Sziasztok! Eddig nem szoktam ilyenek kiírni, de épp most láttam az új Eclipse trailert!
És....huh... nem is tudom mit mondjak! Nekem nagyon tetszik! Szerintem k*rva jó lett! Sokkal jobb, mint az első. (Bár az új Victoria még most sem tetszik.)
ÁÁÁÁÁ.....már nagyon várom a filmet! :D
Ti mit szóltok az új előzeteshez?
Az óceánon túl - 19. fejezet
19. fejezet
Edward arckifejezése nagyon nem tetszett. Mi lehet az, amit még nem mondott el?
- Tudod Bella, mikor valaki átváltozik, akkor nehezen uralkodik magán. És ez Nicole-lal is így lesz. Kezdetben, nehezen tud, vagy nem is tud majd uralkodni magán. És nem szeretnénk feltűnést kelteni… - magyarázta, majd hosszabb szünetet tartott.
Nem értettem, hova akar kilyukadni. Azt már előbb is felfogtam, hogy Nicole élete nem lesz könnyű. De mit jelent az, hogy nem akarnak feltűnést kelteni? Mit jelentsen ez?
- Nem értem, mit akarsz mondani, de kérlek, ne titokzatoskodj! – adtam hangot gondolataimnak.
Edward töprengett egy kicsit, valószínűleg azon, hogy mit mondjon, majd így szólt:
- Ha nem szeretnénk feltűnést kelteni, akkor el kell hagynunk Forksot. Az embereknek itt már amúgy is gyanúsak vagyunk, ezért nagy valószínűséggel egyből minket okolnának, és nem engedhetjük meg, hogy lelepleződjünk, ha Nicole elveszti az uralmát maga fölött.
Eltartott néhány másodpercig, míg felfogtam Edward szavainak jelentését. Szóval elköltöznek. Ez volt a legrosszabb hír, amit ma közölt velem. Persze számítanom kellett volna rá, mégsem gondoltam erre az eshetőségre, eddig a pillanatig. Szerettem volna valami értelmes választ adni, hogy Edward lássa, felfogtam, amit mondott, azonban csak ennyit bírtam kinyögni:
- Jól van.
És Edward ezzel lezártnak is tekintette a beszélgetést. Ám az én gondolataim még sokáig ekörül forogtak. Edward el fog hagyni. Hamarosan. És én nem tehetek ez ellen semmit. Bele kell törődnöm, mivel egy hónap múlva én is hazamegyek. Ám így most előbb el kell válnunk. És ki tudja mikor fogunk találkozni. Persze az igaz, hogy így nem csak a feltűnést kerülik el, de Nicole-nak is könnyebb lesz, hogyha nem lesz ilyen közel a családjához.
Hosszú ideig ültünk a kanapén, ám egyikünk sem szólt egy szót sem. Edward is a gondolataiba merült, ám hiába próbáltam olvasni az arcáról, most sem sikerült. Egyszer említette csak meg, hogy jó lenne, ha a szüleim időben hazaérnének, mivel Alice biztos látta már, hogy mi történt Bellával, és Nicole-nak is el kell magyarázni mindent.
- Jön Carlisle – szólalt meg hirtelen Edward.
Hangjából talán egy kis bizakodást véltem kihallani.
Nem telt bele két percbe, és már én is hallottam a ház előtt lefékező autót.
- Várj meg itt! Mindjárt jövök – mondta, Edward, majd eltűnt a szobából, mielőtt bármit mondhattam volna.
Reméltem, Edward igazat mondott, és siet vissza, mivel mindenről tudni akartam én is. Ez most rám is tartozik, mivel Nicole a barátom.
Szerencsére Edward betartotta a szavát, mivel gyorsan visszajött, és Carlisle is vele tartott.
- Bella, most hallottam csak a jó hírt. Annyira örülök, hogy ilyen gyorsan sikerült lábra állnod – mondta mosolyogva Carlisle. – De szeretnélek megvizsgálni – tette hozzá.
- Én addig elintézem, amit mondtál – szólt közbe Edward, mielőtt én bármit mondhattam volna. És már ott sem volt.
Meglepetten pislogtam, és Carlisle is láthatta rajtam az értetlenséget, ugyanis így szólt:
- Edward lefoglal nektek egy kis házat Forksban, hiszen Alice-ék hamarosan hazaérnek.
Én nem kérdezősködtem tovább, és a doktor sem mondott mást. Miközben megvizsgált a házukban kialakított orvosi szobában, az én gondolataim messze jártak.
Amikor Carlisle végzett a vizsgálatokkal, megállapította, hogy már nincsen semmi bajom. Azt tanácsolta, hogy a lábamat még pihentessem, és csak fokozatosan terheljem. Lefelé menet a lépcsőn Edwarddal találkoztunk, aki már várt ránk. Tudtam, hogy úgyis hallott mindent, és Carlisle gondolataiból amúgy is kiolvasná, ezért nem kellett neki újra elmondanom, amit Carlisle nekem mondott. Viszont volt valami, amiről beszélni szerettem volna.
- Sikerült lakást foglalnod?
Edward hirtelen Carlisle-ra pillantott, majd vissza rám, és azt mondta:
- Igen, de el kell érnünk a szüleidet, mivel Nicole egyre nyugtalanabb, és már Jasper képessége sem elég.
- Miért? Mi miatt nyugtalan? – kérdeztem aggódva.
- Magatokra hagylak titeket. El kell intéznem néhány dolgot – szólalt meg Carlisle, majd kiment a konyhába.
Edward megvárta, míg becsukódik mögötte a garázsba vezető hátsó kijárat – mintha így nem hallhatta volna a beszélgetésünket, majd folytatta.
- Nicole nagyon szeretne találkozni a szüleivel, és nem érti meg, hogy most még nem teheti. Azt hiszi, azzal, hogy vadászott, és most nem szomjas, akkor nem is veszélyes a szüleire. Alice próbálja meggyőzni, hogy nincs igaza, és veszélyt jelent még az emberekre, de nem akarja felfogni. Carlisle szerint jót tenne neki, ha beszélhetne valakivel, akit szeret. Viszont nagy kockázatot jelentene, ha bármelyik barátjával is találkozna. Ráadásul azt ő sem tudná megbocsájtani magának, ha a szeretteinek esne baja miatta. De valamit tennünk kell – hadarta el Edward egy szuszra, és nagyon kellett figyelnem, hogy mindent megértsek.
Igaza volt, tényleg nem szabad, még Nicole-t a szüleihez engedni. Nem csak a vérszomja miatt, hanem a szemei miatt is, mivel nehéz lenne megmagyarázni, hogy változott meg a lányuk szeme színe. De a szemének színe volt most a legkisebb probléma. Sokkal fontosabb volt ennél az, hogy megnyugtassuk barátnőmet.
- Majd én beszélek vele. Én lehet, hogy meg tudnám nyugtatni – jelentettem ki határozottan egy hirtelen ötlettől vezérelve.
