Az óceánon túl - 13. fejezet

13. fejezet





Bella szemszöge:


Rettenetesen ideges voltam már, mert fogalmam sem volt, arról, hogy hogyan közöljem Amber-rel és Jackkel a rossz hírt. Egész úton ezen gondolkoztam, és ezért nehezen tudtam figyelni az útra. Az a tudat, hogy Nicole meghalhat miattam teljesen elvonta a figyelmet mindenről. Nem mertem túl gyorsan hajtani, nehogy valami baja legyen az autónak. Ám hiába voltam annyira óvatos, mégsem kerülhettem el a sorsomat. Az koromsötétségben egyszer csak egy szarvas bukkant fel előttem a semmiből, és mozdulatlanul állt az út közepén. Hiába léptem azonnal a fékre, már nem tudtam megállni. Ezért gyorsan félrekaptam a kormányt, hogy legalább ki tudjam kerülni a hatalmas állatot. Azonban ez egy nagyon rossz ötlet volt a részemről, ugyanis a szembejövő sávban, az egyik kanyarból egy autó jött felém, és már az azt vezető sofőr sem tudott volna megállni. Hogy elkerüljem az ütközést, még jobban elfordítottam a kormányt, és az árokba sodródtam, ahol valószínűleg fejre állt az autó, de ebben már nem vagyok biztos, mivel elveszettem az eszméletem, és elmerültem a sötétségben.

A sötétség néha halványult egy kicsit, de akkor sem teljesen, mert csak néhány szófoszlányt hallottam, vagy egy kis fényt láttam, de nem tudtam teljesen kiemelkedni ebből az állapotomból. Egyszer hallottam Edward hangját is, viszont azt már nem értettem mit mond. Próbáltam válaszolni neki, de képtelen voltam rá. És hiába próbáltam emlékezni arra, hogy mi történt, nem tudtam. Ráadásul úgy éreztem, mintha minden végtagom elzsibbadt volna. Jobban mondva nem is zsibbadtnak érzetem, hanem egyáltalán nem éreztem. Ez egy kicsit megrémített, de a rengetek gyógyszernek hála, amit kaphattam, nem tudtam tisztábban gondolkodni. És nem is akartam. Fájdalmat nem éreztem, de sejtettem, hogy valami nincs rendben.

Azonban nem tudtam semmit sem tenni annak érdekében, hogy ez az állapotom megváltozzon, hanem csak visszasüllyedtem a sötétségbe.





Edward szemszöge:

Nem akartam egyedül elengedni Bellát, azonban ő szeretett volna egyedül lenni egy rövid ideig, és átgondolni, hogy mit mondjon Brownéknak, ezért nem én vittem haza. Úgy gondoltam, hogy egy kis ideig tényleg magára hagyom, és utána majd tisztes távolságból követem úgy, hogy ő ne vegyen észre. Biztos voltam benne, hogy az alatt az idő alatt semmilyen baj nem történhet vele, mivel egész végig figyeltem, hogy hallom-e valakinek is a gondolatait. Ám senkit sem hallottam ennyire közel hozzánk, azonban Bella illatát is egyre kevésbé éreztem, ezért beszálltam a kocsimba, és elindultam utána. Most lassabban hajtottam, mint általában szoktam, ezért Bellának megmaradt az előnye. Ám hirtelen megszólalt a telefon a zsebemben. Mikor megláttam ki hív, reménykedtem benne, hogy jó hírekkel szolgál.

- Mi történt Alice? – kérdeztem húgomat.

- Edward sietned kell! Azonnal érd utol Bellát, különben nagy baj fog történni! – mondta idegesen Alice.

Én azonnal a gázra léptem, azonban nem voltam elégedett Alice magyarázatával.

- Hogy érted azt, hogy nagy baj történhet? Mit láttál?

Mielőtt Alice válaszolt volna tartott néhány másodperc szünetet, majd sóhajtott egyet, és így folytatta:

- Bellának balesete lesz, ha nem sietsz, és állítod meg. Bár lehet, hogy már most késő, de azért meg kell próbálnod.

