Benjamin Waldorf és Lilian Waldorf. Mindössze ennyi állt azon a papíron, amit az ügynökségtől kaptam, és még a címűk. Semmit nem mondtak el a családról, csak annyit, hogy Lilian nagyon különleges kislány. Amikor a nevet először elolvastam, úgy rémlett, hallottam már valahol, de nem voltam benne biztos.
A metró tömve volt a munkába tartó emberekkel, mégis mindig a tömegközlekedést használtam, mivel olcsóbb volt, és autóra sincs pénzem. A megálló nem volt messze attól az utcától, amit én keresek, és a házat is hamar megtaláltam.
Amikor megtudtam, hol laknak Waldorf-ék, sejtettem, hogy nem egy szegény családhoz kerülök, de erre mégsem számítottam. San Francisco leggazdagabb negyedében, egy hatalmas, háromszintes ház előtt várakoztam.
A kapucsengőből egy idős, női hang szólalt meg.
- Emma Davis vagyok. Mr. Waldorfhoz jöttem.
Amikor a nő bentről kinyitotta a kaput, megpillanthattam a házhoz tartozó kertet is, amely tele volt mindenféle fákkal, bokrokkal és virágokkal. Miután pedig a kapu bezárult mögöttem, olyan volt, mintha már nem is San Francisco-ban lennék. Ahogy a házhoz közeledtem, észrevettem, hogy valaki az ajtóban áll, és valószínűleg már rám vár, ezért nem bámészkodtam tovább, hanem megszaporáztam a lépteimet.
- Üdvözlöm kisasszony! Már nagyon vártuk. Kérem, fáradjon be, az úr már várja! – mondta az idős hölgy.
Miközben követtem őt a lépcső melletti folyosón, megpróbáltam kicsit körülnézni, de nem sok mindet sikerült megnéznem, olyan gyorsan mentünk. Végül egy hatalmas irodában lyukadtunk ki. Először nem is vettem észre, hogy van bent valaki, csak mikor a hátam mögül meghallottam a hangot.
- Susanna, hagyjon minket magunkra, de kicsit később hozzon majd egy frissítőt Miss Davisnek a lányom szobájába.
A magas, fekete hajú férfi az egyik polcnál állt, kezében egy könyvvel, amit míg beszélt, visszatett a helyére.
- Azt hiszem a legjobb lesz, ha máris bemutatom a lányomnak. Elvégre ezért van itt.
Úgy tűnt, itt ma mindenki siet. Először a házvezetőnő, most meg Mr. Waldorf után rohanhattam. Nem ilyen fogadtatásra számítottam. Főleg, hogy a férfi még csak bemutatkozni sem volt hajlandó.
Egy második emeleti szobába vezetett, ahol egy szőke kislány játszott egy babával. Amikor beléptünk felénk fordult és halványan elmosolyodott. Ám ekkor megszólalt Mr. Waldorf telefonja, aki azonnal felvette azt, és minden szó nélkül távozott a lépcső felé. Néhány pillanatig döbbenten bámultam utána, de eszembe jutott, hogy nem vagyok egyedül. Besétáltam a szobába, és leültem a kislány mellé az ágyra.
- Szia, Emma vagyok. Én leszek mostantól a dadusod – mutatkoztam be neki, miközben ő félénken pillantott fel rám.
- Szia, én Lily vagyok, ő pedig Lisa – mutatott az ölében fekvő babára.
Lily-t ezután nem nagyon zavarta, hogy én egy idegen vagyok, mivel azonnal bevont a játékába, és eltűnt a kezdeti kis szeppentsége is. Fesztelenül fecsegett mindenről, amiről csak egy hatéves tud. Már alkonyodott, mikor az édesapja visszajött. Néhány percig csak állt az ajtóban, és onnan figyelt minket. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam a figyelő tekintetétől, azonban Lily-nek sikerült elterelnie a figyelmem.
- Miss Davis, kijönne velem egy pillanatra? – szólalt meg váratlanul a férfi.
Nem mentünk messzire Lily szobájától, csak annyira, hogy a kislány hallótávolságon kívülre essen.
- Kérem, nagyon vigyázzon a kislányomra! Nagyon sokat szenvedett már, és nem szeretném, ha újra csalódnia kellene. Gondolom hallott róla, hogy nemrég halt meg az édesanyja…
Kis szünetet tartott, látszott, hogy még neki is nagyon fáj az emlék. Már én is emlékeztem rá, hogy honnan volt olyan ismerős a név. Nemrég olvastam ugyanis, hogy milyen szörnyű balesetben vesztette életét.
