Az óceánon túl - 18. fejezet

Sziasztok! Ezt a fejezetet hozta most nektek a Nyuszi! Remélem tetszik majd nektek! Jó olvasást!

18. fejezet

Edward szemszöge

Hirtelen egy halk puffanást hallottam, majd megszakadt a vonal.

- Bella, Bella… - kiabáltam a már süket telefonba.

- Mi történt? Mi a baj? - kérdezte Rosalie, mivel ő is hallotta a zajt.

- Nem tudom. Fogalmam sincs.

Rettenetesen aggódtam Belláért. Vajon mi lehet vele? Csak nem esett ki a tolószékből. Vagy bármi hasonló. Hiszen Esme vigyáz rá. Biztos, hogy nem hagyná, hogy bármi baja legyen. Vagy mégis. Már csak ha egy percre magára hagyja, akkor is történhet akármi. Főleg Bella szerencséjével. De akkor azt Alice-nek is látnia kellett volna. Alice! Miért nem hívott még? Hiszen ő tudhatja, mi van vele. Vagy olyan szörnyű, hogy el sem meri mondani?

Azonnal hívtam húgomat, és ki is csörgött a telefon. Ám sokadikra sem vette fel. Bár lehet, hogy a kocsiban hagyta, míg vadásznak.

Már közeledtünk Forkshoz, és hallani kezdtem az emberek gondolatait. Azonban nem is lassítottam, hanem azonnal a házunkhoz vezető útra fordultam. Ahogy közeledtem felé, egyre jobban izgultam, és aggódtam, mert féltem, hogy milyen állapotban találom őt.

A kocsival még csak a garázsba sem álltam be, csak lefékeztem a bejárat előtt, és berohantam.
A nappaliban senkit sem találtam, viszont Bella szívének dobogására felfigyeltem. A szobámból jött a hang, ezért gyorsan felszaladtam, és berohantam az ajtón.

- Bella…- kezdtem volna, de elakadt a szavam.

Szerelmem a szoba közepén állt, és csak Esme kezét fogta. Alig akartam hinni a szememnek.




Bella szemszöge

Amikor Edward telefonált, én éppen a konyhaasztalnál ültem, ahová Esme segítségével kerültem. Amikor a telefon megszólalt, én azonnal felkaptam.

- Edward, te vagy az? Van valami híred? – kérdeztem gondolkodás nélkül.

- Igen, én vagyok, és vannak új híreim. Melyikkel kezdjem: a jóval vagy a rosszal?

Néhány pillanatig gondolkodtam, és mérlegeltem a lehetőségeimet. Úgy gondoltam, hogy bármi is a jó hír, néhány pillanatig, had örüljek neki. A rossz hír addig ráér.

- Kezdd a jóval! – böktem ki végül.

- Nos, a jó hír az, hogy megtaláltuk Nicole-t...

- Edward! De hiszen ez fantasztikus! El sem tudom hinni! Hol van most? Mikor értek… - vágtam a szavába örömömben.

Ez volt a legjobb hír, amit csak mondhatott, és már épp kérdeztem volna, hogy mi a rossz, mikor kicsúszott a telefon a kezemből. Nem értettem, hogy történhetett, de nem nagyon csodálkoztam rajt. Ám azon már igen, ami ezután következett. Amikor ugyanis az nagyot csattanva a konyha padlójára esett, én gondolkodás nélkül ugrottam, hogy felvegyem. Csak mikor már hajoltam volna le a készülékért vettem észre, hogy mit is csinálok. Állok! Fel tudtam állni! Te jó ég!

- Esme, gyere gyorsan! – kiabáltam neki, mivel ő épp az emeleten volt.

Ám nem kellett több, mint öt másodperc, és már be is lépett a konyhába.

- Ma a g…? – kezdte, de félbehagyta a mondatot. – Oh Bella, ezt hogy csináltad? Tudsz menni? Segítsek?

Nem tudtam, mit kéne most tennem, mivel nem akartam, hogy vissza kelljen ülnöm a székbe. Mert akkor biztos, nem hinném el, hogy ez igaz, hanem csak egy álomnak gondolnám.