És ahogy Alice befejezte a mondatát, megláttam Bella autóját, amint egy hatalmasat fékez, és kitér a sávjából, hogy kikerüljön egy szarvast. Ám amit ő nem tudhatott, én már láttam. Az szemközti sávban egy autó jött felé, ami későn vette észre őt, ezért Bella kitért őelőle is, és az árokban kötött ki, ahol az autó majdnem az oldala borult.
Ez alatt a másik autósnak sikerült megállnia az útpadkán, ám még mielőtt kiszállhatott volna a kocsiból, én már Bellánál voltam, és az sem érdekelt, hogy megláthat valaki. Amint megláttam Bellát, rögtön tudtam, hogy súlyos sérüléseket szenvedett, mert több helyen is vérzett. Ám azt még én sem tudhattam, hogy pontosan milyen belső sérülései lehetnek, ezért megpróbáltam Bellát a lehető legóvatosabb kiemelni az autóból, ám a másik autó sofőrje elindult felénk, és a gondolatai alapján nem tetszett neki, amit csinálok

- Hé, fiatalember! Mit csinál maga? Mi van, ha azzal, hogy megmozdítja, még súlyosabb sérüléseket okoz neki. Meg kéne várnunk mentőket – támadott le, és komolyan is gondolta, mivel már tényleg hívta is őket telefonon.

- Tudom, mit csinálok! Nem teszek kárt Bellában – feleltem, és ezzel lezártnak is tekintettem a témát, és csak Ballára koncentráltam, hagytam, hogy a férfi magában fortyogjon.

Míg én kiszedtem Bellát a kocsiból, hallottam, hogy a szíve gyengébben, mint máskor, de egyenletesen ver, ami megnyugtatott egy kicsit. Viszont azt hittem, hogy a mentősök már sohasem érnek ki. Ha nem lett volna itt ez a másik férfi, Bella már rég a kórházban lenne, de ehelyett most meg kell várnunk a mentőt, mert nem hajlandó tovább hajtani.

Szerencsére a néhány perc múlva megérkeztek a mentősök, és ellátták Bellát, aki még mindig nem tért magához. Ők is kifejtették a nézeteiket afelől, hogy nem kellett volna kiszednem őt a kocsiból, de végül beismerték, hogy jól cselekedtem. Ám azt nem engedték meg, hogy velük menjek a mentővel, hanem azt tanácsolták, hogy maradjak a helyszínen, és várjam meg a hamarosan megérkező rendőröket. Azonban nekem nem volt türelmem ott ácsorogni, ezért megpróbáltam elérni a családom valamelyik tagját, hogy megkérjem, jöjjön ide. Alice-szel sikerült is beszélnem, aki közölte velem, hogy Rosalie már elindult, és nemsokára meg is érkezik. Amint ezt megtudtam, már indultam is a kórházba Bella után.

És az autóban végre volt időm úgy gondolkodni, úgy, hogy közben nem hallottam a fejemben annak az idegesítő alaknak a véleményét, aki egész idő alatt csak sopánkodott. És így végre rájöttem arra is, hogy tulajdonképpen mindez az én hibám. Ha nem engedem el egyedül Bellát, akkor mindez meg sem történik. Vagy ha nem várok ilyen sokáig, akkor megakadályozhattam volna a balesetet. Vagy bármi mást tehettem volna ennek elkerülése érdekében, ahelyett, hogy otthon ülök, és várakozok, még akkor is, ha Bella élete veszélyben forog. Ekkor jutott eszembe, hogy apám most is a kórházban van, ezért a gázra tapostam, és előbb értem oda, mint a mentő autó. Amit beértem az épületbe, azonnal Carlisle irodájába indultam, és reménykedtem, hogy ott találom. Szerencsére így is történt, azonban ő már tudott mindenről.

- Edward nyugodj meg, kérlek! Azzal nem teszel jót senkinek sem, ha most nem tudsz uralkodni magadon. Bella azonnal megérkezik, és akkor megkap minden szükséges ellátást, de ahhoz nekem most fel kell készülnöm a vizsgálatokra. Most magadra hagylak egy kis időre, és kérlek, várj meg itt. Amint tudok valami biztosat szólni fogok. Jobban mondva akkor te is tudni fogsz róla – mondta el Carlisle egybe a mondandóját, majd kisétált az irodából.