Edward szemei kidülledtek, és arcán érzelmek sokasága futott át. A haragot, az értetlenséget, és a félelmet felismertem. Úgy tűnt, mintha még a szavakat sem találná, olyan lassan beszélt.
- Ezt nem engedem meg… Nicole veszélyes. Ráadásul pont te akarnál vele találkozni? – kérdezte egy kis gúnnyal a hangjában. – Hiszen úgy vonzod a balszerencsét, mint senki más – magyarázta is meg azonnal, és igaza is volt. – Hogy gondoltad, hogy találkozhatsz vele? Tudhattad volna, hogy úgysem engedem. Sőt másnak sem engedném meg. Nicole most még kiszámíthatatlan. És mi nem akarunk tragédiát igaz?
Igaza volt abban is, hogy tragédiával is végződhetne a találkozás, viszont én megbíztam Nicole-ban. De nem akartam most veszekedni vele. Azonkívül szüleim autóját hallottam közeledni, akik még nem is tudtak a jó hírről. De én is és Edward is tudtuk, hogy nem hagyom annyiban a témát. Viszont Renée belépett az ajtón, és nyomban utána Charlie is. Amikor anya meglátott, hirtelen megtorpant egy lépés közben, és tátott szájjal bámult. Mivel apám nem vette észre őt, mikor visszafordult ajtócsukás után, egyenesen beleütközött. Renée erre majdnem hasra esett, de még időben sikerült talpon maradni. Megpróbáltam elfojtani a nevetést, ami kitörni készült belőlem, de egy kis mosolyt már nem sikerült, és láttam Edwardon is, hogy az ajkai mosolyra húzódnak. Valószínűleg azért, mert mindketten ugyanarra gondoltunk. Mégpedig arra, hogy nem véletlen, hogy én ilyen balszerencsés vagyok. Volt kitől örökölnöm, ugyanis szüleim is épp ilyen szerencsétlenek, mint én.
Anyám még mindig tátott szájjal bámult, ám hirtelen potyogni kezdtek a könnyei. Lassan odasétáltam hozzá, és megöleltem. Olyan volt, mintha ő lenne a gyerek és én az anyukája, nem pedig fordítva. Néhány percig álltunk így, mikor anyám végre megnyugodott. Charlie nem volt túl jó az érzelmek kimutatásába, de azért ő is adott egy puszit az arcomra, és boldogan mosolygott. Ismertem már annyira a szüleimet, hogy szavak nélkül is tudjam, nagyon boldogok és örülnek a gyógyulásomnak. Nem is kellett erre szavakat pazarolnunk.
Mikor megfordultam, hogy visszamenjek Edwardhoz, arcán egy pillanatra különös érzelmet véltem látni. Olyan volt, minta mélységes fájdalmat érezne, de nem voltam biztos benne. Amúgy sem lenne túl sok értelme ebben a helyzetben.
- Bella, beszélnünk kell – mondta Charlie komoly hangon. Nagyon nem tetszett ez a hangnem, mert ma már annyi rossz hírt hallottam, hogy még egyet nem bírnék elviselni.
- Persze, de menjük be inkább a nappaliba – feleltem, és elindultam a másik szoba felé.
Már félúton jártam, mikor megláttam, hogy Edward nem jön utánam. Mikor rápillantottam, ő bocsánatkérően nézett rám.
- Itt megvárlak. Nem biztos, hogy rám is tartozik.
Nem tűnt túl hihetőnek az én fülemnek, hiszen már úgyis tudta, hogy mit fognak mondani, de szüleim nem tudhatták ezt.
Amikor beérünk a nappaliba, én egyből leültem az egyik fotelbe, a szüleim pedig a kanapéra.
Feszültnek tűntek, és én is kezdtem nyugtalan lenni.
- Szóval, miről van szó? – kérdeztem, csak hogy végre mondjak valamit.
- Édesanyáddal úgy gondoltuk, hogy jövő héten visszautazunk Ausztráliába, de akkor neked is velünk kell jönnöd. Nem akarunk így itt hagyni, viszont nekem vissza kell mennem dolgozni.
Nem akartam hinni a fülemnek. Tehát ez az, amiért Edward szomorú volt. Ő már tudott mindent. Tudta, hogy hamarosan elveszít, és én is őt. Tudtam, hogy hamarosan el kell válnunk, de nem gondoltam volna, hogy most még emiatt is előbb kell. Nem akartam még elmenni Forksból.
- De hiszen úgy volt, hogy még majdnem egy hónapig maradhatok. Még nem járt le az idő, amit megengedtetek, hogy itt töltsek.
Persze már láttam, hogy ők mindent eldöntöttek, és nem is hajlandók változtatni a döntésükön, amit teljesen megértettem. Ugyanis mióta itt vagyok, a barátnőm eltűnt, és én majdnem meghaltam, utána meg lebénultam egy autóbalesetben, ezért természetes, hogy féltenek.
- Sajnálom Bella, de már döntöttünk. Nem szeretnénk, ha tovább maradnál itt. És a Cullen család terhére sem szeretnénk tovább lenni, ezért megpróbálunk szállást találni erre a hétre, hogyha Carlisle úgy gondolja, hogy nem kell tovább orvosi felügyelet alatt maradnod – mondta anyám, tőle szokatlanul, nagyon határozottan.
Néhány perccel később magamra hagytak a nappaliban, és felmentek az emeltre, mivel egyetlen szót sem bírtam kinyögni. Csak némán ültem, de még gondolkodni sem bírtam rendesen. Igazából csak ültem, és bámultam ki a fejemből, egészen addig, míg Edward be nem jött, ült le mellém, és karolt át.
- Hallottad? – kérdeztem teljesen feleslegesen.
- Igen – válaszolta lehangoltan. Ezután még sokáig ültünk ott néma csendben. Mindketten nagyon szomorúak voltunk, mivel nagyon közel volt már az elválásunk.
Már majdnem besötétedett, mikor anyu jött be hozzánk. Úgy tűnhetett neki, mintha épp tévét néznénk, pedig még arra sem emlékeztem, mikor kapcsoltuk be.
- Kicsim, beszéltünk Carlisle-lal, és ő azt mondta, hogy nincs semmi akadálya annak, hogy máshol töltsük a hetet. És már szállást is sikerült kerítenie, ahová már ma este be is költözhetünk. Szóval egy óra múlva indulhatunk is.
Már teljesen elfeledkeztem arról, amiről a szüleim megérkezése előtt beszélgettünk. Nicole biztosan nagyon ideges lehet már. Azonnal beszélnem kell vele. Hirtelen támadt egy használható ötletem.
- Mi lenne, ha telefonon beszélnék Nicole-lal? Hátha így is sikerülne megnyugtatni.
-Hmmm…Nem is rossz ötlet – gondolkozott el Edward. – Egy próbát mindenesetre megér. De azért megkérdezem Carlisle-t is.