Esme mozdulatlanul várta, hogy mondjak valamit, viszont én egyedül akartam csinálni. Meg akartam próbálni elindulni segítség nélkül. Bizonytalanul felemeltem az egyik lábamat, hogy lépjek egyet, miközben az asztal szélébe kapaszkodtam. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki épp most tanul menni.

Ahogy sikerült az első lépés, azonnal akartam is tovább menni, ám sikerült megbotlanom, és majdnem orra este. Szerencsére Esme még időben elkapott, és megtartott. Szerettem volna újra megpróbálni, ám Esme nem engedte. Azt mondta, hogy inkább pihenjek egy kicsit, és majd csak utána kísérletezzek újra. Ezért ő felvitt Edward szobájába, és magamra hagyott egy kis időre.
Csak ekkor jutott eszembe, hogy én épp Edwarddal beszéltem, mielőtt ez történt. Azonnal fel akartam hívni, ám a telefonom a konyhában maradt.

- Esme, kérlek, felhoznád a telefonom – kértem meg, és ő máris ott termett.

- Kit hívsz? – kérdezte érdeklődve. – Ha szabad ilyet kérdeznem – tette hozzá.

- Edwardot. Épp vele beszéltem, amikor elejtettem a telefont.

- Szerintem várd meg, hogy hazaérjen. Úgyis mindjárt itt lesz, és akkor majd el tudod mondani neki a jó hírt.

Jó ötletnek tűnt, amit Esme mondott, ezért eldöntöttem, hogy meglepem Edwardot. Megkértem Esmét, hogy figyelje fiát, és ha közeledik, segítsen nekem felállni, és úgy várhassam őt.

És így is csináltuk. Amikor Edward odaért a házhoz, én felálltam, és vártam rám. A szívem sebesen dobogott, és már nagyon kíváncsi voltam, hogy mit fog szólni. Hallottam, ahogy lefékez a ház előtt, majd az ajtó becsapódik mögöttem. A lépteit nem hallhattam, viszont biztos voltam benne, hogy mindjárt benyit a szobába.

- Bella…- kezdte a mondatát.

Tátott szájjal bámult engem, majd olyan gyorsan, hogy észre sem vette, felkapott, és körbe-körbe kezdett pörgetni a szobában. Amikor megállt, és a szemembe nézett, határtalan boldogságot láttam.

- Annyira örülök, hogy tudsz járni, szerelmem! Azt hittem, valami szörnyűség történt veled megint. De most nagyon megleptél! Nagyon boldog vagyok – mondta, majd olyat csinálta, amire egyáltalán nem számítottam.

Ajkát az enyémre érintett. Először finom, majd egyre szenvedélyesebben csókolt. Kezeimmel hajába túrtam, ám ekkor Edward megállított. Nagyon nem szerette volna átlépni azokat a határokat, amiket felállítottam.

- Bella, kérlek…

Nem akartam vele ezen vitatkozni, még akkor sem, ha nem értettem vele egyet. Inkább másra tereltem a szót.

- Nicole hol van? Azt mondtad, hogy megtaláltátok. Miért nincs itt veled? Vagy már haza is vittétek? – kérdeztem, de Edward reakciója nem az volt, amire számítottam.

Hirtelen elengedett, és hátrébb lépett. Ekkor vettem csak észre, hogy Esme már nincs a szobában. Ám nem igazán bírtam azon gondolkodni, hogy mikor ment ki, mivel Edward nem nézett a szemembe, és ettől ideges lettem. Hirtelen eszembe jutott mit is mondott a telefonba. Nem csak jó híre volt számomra, hanem egy rossz is.

- Mi a rossz hír? – kérdeztem, felkészülve a legrosszabbra is, amit hallhatok. Azt ugyanis nem említette Edward, hogy hogyan találták meg Nicole-t. Lehet, hogy beteg, súlyos sérülésekkel, vagy ami a legrosszabb: holtan.

Nem tudom, mit láthatott Edward a szememben, mivel gyorsan beszélni kezdett, de közben végig figyelte a reakcióimat.

- Nicole-t egy Seattle melletti erdőben találtuk meg, ahol egy vámpírnő, azaz Fellina elől menekült. Nehezen, de sikerült utolérnünk őt, és rávennünk, hogy jöjjön velünk. És azért sikerült csak nehezen, mivel… - tartott egy rövid szünetet - … Nicole vámpír lett.