Csakhogy nagyon nehezen teljesíthető feladatot adott nekem. Nem tudom, mit láthatott rajtam, hogy ilyen utasításokkal látott el, de biztos nyomos oka volt. És egy ideig teljesíteni is bírtam ezt, ám mikor már egy órája vártam arra, hogy visszajöjjön - és ne csak a gondolatait halljam - nem bírtam tovább. Ráadásul a gondolatai sem voltak túl biztatóak, mivel végig csak azon töprengett, hogy Bella miért nem ébred még fel, mikor nincs semmi olyan baja, ami ezt előidézhetné, ugyanis csak a keze törött el. Az, hogy Carlisle is tanácstalan, még jobban aggasztott. Mert mi van, ha Bella évekig nem ébred fel, vagy ami még rosszabb, soha többet. De nem, ez nem lehet. Biztos, hogy Carlisle meg fogja gyógyítani. Ő a legjobb orvos a világon. De mi lesz akkor, ha Bella nem épül fel. Én azt nem bírnám ki. Nem tudnék nélküle élni. Ne bírnám elviselni, ha elveszteném őt. De nem! Edward! Nem gondolhatsz ilyesmire! – kiabáltam rá saját magamra, de persze nem hangosan. Most azonnal megkeresem Carlisle-t – határoztam el.

Mialatt a folyosókat jártam visszatértek ezek a gondolataim, de mégis kényszerítettem magam, hogy valami másra gondolja, és egész jól sikerült is, amíg el nem értem a Bellának kijelölt kórteremig, ahol már csak egyedül Carlisle volt, nővérkék nélkül. Bella ágyánál állt, és a papírjait nézegette, de egyáltalán nem tetszettek a gondolatai.

- Carlisle, mi a baja Bellának? – kérdeztem tőle.

- Sajnálom Edward, de én most az egyszer én sem tudom. Igazából már rég fel kellett volna ébrednie, de még mindig nem reagál semmire. Azok a tesztjei, amiket most gyorsan elvégeztünk, mind azt mutatják, hogy nincs komolyabb sérülése, de azért még elvégzünk néhány vizsgálatot. De szerintem, azok is azt fogják tanúsítani, amire én gondolok – válaszolta Carlisle.

Azonban én eddig észre sem vette, hogy a fejében már megszületett egy lehetséges oka annak, hogy Bella miért nem ébred még fel. Viszont Carlisle még most sem erre gondolt, így meg kellett kérdeznem hangosan is.

- Miért? Szerinted mi a baja?

- Érzelmi sokk! – mondta ki a diagnózisát. – A mai nap történései után, nem csodálkoznék rajt, ha Bella emiatt kómába esne. Azonban ebben nem lehetek teljesen biztos. De a CT után többet fogunk tudni. Ám addig is beszélj hozzá sokat, mert lehet, hogy hallja – mondta apám, majd kiment a szobából.

Közelebb léptem az ágyhoz, ahol Bella feküdt mozdulatlanul, gépekre kötve. Olyan volt, mintha csak aludna, és mégsem. Bella most nem aludt, és azt sem tudhattam biztosra, hogy felébred-e valaha. Viszont erre most nem akartam gondolni, és Carlisle tanács követ, leültem egy székre, és beszélni kezdtem Bellához.

- Szia Bella! Remélem, hogy hallasz engem, mert nagyon fontos, amit most mondani fogok, úgyhogy kérlek, figyelj rám! Nem hagyhatsz itt egyedül! Fel kell ébredned, méghozzá nagyon gyorsan! Szükségem van rád, ugyanúgy, mint a családodnak és a barátaidnak! Ráadásul van egy nagyon fontos dolgunk is: meg kell találnunk Nicole-t! Úgyhogy, ha Carlisle-nek igaza van, és tényleg hallod, amit mondok, könyörgöm, ébredj fel minél hamarabb, mert te vagy az életem.





Nagyon szépen megkérek mindenkit, hogy ha olvassa ezt a fejezetet, írjon néhány sor megjegyzést, mert egyre kevesebb komit kapok, így nem tudom, hogy mit gondoltok a fejezetekről. Előre is köszönöm: Vicky!

Firss időpontja :D

Sziasztok!