- Eddig az anyósom vigyázott rá, de nem értettünk egyet a nevelésében, ezért ő két hónapja elköltözött. Azóta kerestem mellé valakit, és úgy látom, nagyon jól kijön magával. És biztos vagyok benne, hogy a fizetésében is meg tudunk majd egyezni.
Nagyon meglepett váratlan vallomása, és hirtelen azt sem tudtam, mit mondhatnék. Csak egyetlen dolog jutott eszembe, és reméltem ezzel megnyugtatom Mr. Waldorfot is. Amúgy sem akarnám, hogy a kislány ismét megsérüljön.
- Ne aggódjon, uram. Mindent meg fogok tenni, hogy Lily jól érezze magát velem.
- Ennek nagyon örülök – mosolyodott el végre egy kicsit. – És mi lenne, ha mostantól tegeződnénk, hiszen ezentúl sokat fogunk találkozni. Benjamin vagyok – nyújtotta felém a kezét.
- Én meg Emma – fogadtam el a felém nyújtott jobbot.
- Emma, Emma, nem jössz vissza játszani? – futott felénk Lily, akit én azonnal felkaptam.
- De igen, megyek. És mit szeretnél játszani? – kérdeztem tőle, és elindultam vele a szobája felé. Ám mielőtt még beléptem volna vele az ajtón, visszafordultam, és bíztatóan Benjaminra mosolyogtam, jelezve, hogy minden rendben lesz. Bíztam benne, hogy sikerül elűznöm minden kétségét, és lazít majd egy kicsit. Megérdemli, hogy egy kicsit fellélegezhessen, és biztonságban tudja a lányát, mert látszik rajta, milyen jó ember, és hogy mennyire szeretni őt, abból, ahogy óvja. És ha most még nem is hisz nekem, később majd fog, mert rászolgálok erre.
Egy héttel később, már szinte elválaszthatatlanok lettünk Lily-vel. Nagyon megszerettem a kislány, és ő is engem. Reggeltől estig együtt voltunk, és csak azután tudtam hazamenni, miután ő már elaludt. Benjaminnak is egyre jobb lett a kedve, főleg, ha látta, hogy a lánya is nagyon vidám.
- Emma, én nagyon szeretlek téged – mondta egyik este Lily lefekvéskor.
- Én is szeretlek.
- Akkor te leszel mostantól a mamám? – kérdezte elgondolkodva.
Nem tudtam, hogyan jutott erre a következtetésre, de nagyon aranyos volt tőle, hogy így gondol rám. Azonban tudnia kellett az igazat.
- Nem kicsim, én nem lehetek a mamád. Én csak a barátod vagyok. De hidd el a mamád is nagyon szeretett téged, és még most is figyel téged, és vigyáz rád a mennyből.
- De ugye te nem fogsz elhagyni?
- Nem szívem, nem foglak.
Nem akartam hazudni neki, de jobbnak láttam, ha nem tudja, hogy én csak addig leszek ebben a házban, ameddig az édesapa máshogy nem dönt.
- Emma, és szerinted anya hallja, amit mondok neki?
- Biztos vagyok benne.
Sejtettem, hogy ő egy nagyon okos kislány, és sokkal érettebb, mint a kortársai, de nem gondoltam, hogy ennyire.
Mikor elindultam hazafelé, úgy esett az eső, mintha dézsából öntötték volna, és nem is csillapodott reggelig, amikor a telefon csörgésére ébredte.
- Halló? – szóltam bele, mire nagy nehezen megtaláltam.
- Emma? Benjamin vagyok! Azonnal ide kell jönnöd! – hallottam meg főnököm zaklatott hangját.
- Miért Ben? Mi történt? – kérdeztem, de közben már a szekrényem felé tartottam.
- Lily tegnap este kiszökött a szobájából, és órákig kint volt a szakadó esőben. Nagyon rosszul van. Kórházba kellett vinni, de még nem tudok többet.
Benjamin elmondta, hogy Lily-t melyik kórházba vitték, és én azonnal indultam is hozzájuk. Egész úton azért imádkoztam magamba, hogy Lily-nek ne legyen semmi komoly baja. De vajon miért ment ki az éjszaka közepén? Mit csinálhatott ott kint?