Amikor Edward ezt kimondta, nekem meghűlt a vér az ereimben. Ez nem lehet igaz! Még hogy Nicole vámpír?!

- De mégis, hogy lehetséges ez? Vagy egyáltalán miért tette? - kérdeztem, mikor végre meg bírtam szólani.

Mielőtt Edward bármit mondott volna, a kanapéhoz vezetett. A sokktól, amit a hír keltett bennem, elfelejtettem, hogy néhány perccel ezelőtt, még mennyire boldogok voltunk. Nagy nehezen eljutottunk a kanapéhoz, de igazából Edward olyan erősen tartott maga mellett, hogyha nem lépkedtem volna, akkor is odaérünk.

Mikor leültünk kérdőn néztem Edwardra.

- A párja, Fernando szerint ő sem akarta átváltoztatni, viszont lehet, hogy jobb, hogy megtette. Bár én senkinek sem kívánom ezt a sorsot. Fellina eredeti célja az volt, hogy megölje Nicole-t – Edward itt is tartott egy rövid szünetet, és várta, hogy mit váltanak ki nálam a szavai, de én megpróbáltam egy maszk mögé rejteni az érzéseimet, mint ahogy ő is szokta. Azt viszont csak remélni tudtam, hogy a szememből nem tudja kiolvasni, hogy mennyire felzaklatott az, amit hallok. Ráadásul azt sem tudtam eldönteni, hogy örüljek- e a hírnek, hogy Nicole él, de vámpírként, vagy sem. De inkább megpróbáltam örülni neki. Edward így folytatta: - Azért hagyta csak, hogy átváltozzon, mert miután megharapta, valami megzavarta, és mikor visszatért hozzá, már elkezdődött az átváltozása. Ezért döntött úgy, hogy életben hagyja, és ki akarta képezni, hogy egy ellenségét legyőzze.

Edward még mindig a tekintetemet vizsgálta, ezért inkább elfordítottam a fejem. A padlót bámultam, miközben azért hálálkodtam magamban, hogy Edwardék időben megtalálták Nicole-t. El sem tudom képzelni, hogy éreztem volna magam, ha egyszer azt hallottam volna róla, hogy embereket vagy vámpírokat öl. Ám hirtelen eszembe jutott valami.

- De akkor hol van most Nicole?

Úgy tűnt, Edward megkönnyebbült egy kicsit, hogy annyiban hagyjuk az előbbi témát, és nem kérdezek többet róla.

- Alice-ékkel ment vadászni. Szeretné megtanulni a vegetáriánus életmódot, mivel nem akar senkit sem bántani. Ezért hagyta ott Fellinát az átváltozása után.

Nagyon örültem neki, hogy ezt hallom. Végre valami jó is van barátnőm átváltozásában.

- És akkor most mi lesz vele?

- Hát, ezt még meg kell beszélnem Carlisle-lal , de ha beleegyezik, akkor befogadjuk a családunkba. A vadászat után a többiek is ide fognak majd jönni. Viszont most nem lenne túl szerencsés, ha te vagy a szüleid itt maradnátok, mert az Nicole-nak is nagyon nehéz lenne – mondta Edward, és úgy tűnt, eszébe jutott valami lényeges. – Hol vannak a szüleid?

- Elmentek Brownékhoz, de nem tudom, mikor jönnek.

Úgy tűnt Edward nem nagyon örül ennek, de nem értettem az okát.

Viszont azt megértettem, hogy mi nem maradhatunk itt. Nem akartam még én is nehezíteni Nicole dolgát, így is elég bonyolult lesz most neki. Nem elég, hogy állandó szomjúság fogja majd kínozni – amit én még elképzelni sem tudok – de bujkálnia is kell. Itt lesz ilyen közel a családjához, de nem találkozhat velük. Én ezt el sem tudnám viselni.

- Szegény Nicole. Milyen rossz lesz neki ilyen közel a szüleihez, mégsem találkozhat velük – mondtam ki hangosan is a gondolataimat.

Edward hirtelen rám pillantott, és olyan érzelmet véltem felfedezni a szemeiben, amit először fel sem ismertem.

- Van még valami, amit nem mondtam el – mondta.



Légyszi írjatok komikat! Puszi: Vicky