Edward azonnal hívta is apját, és amíg ők telefonon beszéltek, én azért imádkoztam, hogy bejöjjön a tervem. Nagyon szerettem volna beszélni a barátnőmmel, megnyugtatni és megvigasztalni őt. Reménykedtem benne, hogy Carlisle megengedi ezt, viszont annyi rossz hír után, ami ma ért, már nem voltam annyira magabiztos.
Tényleg nagyon sajnálom, hogy ennyit változtattam az időpontokat, és megszegtem az ígéretemet, de mindig közbejött valami.
Ha sikerült volna időben feltenni a fejezetet, akkor komihatárt kötöttem volna ki (ami 10 lett volna), mivel ez az utolsó előtti fejezet. Viszont így, hogy ennyit késtem, csak megkérek mindenkit, hogy írjon hozzászólást, mert most igazán nagy szükségem van rá, hogy az utolsó fejezet - és később a többi is - jobban sikerüljön.
Előre is köszönöm mindenkinek. És nagyon szépen köszönöm azoknak, akik mindig írnak megjegyzéseket.
Puszi: Vicky11
Edward arckifejezése nagyon nem tetszett. Mi lehet az, amit még nem mondott el?
- Tudod Bella, mikor valaki átváltozik, akkor nehezen uralkodik magán. És ez Nicole-lal is így lesz. Kezdetben, nehezen tud, vagy nem is tud majd uralkodni magán. És nem szeretnénk feltűnést kelteni… - magyarázta, majd hosszabb szünetet tartott.
Nem értettem, hova akar kilyukadni. Azt már előbb is felfogtam, hogy Nicole élete nem lesz könnyű. De mit jelent az, hogy nem akarnak feltűnést kelteni? Mit jelentsen ez?
- Nem értem, mit akarsz mondani, de kérlek, ne titokzatoskodj! – adtam hangot gondolataimnak.
Edward töprengett egy kicsit, valószínűleg azon, hogy mit mondjon, majd így szólt:
- Ha nem szeretnénk feltűnést kelteni, akkor el kell hagynunk Forksot. Az embereknek itt már amúgy is gyanúsak vagyunk, ezért nagy valószínűséggel egyből minket okolnának, és nem engedhetjük meg, hogy lelepleződjünk, ha Nicole elveszti az uralmát maga fölött.
Eltartott néhány másodpercig, míg felfogtam Edward szavainak jelentését. Szóval elköltöznek. Ez volt a legrosszabb hír, amit ma közölt velem. Persze számítanom kellett volna rá, mégsem gondoltam erre az eshetőségre, eddig a pillanatig. Szerettem volna valami értelmes választ adni, hogy Edward lássa, felfogtam, amit mondott, azonban csak ennyit bírtam kinyögni:
- Jól van.
És Edward ezzel lezártnak is tekintette a beszélgetést. Ám az én gondolataim még sokáig ekörül forogtak. Edward el fog hagyni. Hamarosan. És én nem tehetek ez ellen semmit. Bele kell törődnöm, mivel egy hónap múlva én is hazamegyek. Ám így most előbb el kell válnunk. És ki tudja mikor fogunk találkozni. Persze az igaz, hogy így nem csak a feltűnést kerülik el, de Nicole-nak is könnyebb lesz, hogyha nem lesz ilyen közel a családjához.
Hosszú ideig ültünk a kanapén, ám egyikünk sem szólt egy szót sem. Edward is a gondolataiba merült, ám hiába próbáltam olvasni az arcáról, most sem sikerült. Egyszer említette csak meg, hogy jó lenne, ha a szüleim időben hazaérnének, mivel Alice biztos látta már, hogy mi történt Bellával, és Nicole-nak is el kell magyarázni mindent.
- Jön Carlisle – szólalt meg hirtelen Edward.
Hangjából talán egy kis bizakodást véltem kihallani.
Nem telt bele két percbe, és már én is hallottam a ház előtt lefékező autót.
- Várj meg itt! Mindjárt jövök – mondta, Edward, majd eltűnt a szobából, mielőtt bármit mondhattam volna.
Reméltem, Edward igazat mondott, és siet vissza, mivel mindenről tudni akartam én is. Ez most rám is tartozik, mivel Nicole a barátom.
Szerencsére Edward betartotta a szavát, mivel gyorsan visszajött, és Carlisle is vele tartott.
- Bella, most hallottam csak a jó hírt. Annyira örülök, hogy ilyen gyorsan sikerült lábra állnod – mondta mosolyogva Carlisle. – De szeretnélek megvizsgálni – tette hozzá.
- Én addig elintézem, amit mondtál – szólt közbe Edward, mielőtt én bármit mondhattam volna. És már ott sem volt.
Meglepetten pislogtam, és Carlisle is láthatta rajtam az értetlenséget, ugyanis így szólt:
- Edward lefoglal nektek egy kis házat Forksban, hiszen Alice-ék hamarosan hazaérnek.
Én nem kérdezősködtem tovább, és a doktor sem mondott mást. Miközben megvizsgált a házukban kialakított orvosi szobában, az én gondolataim messze jártak.
Amikor Carlisle végzett a vizsgálatokkal, megállapította, hogy már nincsen semmi bajom. Azt tanácsolta, hogy a lábamat még pihentessem, és csak fokozatosan terheljem. Lefelé menet a lépcsőn Edwarddal találkoztunk, aki már várt ránk. Tudtam, hogy úgyis hallott mindent, és Carlisle gondolataiból amúgy is kiolvasná, ezért nem kellett neki újra elmondanom, amit Carlisle nekem mondott. Viszont volt valami, amiről beszélni szerettem volna.
- Sikerült lakást foglalnod?
Edward hirtelen Carlisle-ra pillantott, majd vissza rám, és azt mondta:
- Igen, de el kell érnünk a szüleidet, mivel Nicole egyre nyugtalanabb, és már Jasper képessége sem elég.
- Miért? Mi miatt nyugtalan? – kérdeztem aggódva.
- Magatokra hagylak titeket. El kell intéznem néhány dolgot – szólalt meg Carlisle, majd kiment a konyhába.
Edward megvárta, míg becsukódik mögötte a garázsba vezető hátsó kijárat – mintha így nem hallhatta volna a beszélgetésünket, majd folytatta.
- Nicole nagyon szeretne találkozni a szüleivel, és nem érti meg, hogy most még nem teheti. Azt hiszi, azzal, hogy vadászott, és most nem szomjas, akkor nem is veszélyes a szüleire. Alice próbálja meggyőzni, hogy nincs igaza, és veszélyt jelent még az emberekre, de nem akarja felfogni. Carlisle szerint jót tenne neki, ha beszélhetne valakivel, akit szeret. Viszont nagy kockázatot jelentene, ha bármelyik barátjával is találkozna. Ráadásul azt ő sem tudná megbocsájtani magának, ha a szeretteinek esne baja miatta. De valamit tennünk kell – hadarta el Edward egy szuszra, és nagyon kellett figyelnem, hogy mindent megértsek.