Szerencsére a kórház nem volt túl messze, így hamar odaértem, és azonnal Benjamin és Lily keresésére indultam. A recepciónál ülő lány az intenzív osztály felé irányított, azonban még mielőtt beléphettem volna arra a folyosóra, ahol az osztály van, Benjamin jött velem szembe. Arcáról semmi bíztatót nem tudtam leolvasni, csak szomorúságot, ezért gyorsan odaszaladtam hozzá.
- Mi van Lily-vel? Tudsz már valamit.
- Igen, beszéltem az orvossal…
- És? Mit mondott? – faggattam, mivel magától nem kezdett el beszélni.
- Azt mondta, hogy a hideg esőben eltöltött idő miatt nem tud egyedül lélegezni. Folyamatosan lélegeztető gépen kell tartani. És azt mondta, hogy csak a csoda segíthet…
Ez nem történhet meg? Miért pont egy kislány? Szorosan Benjaminhoz bújtam, és éreztem, hogy közben arcomat könnyeim áztatják. Az nem lehet, hogy ennek a kislánynak ilyen hamar véget érjen az élete! Nem ezt érdemli!
A napok csigalassúsággal teltek. Őrjítő volt a tehetetlenség. Most is minden időmet Lily mellett töltöttem, és Benjamin is szinte mindig a kórházban volt. Lily állapota változatlan volt, vagy még jobban romlott. Az orvosok semmi jóval nem kecsegtettek, és bennem egyre jobban kezdett feléledni lényem egyik, eddig elfojtott része. Anyukám régi történeteit mindig csak meséknek hittem. Azonban úgy tűnt, most minden valóra válik, és mesék igaznak bizonyulnak. Miközben Lily ágya mellett ültem felidéztem magamban anyukám szavait!
- Ne feledd Emma! Jól gondold meg kit engedsz magadhoz közel! Emlékszel még mi történt a dédnagymamáddal, és a nagyanyáddal? Mikor közel engedtek magukhoz valakit, és azt mondták neki, hogy szeretlek, azzal a személlyel azonnal valami szörnyűség történt. Persze aki nem hisz benne, ráfoghatja a véletlenre is, de túl sok lenne az egybeesés. Remélem, neked nem kell megtapasztalnod, milyen érzés ez, de csak egy mód van rá, hogy megtörtjük ezt az átkot. Imádkozni fogok, hogy neked soha ne kelljen erre az eshetőségre gondolni.
Nem éppen az átlagos esti mese volt, de eddig a percig egyszer sem gondoltam rá, hogy igaz lehet minden szó. Kételkedtem édesanyám szavaiban, aki még a halálos ágyán is figyelmeztetett engem. Viszont most már tudtam mit kell tennem. Azonnal felpattantam, és szinte kirohantam a kórházból. Megpróbáltam visszaemlékezni rá, hogy anyám mit mondott erről, azonban ez már nem maradt benne olyan tisztán, mivel anya nem tartotta fontosnak, hogy erre is mindig emlékeztessen. Jaj, bárcsak emlékeznék rá! – imádkoztam magamban, miközben a város melletti kastély felé tartottam. Egyedül abban voltam biztos, hogy oda kell eljutnom, és megvárnom a sötétedést. Gondoltam, hogy felesleges alkonyat előtt idejönnöm, de nem bírtam volna tovább a kórházban ücsörögni. Ezért inkább a kastélykertben sétálgattam, és vártam, hogy végre elmenjenek az idelátogató turisták, és velük együtt lemenjen a nap. Az idő most megint csak vánszorgott, így rengeteg időm maradt gondolkodni. Ám most már nem azon töprengtem, hogy hogyan jutok el a rejtély kulcsáig, hanem, hogy mi van Lily-vel. Felelőtlen voltam, mikor csak úgy elrohantam a kórházból, ráadásul még a mobilomat is elhagytam valahol, ezért telefonálni sem tudtam. Az aggodalom egyre jobban elbizonytalanított, és lassan már kezdtem azt érezni, hogy felesleges itt várakoznom. Soha életemben nem hittem el anyám történeteit. Miért éppen most kellene ezen változtatnom? Már éppen ott tartottam, hogy visszamegyek a kórház, és valami mesét találok majd ki arról, hogy hol voltam, mikor észrevettem, hogy besötétedett. Fel sem tűnt, hogy mikor ment el az a sok ember, és hagytak engem egyedül. Ekkor döbbentem csak rá, hogy nincs visszaút. Vagy megteszem, amiért idejöttem, vagy Lily meghal. A sötétség ráébresztett, hogy nem szabad kételkednem a döntésemben. Egy finom szellő suhant el mellettem, amitől megborzongtam. Lassú léptekkel indultam el a kastély felé, ahol a hatalmas bejárati ajtó helyett, én az alaksorba vezető utat választottam. A korom sötétben nem láttam semmit, ezért a falat tapogatva tudtam haladni. Azért egy zseblámpát hozhattam volna – korholtam magam. Ám hirtelen a kastélyban hátborzongató nevetés zaja visszhangzott. Nem tudtam megállapítani, honnan jön a hang, ezért megtorpantam, és a fejemet kezdtem forgatni, hátha meglátok valamit. De mindhiába. Semmit nem láttam. Félelmet már nem éreztem, mert tudtam, hogy minden eldőlt már, mégis meglepődtem, amikor váratlanul mindenhol kigyúltak a fáklyák, és a kastély világosságba borult.
