Az óceánon túl - 19. fejezet

19. fejezet

Edward arckifejezése nagyon nem tetszett. Mi lehet az, amit még nem mondott el?

- Tudod Bella, mikor valaki átváltozik, akkor nehezen uralkodik magán. És ez Nicole-lal is így lesz. Kezdetben, nehezen tud, vagy nem is tud majd uralkodni magán. És nem szeretnénk feltűnést kelteni… - magyarázta, majd hosszabb szünetet tartott.

Nem értettem, hova akar kilyukadni. Azt már előbb is felfogtam, hogy Nicole élete nem lesz könnyű. De mit jelent az, hogy nem akarnak feltűnést kelteni? Mit jelentsen ez?

- Nem értem, mit akarsz mondani, de kérlek, ne titokzatoskodj! – adtam hangot gondolataimnak.

Edward töprengett egy kicsit, valószínűleg azon, hogy mit mondjon, majd így szólt:

- Ha nem szeretnénk feltűnést kelteni, akkor el kell hagynunk Forksot. Az embereknek itt már amúgy is gyanúsak vagyunk, ezért nagy valószínűséggel egyből minket okolnának, és nem engedhetjük meg, hogy lelepleződjünk, ha Nicole elveszti az uralmát maga fölött.

Eltartott néhány másodpercig, míg felfogtam Edward szavainak jelentését. Szóval elköltöznek. Ez volt a legrosszabb hír, amit ma közölt velem. Persze számítanom kellett volna rá, mégsem gondoltam erre az eshetőségre, eddig a pillanatig. Szerettem volna valami értelmes választ adni, hogy Edward lássa, felfogtam, amit mondott, azonban csak ennyit bírtam kinyögni:

- Jól van.

És Edward ezzel lezártnak is tekintette a beszélgetést. Ám az én gondolataim még sokáig ekörül forogtak. Edward el fog hagyni. Hamarosan. És én nem tehetek ez ellen semmit. Bele kell törődnöm, mivel egy hónap múlva én is hazamegyek. Ám így most előbb el kell válnunk. És ki tudja mikor fogunk találkozni. Persze az igaz, hogy így nem csak a feltűnést kerülik el, de Nicole-nak is könnyebb lesz, hogyha nem lesz ilyen közel a családjához.

Hosszú ideig ültünk a kanapén, ám egyikünk sem szólt egy szót sem. Edward is a gondolataiba merült, ám hiába próbáltam olvasni az arcáról, most sem sikerült. Egyszer említette csak meg, hogy jó lenne, ha a szüleim időben hazaérnének, mivel Alice biztos látta már, hogy mi történt Bellával, és Nicole-nak is el kell magyarázni mindent.

- Jön Carlisle – szólalt meg hirtelen Edward.

Hangjából talán egy kis bizakodást véltem kihallani.

Nem telt bele két percbe, és már én is hallottam a ház előtt lefékező autót.

- Várj meg itt! Mindjárt jövök – mondta, Edward, majd eltűnt a szobából, mielőtt bármit mondhattam volna.

Reméltem, Edward igazat mondott, és siet vissza, mivel mindenről tudni akartam én is. Ez most rám is tartozik, mivel Nicole a barátom.

Szerencsére Edward betartotta a szavát, mivel gyorsan visszajött, és Carlisle is vele tartott.

- Bella, most hallottam csak a jó hírt. Annyira örülök, hogy ilyen gyorsan sikerült lábra állnod – mondta mosolyogva Carlisle. – De szeretnélek megvizsgálni – tette hozzá.

- Én addig elintézem, amit mondtál – szólt közbe Edward, mielőtt én bármit mondhattam volna. És már ott sem volt.

Meglepetten pislogtam, és Carlisle is láthatta rajtam az értetlenséget, ugyanis így szólt:

- Edward lefoglal nektek egy kis házat Forksban, hiszen Alice-ék hamarosan hazaérnek.

Én nem kérdezősködtem tovább, és a doktor sem mondott mást. Miközben megvizsgált a házukban kialakított orvosi szobában, az én gondolataim messze jártak.

Amikor Carlisle végzett a vizsgálatokkal, megállapította, hogy már nincsen semmi bajom. Azt tanácsolta, hogy a lábamat még pihentessem, és csak fokozatosan terheljem. Lefelé menet a lépcsőn Edwarddal találkoztunk, aki már várt ránk. Tudtam, hogy úgyis hallott mindent, és Carlisle gondolataiból amúgy is kiolvasná, ezért nem kellett neki újra elmondanom, amit Carlisle nekem mondott. Viszont volt valami, amiről beszélni szerettem volna.

- Sikerült lakást foglalnod?

Edward hirtelen Carlisle-ra pillantott, majd vissza rám, és azt mondta:

- Igen, de el kell érnünk a szüleidet, mivel Nicole egyre nyugtalanabb, és már Jasper képessége sem elég.