Igaza volt, tényleg nem szabad, még Nicole-t a szüleihez engedni. Nem csak a vérszomja miatt, hanem a szemei miatt is, mivel nehéz lenne megmagyarázni, hogy változott meg a lányuk szeme színe. De a szemének színe volt most a legkisebb probléma. Sokkal fontosabb volt ennél az, hogy megnyugtassuk barátnőmet.
- Majd én beszélek vele. Én lehet, hogy meg tudnám nyugtatni – jelentettem ki határozottan egy hirtelen ötlettől vezérelve.
Edward szemei kidülledtek, és arcán érzelmek sokasága futott át. A haragot, az értetlenséget, és a félelmet felismertem. Úgy tűnt, mintha még a szavakat sem találná, olyan lassan beszélt.
- Ezt nem engedem meg… Nicole veszélyes. Ráadásul pont te akarnál vele találkozni? – kérdezte egy kis gúnnyal a hangjában. – Hiszen úgy vonzod a balszerencsét, mint senki más – magyarázta is meg azonnal, és igaza is volt. – Hogy gondoltad, hogy találkozhatsz vele? Tudhattad volna, hogy úgysem engedem. Sőt másnak sem engedném meg. Nicole most még kiszámíthatatlan. És mi nem akarunk tragédiát igaz?
Igaza volt abban is, hogy tragédiával is végződhetne a találkozás, viszont én megbíztam Nicole-ban. De nem akartam most veszekedni vele. Azonkívül szüleim autóját hallottam közeledni, akik még nem is tudtak a jó hírről. De én is és Edward is tudtuk, hogy nem hagyom annyiban a témát. Viszont Renée belépett az ajtón, és nyomban utána Charlie is. Amikor anya meglátott, hirtelen megtorpant egy lépés közben, és tátott szájjal bámult. Mivel apám nem vette észre őt, mikor visszafordult ajtócsukás után, egyenesen beleütközött. Renée erre majdnem hasra esett, de még időben sikerült talpon maradni. Megpróbáltam elfojtani a nevetést, ami kitörni készült belőlem, de egy kis mosolyt már nem sikerült, és láttam Edwardon is, hogy az ajkai mosolyra húzódnak. Valószínűleg azért, mert mindketten ugyanarra gondoltunk. Mégpedig arra, hogy nem véletlen, hogy én ilyen balszerencsés vagyok. Volt kitől örökölnöm, ugyanis szüleim is épp ilyen szerencsétlenek, mint én.
Anyám még mindig tátott szájjal bámult, ám hirtelen potyogni kezdtek a könnyei. Lassan odasétáltam hozzá, és megöleltem. Olyan volt, mintha ő lenne a gyerek és én az anyukája, nem pedig fordítva. Néhány percig álltunk így, mikor anyám végre megnyugodott. Charlie nem volt túl jó az érzelmek kimutatásába, de azért ő is adott egy puszit az arcomra, és boldogan mosolygott. Ismertem már annyira a szüleimet, hogy szavak nélkül is tudjam, nagyon boldogok és örülnek a gyógyulásomnak. Nem is kellett erre szavakat pazarolnunk.
Mikor megfordultam, hogy visszamenjek Edwardhoz, arcán egy pillanatra különös érzelmet véltem látni. Olyan volt, minta mélységes fájdalmat érezne, de nem voltam biztos benne. Amúgy sem lenne túl sok értelme ebben a helyzetben.
- Bella, beszélnünk kell – mondta Charlie komoly hangon. Nagyon nem tetszett ez a hangnem, mert ma már annyi rossz hírt hallottam, hogy még egyet nem bírnék elviselni.
- Persze, de menjük be inkább a nappaliba – feleltem, és elindultam a másik szoba felé.
Már félúton jártam, mikor megláttam, hogy Edward nem jön utánam. Mikor rápillantottam, ő bocsánatkérően nézett rám.
- Itt megvárlak. Nem biztos, hogy rám is tartozik.
Nem tűnt túl hihetőnek az én fülemnek, hiszen már úgyis tudta, hogy mit fognak mondani, de szüleim nem tudhatták ezt.
Amikor beérünk a nappaliba, én egyből leültem az egyik fotelbe, a szüleim pedig a kanapéra.
Feszültnek tűntek, és én is kezdtem nyugtalan lenni.
- Szóval, miről van szó? – kérdeztem, csak hogy végre mondjak valamit.
- Édesanyáddal úgy gondoltuk, hogy jövő héten visszautazunk Ausztráliába, de akkor neked is velünk kell jönnöd. Nem akarunk így itt hagyni, viszont nekem vissza kell mennem dolgozni.
Nem akartam hinni a fülemnek. Tehát ez az, amiért Edward szomorú volt. Ő már tudott mindent. Tudta, hogy hamarosan elveszít, és én is őt. Tudtam, hogy hamarosan el kell válnunk, de nem gondoltam volna, hogy most még emiatt is előbb kell. Nem akartam még elmenni Forksból.
- De hiszen úgy volt, hogy még majdnem egy hónapig maradhatok. Még nem járt le az idő, amit megengedtetek, hogy itt töltsek.
Persze már láttam, hogy ők mindent eldöntöttek, és nem is hajlandók változtatni a döntésükön, amit teljesen megértettem. Ugyanis mióta itt vagyok, a barátnőm eltűnt, és én majdnem meghaltam, utána meg lebénultam egy autóbalesetben, ezért természetes, hogy féltenek.
- Sajnálom Bella, de már döntöttünk. Nem szeretnénk, ha tovább maradnál itt. És a Cullen család terhére sem szeretnénk tovább lenni, ezért megpróbálunk szállást találni erre a hétre, hogyha Carlisle úgy gondolja, hogy nem kell tovább orvosi felügyelet alatt maradnod – mondta anyám, tőle szokatlanul, nagyon határozottan.
Néhány perccel később magamra hagytak a nappaliban, és felmentek az emeltre, mivel egyetlen szót sem bírtam kinyögni. Csak némán ültem, de még gondolkodni sem bírtam rendesen. Igazából csak ültem, és bámultam ki a fejemből, egészen addig, míg Edward be nem jött, ült le mellém, és karolt át.
- Hallottad? – kérdeztem teljesen feleslegesen.
- Igen – válaszolta lehangoltan. Ezután még sokáig ültünk ott néma csendben. Mindketten nagyon szomorúak voltunk, mivel nagyon közel volt már az elválásunk.
Már majdnem besötétedett, mikor anyu jött be hozzánk. Úgy tűnhetett neki, mintha épp tévét néznénk, pedig még arra sem emlékeztem, mikor kapcsoltuk be.
- Kicsim, beszéltünk Carlisle-lal, és ő azt mondta, hogy nincs semmi akadálya annak, hogy máshol töltsük a hetet. És már szállást is sikerült kerítenie, ahová már ma este be is költözhetünk. Szóval egy óra múlva indulhatunk is.