- Lám, lám, lám! Hát mégiscsak eljött hozzám Ethel Quinlan egyik leszármazottja. Nem reménykedtem benne, hogy ilyen hamar újra találkozok egy Quinlan-nel - érkezett a hang közvetlenül a hátam mögül.
Mikor megfordultam, egy látszólag áltagos huszonöt éves nővel találtam szembe magam. Azonban ő koránt sem volt áltagosnak nevezhető. Anya egyszer mutatott egy képet róla, ami valamikor az 1900-as évek elején készült. Ethel és Gertrude akkoriban a legjobb barátnők voltak. Azonban egyszer egy fiú miatt összevesztek, aminek az lett a vége, hogy Gertrude többé nem hagyhatta el a kastélyt, és a napfényre sem mehetett ki, Ethel pedig akit igazán megszeretett, azt mindig elveszítette, mert a történetek szerint mindkettőjüknek varázsereje volt. Kislányként mindig úgy gondoltam, hogy hiába halt is meg Ethel, neki jobb sorsa volt, mert Gertrude élete sokkal szörnyűbb lehet egyedül egy üres kastélyban, ahol napfényben nem is mutatkozhat örökkön örökké.
- Gondolom nem csak egy baráti látogatásra jöttél, szóval mond, hogy mit akarsz!
Hogy mit akarok? Örök száműzetésre ítéltetni magam. Úgy tartják ugyanis, hogy ha egy Quinlan leszármazott szeretné megtörni az átkot, az azzal jár, hogy önként átvállalja Gertrude sorsát, ezzel megtörve az átkot, és egyben felszabadítva Gertrude-t is, aki új életet kezdhet.
- Segítséget szeretnék kérni! Meg kell mentenem egy kislányt!
A nő arcára először döbbenet ült ki, amit elégedett mosoly váltott fel.
- De tudod, mi vár rád ezután? – kérdezte, bár nem láttam, hogy nagyon aggódna miattam.
- Igen, tudom. És vállalom a tettem következményeit – válaszoltam határozott.
- Hát, ha neked megér ennyit egy gyerek élete, akkor nekem nem áll jogomban megakadályozni.
Kikerülve engem, egy asztalhoz sétált, és egyik fiókját kinyitotta egy kulccsal.
- Nem hittem, hogy szükségem lesz rá valaha is – mondta, majd felém nyújtott egy fiolát. - Ezt be kell adnod az illetőnek. Attól számítva két órád van, hogy visszaérj ide, és vállald a sorsodat.
Miközben az üvegért nyúltam megremegett a kezem, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, kikaptam a kezéből, és már rohantam is vissza a kórházba. Nem késlekedhettem tovább, mert lehet, hogy már így túl későn érkeztem.
Szerencsére mikor beléptem Lily kórtermébe, éppen egyedül volt. Először nem tudtam, hogyan tudnám Lily szervezetébe juttatni a fiola tartalmát, de aztán eszembe jutott valami. Kicsit esélytelennek találtam, de azért megpróbáltam. A Lily ágya melletti szekrényhez rohantam, és kirántottam a fiókot a helyéről. Nem volt benne sok minden, és a nővérek sem féltek, hogy valaki kivesz belőle valamit, ezért raktak be néhány fecskendőt, és valamilyen gyógyszereket is. Nem sokat értettem az orvosi dolgokhoz, de kikaptam a fecskendőt a fiókból, és felszívtam bele a fiola tartalmát, majd az infúzióba nyomtam. Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy mi lesz. Percekig figyeltem, ahogy a gyógyszer lassan csöpögve bejut Lily szervezetébe Gertrude szerével együtt. Mikor már vagy fél órája vártam, és kezdtem feladni a reményt, Lily mocorogni kezdett.