Holnap, azaz szombaton este kilenc és tíz óra között fenn lesz a következő fejezet!

És ha sikerül, akkor Giannával közös blogra is felteszem a második részét a novellámnak! És ezzel kapcsolatban újra lenne egy kérésem! Nagyon szépen megkérek mindenkit, hogy ha van valamilyen ötlete, amit szívesen olvasna el az én vagy Gianna megírásában, az küldje el nekem emailben. (Az elérhetőségek lejjebb megtalálhatók.)

Puszi: Vicky

Az óceánon túl - 12. fejezet

12. fejezet

Már három nap telt el azóta, hogy elmondtam Edwardnak a titkomat. Azóta a Cullen család valamelyik tagja folyamatosan szemmel tartja Nicole-t és a családját. Én is már szinte házi őrizetben érzem magam, mert Alice vagy Edward mindig velem van – ami persze nem baj, mert is legalább többet lehetek együtt Edwarddal.

Azonban semmi sem történt ez idő alatt. Alice folyamatosan figyelte Nicole jövőjét, de nem látott semmi veszélyt sem közeledni. Persze Nicole semmit sem sejtett arról, hogy mi történik körülötte. Edward megpróbál rávenni, hogy mondjak el mindent neki is, ám attól félek, hogy ettől ismét megromlana a viszony Nicole és köztem, ráadásul ő is bolondnak tartana.

Miközben befejeztem a reggeli teendőimet és elindultam a konyhába, Nicole-lal futottam össze a lépcsőnél.

- Szia! Ma is Edwarddal mész suliba? – kérdezte.

- Igen! Miért? – nem értettem miért kérdezte ezt meg, mivel eddig még soha nem érdekelte.

- Lenne egy kérésem! Öhm… bemehetnénk a szobádba? – nagyon kíváncsivá tett Nicole viselkedése, ezért gyorsan elindultam a szobám felé. – Szóval arról lenne szó, hogy lenne egy randim ma Port Angelesben, de anyuék biztos nem engednének el. Ezért azt találtam ki, hogy mondhatnád azt a szüleimnek, hogy én ma délután valamilyen iskolai programra megyek, de te nem tudod, hogy mi az és én is csak ma tudtam meg, ezért nem szóltam nekik.

- De miért vagy benne olyan biztos, hogy nem engednének el, ha megkérdezed őket? – nem nagyon tetszett ugyanis az az ötlet, hogy hazudjak Brown-éknak.

- Igazából, azért, mert még én sem ismerem a fiút. Interneten ismerkedtünk meg, és ez lenne az első találkozásunk. De biztos vagyok benne, hogy nem engednének el egyedül a városba.

Úgy tűnt, Nicole nagyon szeretne elmenni erre a randira, viszont én sem nagyon bíztam ezekben a netes ismerkedésekben, mert rengetek csalóról, és olyan emberről hallani, aki átveri az embereket.

- Bella! Könyörgöm… segíts nekem! Tudod, hogy sosem kérnék tőled ilyet, ha nem lenne fontos – könyörgött Nicole.

- Rendben, de ne érj haza túl későn, mert akkor el kell mondanom a szüleidnek.

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm - hálálkodott Nicole, és a nyakamba ugrott. – Nem is tudom, hogy háláljam meg.

- Mondjuk vigyázz magadra – intettem óva, de tudtam, hogy úgysem eshet semmi baja, mivel az egyik Cullen oda is elkíséri.

- Rendben, és még egyszer köszönöm – mondta, majd leszaladt a lépcsőn, és a konyha helyett egyenesen kiment a kocsijához.

Amire én kiértem, Nicole már régen elment, és Edward Volvója állt a kocsija helyén. Azonnal beszálltam mellé, és ő el is indult az iskola felé.

- Ugye ma is vigyáz valaki Nicole-ra? - kérdeztem a biztonság kedvéért.

- Igen, úgy tudom, hogy ma Rosalie a soros. De miért kérdezed?

- Mert Nicole megkért, hogy falazzak neki. Bement Port Angelesbe, mert randija van. De nekem ez nem nagyon tetszik. Mi van, ha most fog vele történni valami és Rosalie nem veszi észre? Akkor az csak az én hibám lenne.