Már teljesen elfeledkeztem arról, amiről a szüleim megérkezése előtt beszélgettünk. Nicole biztosan nagyon ideges lehet már. Azonnal beszélnem kell vele. Hirtelen támadt egy használható ötletem.
- Mi lenne, ha telefonon beszélnék Nicole-lal? Hátha így is sikerülne megnyugtatni.
-Hmmm…Nem is rossz ötlet – gondolkozott el Edward. – Egy próbát mindenesetre megér. De azért megkérdezem Carlisle-t is.
Edward azonnal hívta is apját, és amíg ők telefonon beszéltek, én azért imádkoztam, hogy bejöjjön a tervem. Nagyon szerettem volna beszélni a barátnőmmel, megnyugtatni és megvigasztalni őt. Reménykedtem benne, hogy Carlisle megengedi ezt, viszont annyi rossz hír után, ami ma ért, már nem voltam annyira magabiztos.
Tényleg nagyon sajnálom, hogy ennyit változtattam az időpontokat, és megszegtem az ígéretemet, de mindig közbejött valami.
Ha sikerült volna időben feltenni a fejezetet, akkor komihatárt kötöttem volna ki (ami 10 lett volna), mivel ez az utolsó előtti fejezet. Viszont így, hogy ennyit késtem, csak megkérek mindenkit, hogy írjon hozzászólást, mert most igazán nagy szükségem van rá, hogy az utolsó fejezet - és később a többi is - jobban sikerüljön.
Előre is köszönöm mindenkinek. És nagyon szépen köszönöm azoknak, akik mindig írnak megjegyzéseket.
Puszi: Vicky11
Sziasztok!
Fenn a 2. fejezet A család hívó szavából.Kérlek olvassátok el és írjatok hozzá komikat.
(Az oldal bannerjét oldalt megtaláljátok.)
Az óceánon túl 19. fejezetét holnap fogom feltenni.
(Bocsi a módosítást, de nem akarok összecsapott fejezetet feltenni, ráadásul most - szerintem - lényeges részeket írok le. .)
Puszi: Vicky
Friss időponja
Sziasztok!
Nagyon sajnálom, hogy már megint ennyit kell várnotok a frissre.
Holnap (hétfőn) fenn lesz a 2. fejezet A család hívó szavából.
Kedden pedig Az óceánon túl 19. fejezetét olvashatjátok majd.
u. i :Lécci írjatok komikat az előző fejezethez!
Nagyon sajnálom, hogy már megint ennyit kell várnotok a frissre.
Holnap (hétfőn) fenn lesz a 2. fejezet A család hívó szavából.
Kedden pedig Az óceánon túl 19. fejezetét olvashatjátok majd.
u. i :Lécci írjatok komikat az előző fejezethez!
Az óceánon túl - 18. fejezet
Sziasztok! Ezt a fejezetet hozta most nektek a Nyuszi! Remélem tetszik majd nektek! Jó olvasást!
18. fejezet
Edward szemszöge
Hirtelen egy halk puffanást hallottam, majd megszakadt a vonal.
- Bella, Bella… - kiabáltam a már süket telefonba.
- Mi történt? Mi a baj? - kérdezte Rosalie, mivel ő is hallotta a zajt.
- Nem tudom. Fogalmam sincs.
Rettenetesen aggódtam Belláért. Vajon mi lehet vele? Csak nem esett ki a tolószékből. Vagy bármi hasonló. Hiszen Esme vigyáz rá. Biztos, hogy nem hagyná, hogy bármi baja legyen. Vagy mégis. Már csak ha egy percre magára hagyja, akkor is történhet akármi. Főleg Bella szerencséjével. De akkor azt Alice-nek is látnia kellett volna. Alice! Miért nem hívott még? Hiszen ő tudhatja, mi van vele. Vagy olyan szörnyű, hogy el sem meri mondani?
Azonnal hívtam húgomat, és ki is csörgött a telefon. Ám sokadikra sem vette fel. Bár lehet, hogy a kocsiban hagyta, míg vadásznak.
Már közeledtünk Forkshoz, és hallani kezdtem az emberek gondolatait. Azonban nem is lassítottam, hanem azonnal a házunkhoz vezető útra fordultam. Ahogy közeledtem felé, egyre jobban izgultam, és aggódtam, mert féltem, hogy milyen állapotban találom őt.
A kocsival még csak a garázsba sem álltam be, csak lefékeztem a bejárat előtt, és berohantam.
A nappaliban senkit sem találtam, viszont Bella szívének dobogására felfigyeltem. A szobámból jött a hang, ezért gyorsan felszaladtam, és berohantam az ajtón.
- Bella…- kezdtem volna, de elakadt a szavam.
Szerelmem a szoba közepén állt, és csak Esme kezét fogta. Alig akartam hinni a szememnek.
Bella szemszöge
Amikor Edward telefonált, én éppen a konyhaasztalnál ültem, ahová Esme segítségével kerültem. Amikor a telefon megszólalt, én azonnal felkaptam.
- Edward, te vagy az? Van valami híred? – kérdeztem gondolkodás nélkül.
- Igen, én vagyok, és vannak új híreim. Melyikkel kezdjem: a jóval vagy a rosszal?
Néhány pillanatig gondolkodtam, és mérlegeltem a lehetőségeimet. Úgy gondoltam, hogy bármi is a jó hír, néhány pillanatig, had örüljek neki. A rossz hír addig ráér.
- Kezdd a jóval! – böktem ki végül.
- Nos, a jó hír az, hogy megtaláltuk Nicole-t...
- Edward! De hiszen ez fantasztikus! El sem tudom hinni! Hol van most? Mikor értek… - vágtam a szavába örömömben.
Ez volt a legjobb hír, amit csak mondhatott, és már épp kérdeztem volna, hogy mi a rossz, mikor kicsúszott a telefon a kezemből. Nem értettem, hogy történhetett, de nem nagyon csodálkoztam rajt. Ám azon már igen, ami ezután következett. Amikor ugyanis az nagyot csattanva a konyha padlójára esett, én gondolkodás nélkül ugrottam, hogy felvegyem. Csak mikor már hajoltam volna le a készülékért vettem észre, hogy mit is csinálok. Állok! Fel tudtam állni! Te jó ég!
- Esme, gyere gyorsan! – kiabáltam neki, mivel ő épp az emeleten volt.
Ám nem kellett több, mint öt másodperc, és már be is lépett a konyhába.
- Ma a g…? – kezdte, de félbehagyta a mondatot. – Oh Bella, ezt hogy csináltad? Tudsz menni? Segítsek?
Nem tudtam, mit kéne most tennem, mivel nem akartam, hogy vissza kelljen ülnöm a székbe. Mert akkor biztos, nem hinném el, hogy ez igaz, hanem csak egy álomnak gondolnám.
