok – tette le Rose a telefont.
Ekkor jutott csak eszembe, hogy ezt a szüleimnek is el kellene mondanom. Bár biztos nem fogja őket zavarni, ha egy-két órára elmegyek Cullenékhoz. A biztonság kedvéért azért megkérdezem tőlük, de már tudom is a választ.
Amint leértem a lépcsőn, már láttam is, hogy Renée a bőröndökbe pakol, amik már majdnem tele vannak, mégis vagy ezer dolog hever szerte-szét. De anyámtól nem is vártam mást.
- Anyu, Rosalie értem jön, és elvisz a házukba. Nem gond?
- Nem… menj csak. Én addig befejezem a csomagolást – mondta Renée, de közben megállt, és nagyon elgondolkozott valamin. – Bella, nem láttad valahol a nagy fekete bőröndöt?
Nem tudtam, hogy komolyan kérdezi-e, mivel fél perccel ezelőtt, épp abba a táskába pakolta a cuccokat. Ám nagyon úgy tűnt, hogy nem viccel, mert nem ezt lehetett leolvasni az arcáról. Tényleg ennyire szétszórt lenne?
- Anyu, ott van előtted! Eddig abba pakoltál.
-Á, tényleg. Már el is felejtettem – mondta anya elvörösödve, majd odajött hozzám, és adott egy puszit a homlokomra. – Köszönöm, Kicsim. Mire is mennék nélküled!
Hirtelen egy autó fékezése hallatszott, amit nyomban dudálás követett. Reméltem, hogy Rosalie az.
- Menj csak! Én ezt befejezem egyedül – mondta anya mosolyogva.
- Rendben – indultam el az ajtó felé, ahol még egy pillanatra visszafordultam. – Szeretlek.
- És is – felelte, de közben már megint a táskák között pakolászott.
Már az ajtóból láttam, hogy Rosalie milyen dühös. Megpróbáltam lazának tűnni, mikor beszálltam a kocsiba, és fecsegni kezdtem.
- Szia! Hogy vagy? Milyen szép az idő, örülök, hogy nem esik. Hogy van Esme és Carlisle? Ugye nem dolgozik. Szeretnék tőle is elbúcsúzni.
- Elég volt Bella! – suttogta Rosalie mérgesen, miközben a gázra taposott. – Tudod te, hogy milyen veszélyes, amit tenni fogsz?! Az életedet kockáztatod!
- Tudom, de beszélnem kell Edwarddal. Nem válhatok el így tőle. Ráadásul ki tudja, mikor látom újra…
A mondat végére már én is suttogtam, és könnyek gyűltek a szemembe. Gyorsan pislogni kezdtem, és hirtelen nagyon érdekesnek tűnt az út menti táj. A további néhány perc már csendben telt, egyikünk sem akart erről többet beszélni. Nagyon hamar odaértünk a Cullen-házhoz Rosalie sebességével. Mikor leállította az autót, jutott csak eszembe, hogy fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék Edwardnak.
Viszont gondolkodni sem maradt időm, mert Edward rohant ki a házból.
- Te meg mi az ördögöt keresel itt? Veszélyes itt lenned! – kelt ki magából Edward, és úgy nyitotta ki a kocsi ajtaját, hogy az majdnem kiszakadt a helyéről.
Én próbáltam nyugodt ábrázattal kiszállni az autóból, azt tettetve, hogy amit az előbb mondott, az nem is igaz. Pedig titokban nagyon is aggódtam, hogy mi lesz, ha találkozok Nicole-lal.
- Mivel te nem voltál hajlandó eljönni hozzám, úgy döntöttem én jövök ide. Nem akartam úgy elmenni, hogy még egyszer ne találkoznánk.
- De ezért nem kellett volna idejönnöd! Fel is hívhattál volna.
- Igen, de akkor könnyen leráztál volna. És fogadjunk, hogy már azt is kitaláltad, hogy miért nem tudnál kijönni a reptérre!
Úgy tűnt, szavaim telibe találtak, mert erre nem tudott mit mondani.
- Elmagyaráznád, hogy miért teszed ezt velem? – könyörögtem, mikor már nem bírtam tovább a hallgatását.
Mikor bólintott, én megkönnyebbülten felsóhajtottam. Majd Edward hirtelen felkapott, és felszaladt velem az emeletre, egyenesen a szobájába. Itt óvatosan letett a kanapéra, majd fel-alá kezdett járkálni. Én türelmesen vártam, hogy beszélni kezdjen, mivel tudtam, hogy most már választ kapok a kérdésemre.
- Nem tudtam, hogyan tehetném könnyebbé az elválást, ezért úgy gondoltam, hogy jobb, ha már most sem találkozunk annyit – kezdte lassan. – Azt hittem, ha már most hozzászoksz a hiányomhoz, akkor később már kevésbé fog fájni a búcsú.
Szavai először megleptek, majd dühössé tettek. Még hogy könnyebb lesz a búcsú?!
- Edward Cullen! Szerinted azzal nekem jót teszel, ha nem találkozunk?