- Miért? Mi miatt nyugtalan? – kérdeztem aggódva.

- Magatokra hagylak titeket. El kell intéznem néhány dolgot – szólalt meg Carlisle, majd kiment a konyhába.

Edward megvárta, míg becsukódik mögötte a garázsba vezető hátsó kijárat – mintha így nem hallhatta volna a beszélgetésünket, majd folytatta.

- Nicole nagyon szeretne találkozni a szüleivel, és nem érti meg, hogy most még nem teheti. Azt hiszi, azzal, hogy vadászott, és most nem szomjas, akkor nem is veszélyes a szüleire. Alice próbálja meggyőzni, hogy nincs igaza, és veszélyt jelent még az emberekre, de nem akarja felfogni. Carlisle szerint jót tenne neki, ha beszélhetne valakivel, akit szeret. Viszont nagy kockázatot jelentene, ha bármelyik barátjával is találkozna. Ráadásul azt ő sem tudná megbocsájtani magának, ha a szeretteinek esne baja miatta. De valamit tennünk kell – hadarta el Edward egy szuszra, és nagyon kellett figyelnem, hogy mindent megértsek.

Igaza volt, tényleg nem szabad, még Nicole-t a szüleihez engedni. Nem csak a vérszomja miatt, hanem a szemei miatt is, mivel nehéz lenne megmagyarázni, hogy változott meg a lányuk szeme színe. De a szemének színe volt most a legkisebb probléma. Sokkal fontosabb volt ennél az, hogy megnyugtassuk barátnőmet.

- Majd én beszélek vele. Én lehet, hogy meg tudnám nyugtatni – jelentettem ki határozottan egy hirtelen ötlettől vezérelve.

Edward szemei kidülledtek, és arcán érzelmek sokasága futott át. A haragot, az értetlenséget, és a félelmet felismertem. Úgy tűnt, mintha még a szavakat sem találná, olyan lassan beszélt.

- Ezt nem engedem meg… Nicole veszélyes. Ráadásul pont te akarnál vele találkozni? – kérdezte egy kis gúnnyal a hangjában. – Hiszen úgy vonzod a balszerencsét, mint senki más – magyarázta is meg azonnal, és igaza is volt. – Hogy gondoltad, hogy találkozhatsz vele? Tudhattad volna, hogy úgysem engedem. Sőt másnak sem engedném meg. Nicole most még kiszámíthatatlan. És mi nem akarunk tragédiát igaz?

Igaza volt abban is, hogy tragédiával is végződhetne a találkozás, viszont én megbíztam Nicole-ban. De nem akartam most veszekedni vele. Azonkívül szüleim autóját hallottam közeledni, akik még nem is tudtak a jó hírről. De én is és Edward is tudtuk, hogy nem hagyom annyiban a témát. Viszont Renée belépett az ajtón, és nyomban utána Charlie is. Amikor anya meglátott, hirtelen megtorpant egy lépés közben, és tátott szájjal bámult. Mivel apám nem vette észre őt, mikor visszafordult ajtócsukás után, egyenesen beleütközött. Renée erre majdnem hasra esett, de még időben sikerült talpon maradni. Megpróbáltam elfojtani a nevetést, ami kitörni készült belőlem, de egy kis mosolyt már nem sikerült, és láttam Edwardon is, hogy az ajkai mosolyra húzódnak. Valószínűleg azért, mert mindketten ugyanarra gondoltunk. Mégpedig arra, hogy nem véletlen, hogy én ilyen balszerencsés vagyok. Volt kitől örökölnöm, ugyanis szüleim is épp ilyen szerencsétlenek, mint én.

Anyám még mindig tátott szájjal bámult, ám hirtelen potyogni kezdtek a könnyei. Lassan odasétáltam hozzá, és megöleltem. Olyan volt, mintha ő lenne a gyerek és én az anyukája, nem pedig fordítva. Néhány percig álltunk így, mikor anyám végre megnyugodott. Charlie nem volt túl jó az érzelmek kimutatásába, de azért ő is adott egy puszit az arcomra, és boldogan mosolygott. Ismertem már annyira a szüleimet, hogy szavak nélkül is tudjam, nagyon boldogok és örülnek a gyógyulásomnak. Nem is kellett erre szavakat pazarolnunk.

Mikor megfordultam, hogy visszamenjek Edwardhoz, arcán egy pillanatra különös érzelmet véltem látni. Olyan volt, minta mélységes fájdalmat érezne, de nem voltam biztos benne. Amúgy sem lenne túl sok értelme ebben a helyzetben.

- Bella, beszélnünk kell – mondta Charlie komoly hangon. Nagyon nem tetszett ez a hangnem, mert ma már annyi rossz hírt hallottam, hogy még egyet nem bírnék elviselni.