Esme mozdulatlanul várta, hogy mondjak valamit, viszont én egyedül akartam csinálni. Meg akartam próbálni elindulni segítség nélkül. Bizonytalanul felemeltem az egyik lábamat, hogy lépjek egyet, miközben az asztal szélébe kapaszkodtam. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki épp most tanul menni.
Ahogy sikerült az első lépés, azonnal akartam is tovább menni, ám sikerült megbotlanom, és majdnem orra este. Szerencsére Esme még időben elkapott, és megtartott. Szerettem volna újra megpróbálni, ám Esme nem engedte. Azt mondta, hogy inkább pihenjek egy kicsit, és majd csak utána kísérletezzek újra. Ezért ő felvitt Edward szobájába, és magamra hagyott egy kis időre.
Csak ekkor jutott eszembe, hogy én épp Edwarddal beszéltem, mielőtt ez történt. Azonnal fel akartam hívni, ám a telefonom a konyhában maradt.
- Esme, kérlek, felhoznád a telefonom – kértem meg, és ő máris ott termett.
- Kit hívsz? – kérdezte érdeklődve. – Ha szabad ilyet kérdeznem – tette hozzá.
- Edwardot. Épp vele beszéltem, amikor elejtettem a telefont.
- Szerintem várd meg, hogy hazaérjen. Úgyis mindjárt itt lesz, és akkor majd el tudod mondani neki a jó hírt.
Jó ötletnek tűnt, amit Esme mondott, ezért eldöntöttem, hogy meglepem Edwardot. Megkértem Esmét, hogy figyelje fiát, és ha közeledik, segítsen nekem felállni, és úgy várhassam őt.
És így is csináltuk. Amikor Edward odaért a házhoz, én felálltam, és vártam rám. A szívem sebesen dobogott, és már nagyon kíváncsi voltam, hogy mit fog szólni. Hallottam, ahogy lefékez a ház előtt, majd az ajtó becsapódik mögöttem. A lépteit nem hallhattam, viszont biztos voltam benne, hogy mindjárt benyit a szobába.
- Bella…- kezdte a mondatát.
Tátott szájjal bámult engem, majd olyan gyorsan, hogy észre sem vette, felkapott, és körbe-körbe kezdett pörgetni a szobában. Amikor megállt, és a szemembe nézett, határtalan boldogságot láttam.
- Annyira örülök, hogy tudsz járni, szerelmem! Azt hittem, valami szörnyűség történt veled megint. De most nagyon megleptél! Nagyon boldog vagyok – mondta, majd olyat csinálta, amire egyáltalán nem számítottam.
Ajkát az enyémre érintett. Először finom, majd egyre szenvedélyesebben csókolt. Kezeimmel hajába túrtam, ám ekkor Edward megállított. Nagyon nem szerette volna átlépni azokat a határokat, amiket felállítottam.
- Bella, kérlek…
Nem akartam vele ezen vitatkozni, még akkor sem, ha nem értettem vele egyet. Inkább másra tereltem a szót.
- Nicole hol van? Azt mondtad, hogy megtaláltátok. Miért nincs itt veled? Vagy már haza is vittétek? – kérdeztem, de Edward reakciója nem az volt, amire számítottam.
Hirtelen elengedett, és hátrébb lépett. Ekkor vettem csak észre, hogy Esme már nincs a szobában. Ám nem igazán bírtam azon gondolkodni, hogy mikor ment ki, mivel Edward nem nézett a szemembe, és ettől ideges lettem. Hirtelen eszembe jutott mit is mondott a telefonba. Nem csak jó híre volt számomra, hanem egy rossz is.
- Mi a rossz hír? – kérdeztem, felkészülve a legrosszabbra is, amit hallhatok. Azt ugyanis nem említette Edward, hogy hogyan találták meg Nicole-t. Lehet, hogy beteg, súlyos sérülésekkel, vagy ami a legrosszabb: holtan.
Nem tudom, mit láthatott Edward a szememben, mivel gyorsan beszélni kezdett, de közben végig figyelte a reakcióimat.
- Nicole-t egy Seattle melletti erdőben találtuk meg, ahol egy vámpírnő, azaz Fellina elől menekült. Nehezen, de sikerült utolérnünk őt, és rávennünk, hogy jöjjön velünk. És azért sikerült csak nehezen, mivel… - tartott egy rövid szünetet - … Nicole vámpír lett.
Amikor Edward ezt kimondta, nekem meghűlt a vér az ereimben. Ez nem lehet igaz! Még hogy Nicole vámpír?!
- De mégis, hogy lehetséges ez? Vagy egyáltalán miért tette? - kérdeztem, mikor végre meg bírtam szólani.
Mielőtt Edward bármit mondott volna, a kanapéhoz vezetett. A sokktól, amit a hír keltett bennem, elfelejtettem, hogy néhány perccel ezelőtt, még mennyire boldogok voltunk. Nagy nehezen eljutottunk a kanapéhoz, de igazából Edward olyan erősen tartott maga mellett, hogyha nem lépkedtem volna, akkor is odaérünk.
Mikor leültünk kérdőn néztem Edwardra.
- A párja, Fernando szerint ő sem akarta átváltoztatni, viszont lehet, hogy jobb, hogy megtette. Bár én senkinek sem kívánom ezt a sorsot. Fellina eredeti célja az volt, hogy megölje Nicole-t – Edward itt is tartott egy rövid szünetet, és várta, hogy mit váltanak ki nálam a szavai, de én megpróbáltam egy maszk mögé rejteni az érzéseimet, mint ahogy ő is szokta. Azt viszont csak remélni tudtam, hogy a szememből nem tudja kiolvasni, hogy mennyire felzaklatott az, amit hallok. Ráadásul azt sem tudtam eldönteni, hogy örüljek- e a hírnek, hogy Nicole él, de vámpírként, vagy sem. De inkább megpróbáltam örülni neki. Edward így folytatta: - Azért hagyta csak, hogy átváltozzon, mert miután megharapta, valami megzavarta, és mikor visszatért hozzá, már elkezdődött az átváltozása. Ezért döntött úgy, hogy életben hagyja, és ki akarta képezni, hogy egy ellenségét legyőzze.
Edward még mindig a tekintetemet vizsgálta, ezért inkább elfordítottam a fejem. A padlót bámultam, miközben azért hálálkodtam magamban, hogy Edwardék időben megtalálták Nicole-t. El sem tudom képzelni, hogy éreztem volna magam, ha egyszer azt hallottam volna róla, hogy embereket vagy vámpírokat öl. Ám hirtelen eszembe jutott valami.
- De akkor hol van most Nicole?
Úgy tűnt, Edward megkönnyebbült egy kicsit, hogy annyiban hagyjuk az előbbi témát, és nem kérdezek többet róla.
- Alice-ékkel ment vadászni. Szeretné megtanulni a vegetáriánus életmódot, mivel nem akar senkit sem bántani. Ezért hagyta ott Fellinát az átváltozása után.
Nagyon örültem neki, hogy ezt hallom. Végre valami jó is van barátnőm átváltozásában.
- És akkor most mi lesz vele?