- Bella! Figyelj! Nem fog semmi sem történni Nicole-lal, mert vigyázunk rá. És ha netalán tán mégis történne valami, akkor sem a te hibád lenne. De biztos, hogy nem lesz baj, amíg vigyázunk rá. Azonban ha elmondanád neki az igazat, akkor könnyebben rá tudtad volna beszélni, hogy ne menjen el egy idegennel.

- Tudod, hogy úgysem mondom el neki, és ne is próbálj meggyőzni.

Az iskolában az órák nagyon lassan teltek, és reménykedtem benne, hogy Nicole felhív, de nem tette, ezért mielőtt bementem volna az ebédlőbe, gyorsan felhívtam. Csakhogy Nicole nem vette fel, sőt, ki is volt kapcsolva. Hirtelen félelem öntött el, és berohantam az ebédlőbe, hogy Edwarddal vagy Alice-szel beszéljek. Ám egyiküket sem láttam az asztaloknál, amitől még rosszabb érzés kerített a hatalmába. Vajon Nicole-lal történt valami? Mi van, ha mégis igazak az álmaim? Miért nincs itt Alice? És Edward? Az biztos, hogy már nem órán vannak, hiszen már itt vannak azok is, akikkel együtt lennének. De akkor miért nincsenek itt? Ha bármi baja lesz Nicole-nak, akkor azért csakis én leszek a felelős. Miért mentem bele egyáltalán abba, hogy hazudok a szüleinek? Ha nem egyezek bele, akkor most ő is itt ülne, és nem valahol messze, az életét kocáztatva. És mi van, ha nem azért nincsenek itt Edwardék, mert Nicole veszélyben van? – szólat meg egy másik hang a fejembe. Lehet, hogy van erre valami egészen egyszerű magyarázatuk, és én meg egyből a legrosszabbra gondolok. De akkor is. Legalább felhívhatott volna Edward. Vagy küldhetett volna egy sms-t. De így, nem tudok nem aggódni. De mit csinálhatnék most? Ha hazamennék, Brownék rögtön tudnák, hogy valami nincs rendben, viszont, ha nincs igazam, akkor feleslegesen ijeszteném őket halálra. Ráadásul ha most eltűnnék, mindenki azt hinné, hogy Edwardékkal mentem el. Tehát nem maradt más választásom, mint megvárni az órák végét, és utána gyorsan megkeresni a Culleneket.

És így is tettem. Megvártam, míg minden órámnak vége, és után egyenesen a Cullen ház felé vettem volna az irányt, mivel hiába hívtam egész nap Nicole-t, Edwardot, vagy Alice-t, vagy bármelyik testvérüket, senki nem vette fel a telefont. Még Carlise-t is felhívtam a kórházban, de vele sem tudtam beszélni. Ezért az óráimról szinte semmire nem emlékszem, mert csak ültem és néztem ki a fejemből, és közben azon gondolkoztam, hogy mi lehet Nicole-lal. Most sajnáltam csak igazán, hogy nincs autóm, de elhatároztam, hogy miután hazaérek, kölcsönkérem Amber autóját, és azzal megyek el Cullenékhez. Habár kicsit féltem a kocsikázástól, mivel még sohasem mentem végig egyedül azon az erdei úton, főleg nem autóval. Sőt az autó még csak nem is az enyém, hanem Amberé. Ezért egész úton lassan hajtottam, de végig Nicole járt a fejemben. Már nagyon örültem, hogy elértem a házat, mert ha még sokáig kell várnom arra, hogy beszélhessek valakivel, biztos, hogy megörülök.

Mielőtt az ajtóhoz értem volna, Esme már ott is termett, és kinyitotta előttem.

- Szia Bella! De jó, hogy ideértél. Alice mondta, hogy el fogsz jönni. Gyere be és mindent elmesélünk – mondta Esme, és betessékelt a házba. A nappaliban Rosalie a kanapén ült, és a falat bámulta. Ám amikor beléptem bocsánatkérően rám pillantott, de nem szólalt meg.

- Mi történt? Miért nem tudtalak egész nap elérni titeket? Hol van Alice és Edward? – záporoztak belőlem a kérdések, és a legfontosabbat hagytam legutoljára. – Mi történt Nicole-lal?