- Persze, de menjük be inkább a nappaliba – feleltem, és elindultam a másik szoba felé.
Már félúton jártam, mikor megláttam, hogy Edward nem jön utánam. Mikor rápillantottam, ő bocsánatkérően nézett rám.

- Itt megvárlak. Nem biztos, hogy rám is tartozik.

Nem tűnt túl hihetőnek az én fülemnek, hiszen már úgyis tudta, hogy mit fognak mondani, de szüleim nem tudhatták ezt.

Amikor beérünk a nappaliba, én egyből leültem az egyik fotelbe, a szüleim pedig a kanapéra.

Feszültnek tűntek, és én is kezdtem nyugtalan lenni.

- Szóval, miről van szó? – kérdeztem, csak hogy végre mondjak valamit.

- Édesanyáddal úgy gondoltuk, hogy jövő héten visszautazunk Ausztráliába, de akkor neked is velünk kell jönnöd. Nem akarunk így itt hagyni, viszont nekem vissza kell mennem dolgozni.

Nem akartam hinni a fülemnek. Tehát ez az, amiért Edward szomorú volt. Ő már tudott mindent. Tudta, hogy hamarosan elveszít, és én is őt. Tudtam, hogy hamarosan el kell válnunk, de nem gondoltam volna, hogy most még emiatt is előbb kell. Nem akartam még elmenni Forksból.

- De hiszen úgy volt, hogy még majdnem egy hónapig maradhatok. Még nem járt le az idő, amit megengedtetek, hogy itt töltsek.

Persze már láttam, hogy ők mindent eldöntöttek, és nem is hajlandók változtatni a döntésükön, amit teljesen megértettem. Ugyanis mióta itt vagyok, a barátnőm eltűnt, és én majdnem meghaltam, utána meg lebénultam egy autóbalesetben, ezért természetes, hogy féltenek.

- Sajnálom Bella, de már döntöttünk. Nem szeretnénk, ha tovább maradnál itt. És a Cullen család terhére sem szeretnénk tovább lenni, ezért megpróbálunk szállást találni erre a hétre, hogyha Carlisle úgy gondolja, hogy nem kell tovább orvosi felügyelet alatt maradnod – mondta anyám, tőle szokatlanul, nagyon határozottan.

Néhány perccel később magamra hagytak a nappaliban, és felmentek az emeltre, mivel egyetlen szót sem bírtam kinyögni. Csak némán ültem, de még gondolkodni sem bírtam rendesen. Igazából csak ültem, és bámultam ki a fejemből, egészen addig, míg Edward be nem jött, ült le mellém, és karolt át.

- Hallottad? – kérdeztem teljesen feleslegesen.

- Igen – válaszolta lehangoltan. Ezután még sokáig ültünk ott néma csendben. Mindketten nagyon szomorúak voltunk, mivel nagyon közel volt már az elválásunk.

Már majdnem besötétedett, mikor anyu jött be hozzánk. Úgy tűnhetett neki, mintha épp tévét néznénk, pedig még arra sem emlékeztem, mikor kapcsoltuk be.

- Kicsim, beszéltünk Carlisle-lal, és ő azt mondta, hogy nincs semmi akadálya annak, hogy máshol töltsük a hetet. És már szállást is sikerült kerítenie, ahová már ma este be is költözhetünk. Szóval egy óra múlva indulhatunk is.

Már teljesen elfeledkeztem arról, amiről a szüleim megérkezése előtt beszélgettünk. Nicole biztosan nagyon ideges lehet már. Azonnal beszélnem kell vele. Hirtelen támadt egy használható ötletem.

- Mi lenne, ha telefonon beszélnék Nicole-lal? Hátha így is sikerülne megnyugtatni.

-Hmmm…Nem is rossz ötlet – gondolkozott el Edward. – Egy próbát mindenesetre megér. De azért megkérdezem Carlisle-t is.

Edward azonnal hívta is apját, és amíg ők telefonon beszéltek, én azért imádkoztam, hogy bejöjjön a tervem. Nagyon szerettem volna beszélni a barátnőmmel, megnyugtatni és megvigasztalni őt. Reménykedtem benne, hogy Carlisle megengedi ezt, viszont annyi rossz hír után, ami ma ért, már nem voltam annyira magabiztos.




Tényleg nagyon sajnálom, hogy ennyit változtattam az időpontokat, és megszegtem az ígéretemet, de mindig közbejött valami.
Ha sikerült volna időben feltenni a fejezetet, akkor komihatárt kötöttem volna ki (ami 10 lett volna), mivel ez az utolsó előtti fejezet. Viszont így, hogy ennyit késtem, csak megkérek mindenkit, hogy írjon hozzászólást, mert most igazán nagy szükségem van rá, hogy az utolsó fejezet - és később a többi is - jobban sikerüljön.
Előre is köszönöm mindenkinek. És nagyon szépen köszönöm azoknak, akik mindig írnak megjegyzéseket.
Puszi: Vicky11