- Hát, ezt még meg kell beszélnem Carlisle-lal , de ha beleegyezik, akkor befogadjuk a családunkba. A vadászat után a többiek is ide fognak majd jönni. Viszont most nem lenne túl szerencsés, ha te vagy a szüleid itt maradnátok, mert az Nicole-nak is nagyon nehéz lenne – mondta Edward, és úgy tűnt, eszébe jutott valami lényeges. – Hol vannak a szüleid?
- Elmentek Brownékhoz, de nem tudom, mikor jönnek.
Úgy tűnt Edward nem nagyon örül ennek, de nem értettem az okát.
Viszont azt megértettem, hogy mi nem maradhatunk itt. Nem akartam még én is nehezíteni Nicole dolgát, így is elég bonyolult lesz most neki. Nem elég, hogy állandó szomjúság fogja majd kínozni – amit én még elképzelni sem tudok – de bujkálnia is kell. Itt lesz ilyen közel a családjához, de nem találkozhat velük. Én ezt el sem tudnám viselni.
- Szegény Nicole. Milyen rossz lesz neki ilyen közel a szüleihez, mégsem találkozhat velük – mondtam ki hangosan is a gondolataimat.
Edward hirtelen rám pillantott, és olyan érzelmet véltem felfedezni a szemeiben, amit először fel sem ismertem.
- Van még valami, amit nem mondtam el – mondta.
Légyszi írjatok komikat! Puszi: Vicky
18. fejezet
Edward szemszöge
Hirtelen egy halk puffanást hallottam, majd megszakadt a vonal.
- Bella, Bella… - kiabáltam a már süket telefonba.
- Mi történt? Mi a baj? - kérdezte Rosalie, mivel ő is hallotta a zajt.
- Nem tudom. Fogalmam sincs.
Rettenetesen aggódtam Belláért. Vajon mi lehet vele? Csak nem esett ki a tolószékből. Vagy bármi hasonló. Hiszen Esme vigyáz rá. Biztos, hogy nem hagyná, hogy bármi baja legyen. Vagy mégis. Már csak ha egy percre magára hagyja, akkor is történhet akármi. Főleg Bella szerencséjével. De akkor azt Alice-nek is látnia kellett volna. Alice! Miért nem hívott még? Hiszen ő tudhatja, mi van vele. Vagy olyan szörnyű, hogy el sem meri mondani?
Azonnal hívtam húgomat, és ki is csörgött a telefon. Ám sokadikra sem vette fel. Bár lehet, hogy a kocsiban hagyta, míg vadásznak.
Már közeledtünk Forkshoz, és hallani kezdtem az emberek gondolatait. Azonban nem is lassítottam, hanem azonnal a házunkhoz vezető útra fordultam. Ahogy közeledtem felé, egyre jobban izgultam, és aggódtam, mert féltem, hogy milyen állapotban találom őt.
A kocsival még csak a garázsba sem álltam be, csak lefékeztem a bejárat előtt, és berohantam.
A nappaliban senkit sem találtam, viszont Bella szívének dobogására felfigyeltem. A szobámból jött a hang, ezért gyorsan felszaladtam, és berohantam az ajtón.
- Bella…- kezdtem volna, de elakadt a szavam.
Szerelmem a szoba közepén állt, és csak Esme kezét fogta. Alig akartam hinni a szememnek.
Bella szemszöge
Amikor Edward telefonált, én éppen a konyhaasztalnál ültem, ahová Esme segítségével kerültem. Amikor a telefon megszólalt, én azonnal felkaptam.
- Edward, te vagy az? Van valami híred? – kérdeztem gondolkodás nélkül.
- Igen, én vagyok, és vannak új híreim. Melyikkel kezdjem: a jóval vagy a rosszal?
Néhány pillanatig gondolkodtam, és mérlegeltem a lehetőségeimet. Úgy gondoltam, hogy bármi is a jó hír, néhány pillanatig, had örüljek neki. A rossz hír addig ráér.
- Kezdd a jóval! – böktem ki végül.
- Nos, a jó hír az, hogy megtaláltuk Nicole-t...
- Edward! De hiszen ez fantasztikus! El sem tudom hinni! Hol van most? Mikor értek… - vágtam a szavába örömömben.
Ez volt a legjobb hír, amit csak mondhatott, és már épp kérdeztem volna, hogy mi a rossz, mikor kicsúszott a telefon a kezemből. Nem értettem, hogy történhetett, de nem nagyon csodálkoztam rajt. Ám azon már igen, ami ezután következett. Amikor ugyanis az nagyot csattanva a konyha padlójára esett, én gondolkodás nélkül ugrottam, hogy felvegyem. Csak mikor már hajoltam volna le a készülékért vettem észre, hogy mit is csinálok. Állok! Fel tudtam állni! Te jó ég!
- Esme, gyere gyorsan! – kiabáltam neki, mivel ő épp az emeleten volt.
Ám nem kellett több, mint öt másodperc, és már be is lépett a konyhába.
- Ma a g…? – kezdte, de félbehagyta a mondatot. – Oh Bella, ezt hogy csináltad? Tudsz menni? Segítsek?
Nem tudtam, mit kéne most tennem, mivel nem akartam, hogy vissza kelljen ülnöm a székbe. Mert akkor biztos, nem hinném el, hogy ez igaz, hanem csak egy álomnak gondolnám.
Esme mozdulatlanul várta, hogy mondjak valamit, viszont én egyedül akartam csinálni. Meg akartam próbálni elindulni segítség nélkül. Bizonytalanul felemeltem az egyik lábamat, hogy lépjek egyet, miközben az asztal szélébe kapaszkodtam. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki épp most tanul menni.
Ahogy sikerült az első lépés, azonnal akartam is tovább menni, ám sikerült megbotlanom, és majdnem orra este. Szerencsére Esme még időben elkapott, és megtartott. Szerettem volna újra megpróbálni, ám Esme nem engedte. Azt mondta, hogy inkább pihenjek egy kicsit, és majd csak utána kísérletezzek újra. Ezért ő felvitt Edward szobájába, és magamra hagyott egy kis időre.
Csak ekkor jutott eszembe, hogy én épp Edwarddal beszéltem, mielőtt ez történt. Azonnal fel akartam hívni, ám a telefonom a konyhában maradt.
- Esme, kérlek, felhoznád a telefonom – kértem meg, és ő máris ott termett.
- Kit hívsz? – kérdezte érdeklődve. – Ha szabad ilyet kérdeznem – tette hozzá.
- Edwardot. Épp vele beszéltem, amikor elejtettem a telefont.
- Szerintem várd meg, hogy hazaérjen. Úgyis mindjárt itt lesz, és akkor majd el tudod mondani neki a jó hírt.
Jó ötletnek tűnt, amit Esme mondott, ezért eldöntöttem, hogy meglepem Edwardot. Megkértem Esmét, hogy figyelje fiát, és ha közeledik, segítsen nekem felállni, és úgy várhassam őt.