- Bella, kérlek, nyugodj meg. Mindent el fogok mondani, csak légy szíves ülj le – nyugtatgatott Esme, de ettől csak még rosszabb lett. Ha már megnyugtatással kezdi, akkor annak nem lehet jó vége. – Nagyon sajnálom kicsim, de Nicole eltűnt. Rosalie csak egy pillanatra tévesztette szem elől, és annyi idő elég volt, hogy nyoma vessze. Edward, Alice és a többiek az ő keresésére indultak, és ezért nem telefonáltunk.

- De hogy tűnhetett csak így el? – szóltam közbe.

- Ezt mi sem értjük. Rosalie éppen Alice-szel beszélt telefonon, de mivel nem mehetett túl közel hozzá, szem elől tévesztette. Viszont van még valami – mondta Esme. – Rosalie megérezte két idegen vámpír illatát is a közelben, ezért azt feltételezzük, hogy valamilyen közük van Nicole eltűnéséhez. Edwardék már el is indultak utánuk, viszont Alice nem lát semmit. Sajnos még Nicole jövőjét sem, mivel Carlisle szerint valamelyikük képessége blokkolja Alice erejét.

- Bella, én annyira sajnálom. Fogalmam sincs, hogy történhetett ez – vágott közbe Rosalie.

- Semmi gond Rosalie. Ez csakis az én hibám. ne okold magad emiatt, nem te tehetsz róla – nyugtattam meg. – Ha én nem megyek bele abba, hogy falazok neki, akkor el sem megy Port Angelesbe, és nem történik meg mindez. Úgyhogy ne hibáztasd magad, mert csakis én tehetek róla.

- Bella, kérlek, ezét hagyd abba. Erről senki nem tehet – kezdte Esme, mikor egy közeledő autó hangját hallottuk meg, bár valószínű, hogy ők már régebben észrevették.

Ám mihelyt az autó megállt, Rosalie az ajtónál termett és ott várta meg Emmett-et. Biztos voltam benne, hogy egy néma párbeszédet folytatnak, viszont túl gyorsan és halkan beszéltek ahhoz, hogy az én gyenge emberi fülem is érzékelhesse.Emmett nyomában rögtön belépett Edward is, és olyan gyorsan odaért hozzám, hogy én észre sem vettem, és már magához is ölelt.

- Sajnálom Bella! Igazad volt. Nem kellett volna Nicole-t egyedül beengednünk a városba. De nem kell aggódnod meg fogjuk találni. Ígérem.

- Nem kell semmiért sem bocsánatot kérned, mert nem a te hibád. És nem is a tiétek - fordultam a többi Cullen felé, akikhez Carlisle is csatlakozott. – Ezért egyedül én vagyok a hibás.
Edward torkát erre egy halk morgás hagyta el, és hideg kezével maga felé fordította az arcomat.

- Isabella Swan! Ezt nem akarom még egyszer hallani a szádból. Nem teheted magad felelőssé olyas valamiért, amihez nincsen semmi közöd.

- De … - szakítottam volna félbe.

- Semmi de! Nem te tehetsz róla, és ezt mindenki tudja. Attól, hogy neked volt egy álmod, az csak segített nekünk, mert így legalább eddig tudtunk vigyázni Nicole-ra. Sokkal nagyobb az esélyünk arra, hogy megtaláljuk. Az meg, hogy egy teljesen idegen emberrel akart találkozni, az ő döntése volt, ami szintén nem a felelősséged – magyarázta határozottan Edward, és egy kis dühöt is véltem hallani a hangjában.

Mivel nem akartam most vitatkozni vele – még úgy sem, hogy igazam van – inkább másra tereltem a szót.

- Hol van Alice és Jasper?

- Ők Port Angelesben maradtak, hátha találnak valamit, és nemsokára Emmett is visszamegy Rosalie-val. De én itt maradok veled.

Ennek nagyon örültem, és szorosabban megöleltem. Viszont egy valamit nem értette:

- De akkor miért jöttetek minden haza, hogyha most meg mentek vissza?