- Sajnálom Bella! Tudom, hogy nem kellett volna ezt tennem. De kérlek, próbálj megérteni. Te ember vagy, és hamarosan már más fog érdekelni. Ha hazamész, újra a barátaiddal leszel, és gyorsan el fogsz felejteni engem is. Nem akartam, hogy egy fájdalmas búcsú legyen az, ami miatt emlékezz rám. Neked élned kell tovább az életed nélkülem.
Miközben beszélt, letérdelt elém, és megfogta a kezem. Viszont szavai teljesen összezavartak. Hogy érti azt, hogy el fogom felejteni? És hogy éljem tovább az életem? Nélküle?
- Nem értelek. Miért mondod azt, hogy elfelejtelek? Én azt hittem, hogy a távolság nem akadály, és hogy majd ezt is megoldjuk valahogy. De a szavaid alapján úgy értem, hogy ez az utolsó, hogy látjuk egymást – A vége már szinte érthetetlenné vált, mivel a tokomban hatalmas gombóc keletkezett, és a szememből könnyek csordultak ki.
- Bella, tudod jól, hogy szeretlek. De a távolság akkor is hatalmas lesz közöttünk, és én nem akarom, hogy úgy érezd, örökre hűségesnek kell maradnod hozzám. Egy ideig biztosan működne a dolog, de lehet, hogy te belefáradnál.
- Ezt nem is akarom hallani! Én soha nem fogok mást szeretni. És engem nem érdekel a távolság. Persze, ha te nem szeretnél velem együtt maradni, azt is megértem…
- Te kis butus! Tudod, hogy te vagy a létem értelme, és soha nem kellene senki más – mondta, miközben arcomat a két tenyere közé fogta. – És ha téged nem zavar a távolság, engem sem fog. Majd megbeszélem Carlisle-lal, és amikor tudlak, meglátogatlak – tette még hozzá, majd szenvedélyesen megcsókolt, mintha ez lenne utolsó csókunk.
A reptérre Cullenék vittek ki minket. Renée és Charlie Esme-vel és Carlisle-lal ment a Mercédesszel, én pedig Edwarddal a Volvóján. A többiek Rosalie kocsijával jöttek. Habár most a meghatározott sebességgel mentünk – valószínűleg Charlie miatt – mégis túl gyorsan értünk a reptérre. Szerettem volna még tovább Edwarddal maradni, mivel ki tudja, mikor látjuk egymást újra.
- Ígérd meg, hogy minden nap adsz valami jelet magadról! – ölelt meg Alice, mielőtt felszálltunk volna a gépre. – Elrejtettem egy kis ajándékot a táskádban – súgta még a fülembe.
Ezután Jasper is megölelt, majd ők kicsit hátrébb húzódtak, hogy Emmett és Rosalie is el tudjon búcsúzni tőlünk.
- Vigyázz magadra csajszi, nehogy megint összetörj egy kocsit – kapott fel Emmett, és pörgetett körbe, mintha öt éves lennék.
- Köszönöm, hogy ilyen jó voltál hozzám – ölelt meg Rosalie is.
- Hiányozni fogsz, Bella. Olyan, mintha már a lányom lennél – mondta Esme, de a végét csak úgy, hogy én halljam. Meg persze a többi Cullen.
- Vigyázz magadra, Bella! Remélem, hamarosan látjuk egymást – búcsúzott el Carlisle is.
Mikor Edwardhoz fordultam, fogalmam sem volt, mit mondjak neki, ezért csak átöleltem. Egészen addig így álltunk, míg a hangosbemondó fel nem szólított mindenkit a beszállásra.
- Szeretlek Bella! És nagyon fogsz hiányozni! Kérlek, nagyon vigyázz magadra, mert nem élném túl, ha bármi bajod esne.
- Én is nagyon szeretlek. És ígérem, hogy vigyázok magamra.
Még egyszer utoljára megcsókoltuk egymást, majd szüleimmel az oldalamon elindultam a repülőgép, és Ausztrália felé. Egyetlen egyszer fordultam csak vissza, hogy egy utolsó pillantást vessek a Cullen család és Edward felé, viszont többször nem tudtam, mivel könnyeimtől elhomályosult a látásom. Ők még mindig ott álltak, és minket figyeltek. Reméltem, hogy hamarosan újra láthatom őket, mivel nem így akartam emlékezni rájuk. Tudtam, hogy ez az, amiről Edward beszélt, mégis örültem, hogy itt voltak. Viszont tényleg nem így akarok emlékezni Edwardra. Szomorúan, elkeseredetten.
Azonban most visszatérek az otthonomba, és újra találkozom a barátaimmal. Elizabeth-tel, Julie-val, Daviddel… és Jacobbal.
Ám hiába nem láttam őket hetek óta, Edward hiánya már most jobban kínoz, mint bármilyen fájdalom eddigi életem során.
Sziasztok! Először is szeretném megköszönni nektek, hogy hónapok óta kitartottatok mellettem, vártátok a folytatást - amivel szinte mindig késtem - és természetesen a sok megjegyzést, amivel értékeltétek az írásom. Nagyon szépen köszönöm az 50 rendszeres olvasómnak, és azoknak is, akikről nem tudok, hogy figyelemmel követték Bella és Edward sorsát, általam megírva, még akkor is, ha Steph nyomába sem érhetek.