- Lily, hallasz engem? Emma vagyok! Hogy érzed magad - hajoltam közel hozzá.
Mikor Lily kinyitotta a szemét, és bólintott, boldog sóhaj hagyta el a számat. Hát mégis sikerült?! Viszont ez azt is jelentette, hogy nincs már sok időm. Mielőtt Lily füléhez hajoltam volna, hogy elsuttogjam bele búcsúszavaimat, megnyomtam a nővérhívó gombát.
- Lilian, most figyelned kell rám! Nekem most el kell mennem, de tudd, hogy nagyon szeretlek, és mindig is szeretni foglak! És ha bármikor úgy érzed, hogy egyedül vagy, vagy egyszerűen csak hiányzom neked, nézz fel a Holdra, és ott megtalálsz engem is.
Tudtam, hogy Lily kicsi még ahhoz, hogy ezt megértse, de el kellett neki mondanom. Közben megérkezett az orvos, és engem kiküldött a szobából. Sietős léptekkel szeltem át a kórház folyosóit, amikor a bejáratnál Benjaminba ütköztem.
- Emma, hallottad már a jó hírt? Lily jobban van.
- Igen, éppen vele voltam.
- Jaj, nem is tudom, hogy köszönjem meg, hogy ennyit törődsz vele…
- Azzal, ha vigyázol rá – mondtam, majd megöleltem.
Tovább már nem bírtam volna elviselni a búcsúzkodást, ezért gyorsan tovább szaladtam. Benjamin nyílván nem értette a viselkedésem, viszont én már nem tudtam tovább megálljt parancsolni a könnyeimnek, amik a kastélyig sem csillapodtak. Mikor beléptem még mindig fényben úszott minden. Egyenesen abba a helyiségbe mentem, ahol az imént is voltunk, és Gertrude már várt is rám.
- Örülök, hogy teljesítetted az ígéreted – mondta, majd elindult a kijárat felé.
- Eddig csak egyetlen egy ígéretemet nem teljesítettem. – Fájdalmas volt arra gondolni, hogy azt ígértem Lily-nek, hogy örökké vele maradok.
- Nem feltétlenül kell megszegned azt sem – mondta kedvesebb hangon.
- Hogy érted ezt? – kaptam fel a fejem mohón.
- Azt nem mondtam, hogy semmilyen módon nem tarthatod velük a kapcsolatot. Csak azt, hogy nem találkozhatsz velük. Levelet azért írhatsz.
Hatalmas örömet éreztem a szívemben, és legszívesebben megöleltem volna Gertrude-t. Viszont egy valamit nem értettem.
- Honnan tudtál az ígéretemről?
- Sejtettem, hogy kire gondolsz, és mivel az ígéretedet este tetted, tudat alatt nekem is megüzented. Azonban ez csak akkor lehetséges, ha tényleg szereted az illetőt. És én nagyon régen tényleg szerettem Ethelt, ő volt a legjobb barátnőm. Szóval ha Lilian bármikor életében rád gondol, te tudni fogsz róla.
A döbbenettől tátva maradt a szám is, és csak bámultam az egyre távolodó Gertrude után.
- Jut eszem! Tudod miért ment ki Lilian akkor este? – Mikor megráztam a fejem folytatta. – Az édesanyjával szeretett volna beszélni, mert te azt mondtad neki, hogy a mennyben van.
Ezzel Gertrude magamra hagyott engem az örökkévalóság végtelen tengerében.
Évekig írtam Lily-nek a leveleket egymás után, amikben mindbe beleírtam, hogy ha a Holdra pillant, láthat engem. Tudtam, hogy volt egy korszaka, amelyben egyáltalán nem hitt nekem, mert a leveleimet is éppen, hogy csak elolvasta. Ha a Holdra pillantott, azt mindig éreztem, valószínűleg, azért, amit Gertrude mondott. Tudtam arról is, hogy férjhez ment, és gyerekei, majd unokái születtek, mert ahogy idősebb lett, egyre gyakrabban gondolt rám, és pillantott fel a Hold.
És éreztem azt is, amikor meghalt. Az volt a létem legszörnyűbb pillanata. Egy részem akkor meghalt vele. És nem is támadt fel többé, mert az, Lily-hez tartozott.
Az örökkévalóság ezután kietlen, és szomorúságos lett számomra, viszont nem tehettem ellene semmit. Csak az a tudat vigasztalt, hogy Lilian Waldorfnak egy hosszú és szép élet jutott.