És így is csináltuk. Amikor Edward odaért a házhoz, én felálltam, és vártam rám. A szívem sebesen dobogott, és már nagyon kíváncsi voltam, hogy mit fog szólni. Hallottam, ahogy lefékez a ház előtt, majd az ajtó becsapódik mögöttem. A lépteit nem hallhattam, viszont biztos voltam benne, hogy mindjárt benyit a szobába.
- Bella…- kezdte a mondatát.
Tátott szájjal bámult engem, majd olyan gyorsan, hogy észre sem vette, felkapott, és körbe-körbe kezdett pörgetni a szobában. Amikor megállt, és a szemembe nézett, határtalan boldogságot láttam.
- Annyira örülök, hogy tudsz járni, szerelmem! Azt hittem, valami szörnyűség történt veled megint. De most nagyon megleptél! Nagyon boldog vagyok – mondta, majd olyat csinálta, amire egyáltalán nem számítottam.
Ajkát az enyémre érintett. Először finom, majd egyre szenvedélyesebben csókolt. Kezeimmel hajába túrtam, ám ekkor Edward megállított. Nagyon nem szerette volna átlépni azokat a határokat, amiket felállítottam.
- Bella, kérlek…
Nem akartam vele ezen vitatkozni, még akkor sem, ha nem értettem vele egyet. Inkább másra tereltem a szót.
- Nicole hol van? Azt mondtad, hogy megtaláltátok. Miért nincs itt veled? Vagy már haza is vittétek? – kérdeztem, de Edward reakciója nem az volt, amire számítottam.
Hirtelen elengedett, és hátrébb lépett. Ekkor vettem csak észre, hogy Esme már nincs a szobában. Ám nem igazán bírtam azon gondolkodni, hogy mikor ment ki, mivel Edward nem nézett a szemembe, és ettől ideges lettem. Hirtelen eszembe jutott mit is mondott a telefonba. Nem csak jó híre volt számomra, hanem egy rossz is.
- Mi a rossz hír? – kérdeztem, felkészülve a legrosszabbra is, amit hallhatok. Azt ugyanis nem említette Edward, hogy hogyan találták meg Nicole-t. Lehet, hogy beteg, súlyos sérülésekkel, vagy ami a legrosszabb: holtan.
Nem tudom, mit láthatott Edward a szememben, mivel gyorsan beszélni kezdett, de közben végig figyelte a reakcióimat.
- Nicole-t egy Seattle melletti erdőben találtuk meg, ahol egy vámpírnő, azaz Fellina elől menekült. Nehezen, de sikerült utolérnünk őt, és rávennünk, hogy jöjjön velünk. És azért sikerült csak nehezen, mivel… - tartott egy rövid szünetet - … Nicole vámpír lett.
Amikor Edward ezt kimondta, nekem meghűlt a vér az ereimben. Ez nem lehet igaz! Még hogy Nicole vámpír?!
- De mégis, hogy lehetséges ez? Vagy egyáltalán miért tette? - kérdeztem, mikor végre meg bírtam szólani.
Mielőtt Edward bármit mondott volna, a kanapéhoz vezetett. A sokktól, amit a hír keltett bennem, elfelejtettem, hogy néhány perccel ezelőtt, még mennyire boldogok voltunk. Nagy nehezen eljutottunk a kanapéhoz, de igazából Edward olyan erősen tartott maga mellett, hogyha nem lépkedtem volna, akkor is odaérünk.
Mikor leültünk kérdőn néztem Edwardra.
- A párja, Fernando szerint ő sem akarta átváltoztatni, viszont lehet, hogy jobb, hogy megtette. Bár én senkinek sem kívánom ezt a sorsot. Fellina eredeti célja az volt, hogy megölje Nicole-t – Edward itt is tartott egy rövid szünetet, és várta, hogy mit váltanak ki nálam a szavai, de én megpróbáltam egy maszk mögé rejteni az érzéseimet, mint ahogy ő is szokta. Azt viszont csak remélni tudtam, hogy a szememből nem tudja kiolvasni, hogy mennyire felzaklatott az, amit hallok. Ráadásul azt sem tudtam eldönteni, hogy örüljek- e a hírnek, hogy Nicole él, de vámpírként, vagy sem. De inkább megpróbáltam örülni neki. Edward így folytatta: - Azért hagyta csak, hogy átváltozzon, mert miután megharapta, valami megzavarta, és mikor visszatért hozzá, már elkezdődött az átváltozása. Ezért döntött úgy, hogy életben hagyja, és ki akarta képezni, hogy egy ellenségét legyőzze.
Edward még mindig a tekintetemet vizsgálta, ezért inkább elfordítottam a fejem. A padlót bámultam, miközben azért hálálkodtam magamban, hogy Edwardék időben megtalálták Nicole-t. El sem tudom képzelni, hogy éreztem volna magam, ha egyszer azt hallottam volna róla, hogy embereket vagy vámpírokat öl. Ám hirtelen eszembe jutott valami.
- De akkor hol van most Nicole?
Úgy tűnt, Edward megkönnyebbült egy kicsit, hogy annyiban hagyjuk az előbbi témát, és nem kérdezek többet róla.
- Alice-ékkel ment vadászni. Szeretné megtanulni a vegetáriánus életmódot, mivel nem akar senkit sem bántani. Ezért hagyta ott Fellinát az átváltozása után.
Nagyon örültem neki, hogy ezt hallom. Végre valami jó is van barátnőm átváltozásában.
- És akkor most mi lesz vele?
- Hát, ezt még meg kell beszélnem Carlisle-lal , de ha beleegyezik, akkor befogadjuk a családunkba. A vadászat után a többiek is ide fognak majd jönni. Viszont most nem lenne túl szerencsés, ha te vagy a szüleid itt maradnátok, mert az Nicole-nak is nagyon nehéz lenne – mondta Edward, és úgy tűnt, eszébe jutott valami lényeges. – Hol vannak a szüleid?
- Elmentek Brownékhoz, de nem tudom, mikor jönnek.
Úgy tűnt Edward nem nagyon örül ennek, de nem értettem az okát.
Viszont azt megértettem, hogy mi nem maradhatunk itt. Nem akartam még én is nehezíteni Nicole dolgát, így is elég bonyolult lesz most neki. Nem elég, hogy állandó szomjúság fogja majd kínozni – amit én még elképzelni sem tudok – de bujkálnia is kell. Itt lesz ilyen közel a családjához, de nem találkozhat velük. Én ezt el sem tudnám viselni.
- Szegény Nicole. Milyen rossz lesz neki ilyen közel a szüleihez, mégsem találkozhat velük – mondtam ki hangosan is a gondolataimat.
Edward hirtelen rám pillantott, és olyan érzelmet véltem felfedezni a szemeiben, amit először fel sem ismertem.
- Van még valami, amit nem mondtam el – mondta.
Légyszi írjatok komikat! Puszi: Vicky
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