- Igazából minden nyomot elmosott az eső, amivel kezdhettünk volna valamit. És Emmett is haza akart jönni Rosalie-ért, én meg hozzád. De Alice mindenképpen maradni akart, hátha látomása lesz, és Jasper természetesen nem hagyta magára.

Reméltem, hogy hamarosan tényleg sikerül valami nyomot találniuk, vagy Alice-nek lesz egy látomása, mert én nem tudom, mit csinálnék, ha még egy számomra fontos embert el kellene veszítenem. Szerencsére Edward közelsége egy kicsit javította az állapotom, de most nem bántam volna, ha Jasper is a közelben van.

Az egész délutánt a Cullen házban töltöttem Edwarddal, és Esmével, mivel Carlisle-t behívták a kórházba egy súlyos sérülthöz. Sajnos ez az idő gyorsan eltelt, de semmi hírt nem kaptunk Alice-éktől. Hiába imádkoztam azért, hogy megszólaljon a telefon, az egész végig némán hallgatott.

Azonban nekem is indulnom kellett, ami azzal is együtt járt, hogy hamarosan meg kell mondanom Ambernek és Jack-nek, hogy a lányuk eltűnt. Edward felajánlotta, hogy elkísér, jobbnak láttam, ha egyedül beszélek velük, és nem keverem bele Edwardot is. Ezért egyedül indultam haza Amber kocsijával, és néztem szembe Nicole szüleivel.

Lécci írjatok komikat!

Jó hír!

Sziasztok!
Van egy jó hírem! :D
Az egyik pályázatomat már sikerült teljesen elkészítenem és másikkal is egész jól állok, ezért jövőhét eleje/közepe felé felteszem a következő fejezetet.
Sajnálom, hogy ennyit kell rá várnotok, de nem volt időm írni.
Köszönöm a türelmeteket!
Puszi: Vicky

Sorry!

SZIASZTOK!
Nagyon sajnálom,hogy ilyen sokáig nincs friss, de két pályázatot kell írnom a suliba, amire még két hetem van. (Sietnem kell velük, mert már nagyon késésben vagyok. )
Közben azért már elkezdtem írni az új fejezetet, és lehet, hogy a hétvégén fenn is lesz, de nincs időm rá.De ahogy elkészülök a pályázatokkal, újra gyakrabban lesznek frissek.
Remélem meg tudtok érteni.
Ja és a novellám a másik blogon még ezen a héten fenn lesz.
Puszi: Vicky11

DÍJ

1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és küldte!
2. A logót ki kell tennem a blogomba!
3. Be kell linkelnem azt, akitõl kaptam!
4. Írni kell magamról 7 dolgot!
5. Tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blog társamnak!
6. Be kell linkelnem õket.
7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról.
8. Nem küldhetem olyannak, akinek a blogja volt már tüntetve!

Bogíí! Nagyon örülök, hogy gondoltál rám, és méltónak találtál a díjra! Köszönöm szépen! :D
Bogíí blogját itt találjátok: http://truelovebybogi.blogspot.com/ ! Nézzetek be hozzá! Megéri!


7 dolog magamról:
1. Imádom a Twilight Saga-t.
2. Szeretek olvasni.
3. Nagyon szeretek a barátnőimmel lenni, akiket imádok.
4. Néhány évet Angliában szeretnék tölteni.
5. Nagyon szeretek kirándulni és új helyeket megismerni.
6. Örülök, hogy olvassátok a történetem.
7. Nagyon félek a kutyáktól.


7 blog, akinek továbbküldtem :
Gianna : http://giannaswan.blogspot.com/
Lana: http://edandbellstw4.blogspot.com/
Ivi: http://www.hajnalifenycsovasaga.blogspot.com/
Alice23: http://sunlight-alice23.blogspot.com/
Drusilla: http://lapushvampirja.blogspot.com/
Nikki: http://afternewdawn.blogspot.com/
Katella: http://cutefanfiction.blogspot.com/

És még egyszer köszönöm Bogíí!

És így utólag, de köszönöm szépen Totinak is, hogy gondolt rám. Toti blogját itt találjátok: http://twilightfic-happybegining.blogspot.com/.
És szintén köszönöm Lylynek is. Lyly blogja: http://twilight-forever-lyly.blogspot.com/