Az óceánon túl - 13. fejezet

13. fejezet





Bella szemszöge:


Rettenetesen ideges voltam már, mert fogalmam sem volt, arról, hogy hogyan közöljem Amber-rel és Jackkel a rossz hírt. Egész úton ezen gondolkoztam, és ezért nehezen tudtam figyelni az útra. Az a tudat, hogy Nicole meghalhat miattam teljesen elvonta a figyelmet mindenről. Nem mertem túl gyorsan hajtani, nehogy valami baja legyen az autónak. Ám hiába voltam annyira óvatos, mégsem kerülhettem el a sorsomat. Az koromsötétségben egyszer csak egy szarvas bukkant fel előttem a semmiből, és mozdulatlanul állt az út közepén. Hiába léptem azonnal a fékre, már nem tudtam megállni. Ezért gyorsan félrekaptam a kormányt, hogy legalább ki tudjam kerülni a hatalmas állatot. Azonban ez egy nagyon rossz ötlet volt a részemről, ugyanis a szembejövő sávban, az egyik kanyarból egy autó jött felém, és már az azt vezető sofőr sem tudott volna megállni. Hogy elkerüljem az ütközést, még jobban elfordítottam a kormányt, és az árokba sodródtam, ahol valószínűleg fejre állt az autó, de ebben már nem vagyok biztos, mivel elveszettem az eszméletem, és elmerültem a sötétségben.

A sötétség néha halványult egy kicsit, de akkor sem teljesen, mert csak néhány szófoszlányt hallottam, vagy egy kis fényt láttam, de nem tudtam teljesen kiemelkedni ebből az állapotomból. Egyszer hallottam Edward hangját is, viszont azt már nem értettem mit mond. Próbáltam válaszolni neki, de képtelen voltam rá. És hiába próbáltam emlékezni arra, hogy mi történt, nem tudtam. Ráadásul úgy éreztem, mintha minden végtagom elzsibbadt volna. Jobban mondva nem is zsibbadtnak érzetem, hanem egyáltalán nem éreztem. Ez egy kicsit megrémített, de a rengetek gyógyszernek hála, amit kaphattam, nem tudtam tisztábban gondolkodni. És nem is akartam. Fájdalmat nem éreztem, de sejtettem, hogy valami nincs rendben.

Azonban nem tudtam semmit sem tenni annak érdekében, hogy ez az állapotom megváltozzon, hanem csak visszasüllyedtem a sötétségbe.





Edward szemszöge:

Nem akartam egyedül elengedni Bellát, azonban ő szeretett volna egyedül lenni egy rövid ideig, és átgondolni, hogy mit mondjon Brownéknak, ezért nem én vittem haza. Úgy gondoltam, hogy egy kis ideig tényleg magára hagyom, és utána majd tisztes távolságból követem úgy, hogy ő ne vegyen észre. Biztos voltam benne, hogy az alatt az idő alatt semmilyen baj nem történhet vele, mivel egész végig figyeltem, hogy hallom-e valakinek is a gondolatait. Ám senkit sem hallottam ennyire közel hozzánk, azonban Bella illatát is egyre kevésbé éreztem, ezért beszálltam a kocsimba, és elindultam utána. Most lassabban hajtottam, mint általában szoktam, ezért Bellának megmaradt az előnye. Ám hirtelen megszólalt a telefon a zsebemben. Mikor megláttam ki hív, reménykedtem benne, hogy jó hírekkel szolgál.

- Mi történt Alice? – kérdeztem húgomat.

- Edward sietned kell! Azonnal érd utol Bellát, különben nagy baj fog történni! – mondta idegesen Alice.

Én azonnal a gázra léptem, azonban nem voltam elégedett Alice magyarázatával.

- Hogy érted azt, hogy nagy baj történhet? Mit láttál?

Mielőtt Alice válaszolt volna tartott néhány másodperc szünetet, majd sóhajtott egyet, és így folytatta:

- Bellának balesete lesz, ha nem sietsz, és állítod meg. Bár lehet, hogy már most késő, de azért meg kell próbálnod.

És ahogy Alice befejezte a mondatát, megláttam Bella autóját, amint egy hatalmasat fékez, és kitér a sávjából, hogy kikerüljön egy szarvast. Ám amit ő nem tudhatott, én már láttam. Az szemközti sávban egy autó jött felé, ami későn vette észre őt, ezért Bella kitért őelőle is, és az árokban kötött ki, ahol az autó majdnem az oldala borult.
Ez alatt a másik autósnak sikerült megállnia az útpadkán, ám még mielőtt kiszállhatott volna a kocsiból, én már Bellánál voltam, és az sem érdekelt, hogy megláthat valaki. Amint megláttam Bellát, rögtön tudtam, hogy súlyos sérüléseket szenvedett, mert több helyen is vérzett. Ám azt még én sem tudhattam, hogy pontosan milyen belső sérülései lehetnek, ezért megpróbáltam Bellát a lehető legóvatosabb kiemelni az autóból, ám a másik autó sofőrje elindult felénk, és a gondolatai alapján nem tetszett neki, amit csinálok

- Hé, fiatalember! Mit csinál maga? Mi van, ha azzal, hogy megmozdítja, még súlyosabb sérüléseket okoz neki. Meg kéne várnunk mentőket – támadott le, és komolyan is gondolta, mivel már tényleg hívta is őket telefonon.

- Tudom, mit csinálok! Nem teszek kárt Bellában – feleltem, és ezzel lezártnak is tekintettem a témát, és csak Ballára koncentráltam, hagytam, hogy a férfi magában fortyogjon.

Míg én kiszedtem Bellát a kocsiból, hallottam, hogy a szíve gyengébben, mint máskor, de egyenletesen ver, ami megnyugtatott egy kicsit. Viszont azt hittem, hogy a mentősök már sohasem érnek ki. Ha nem lett volna itt ez a másik férfi, Bella már rég a kórházban lenne, de ehelyett most meg kell várnunk a mentőt, mert nem hajlandó tovább hajtani.

Szerencsére a néhány perc múlva megérkeztek a mentősök, és ellátták Bellát, aki még mindig nem tért magához. Ők is kifejtették a nézeteiket afelől, hogy nem kellett volna kiszednem őt a kocsiból, de végül beismerték, hogy jól cselekedtem. Ám azt nem engedték meg, hogy velük menjek a mentővel, hanem azt tanácsolták, hogy maradjak a helyszínen, és várjam meg a hamarosan megérkező rendőröket. Azonban nekem nem volt türelmem ott ácsorogni, ezért megpróbáltam elérni a családom valamelyik tagját, hogy megkérjem, jöjjön ide. Alice-szel sikerült is beszélnem, aki közölte velem, hogy Rosalie már elindult, és nemsokára meg is érkezik. Amint ezt megtudtam, már indultam is a kórházba Bella után.

És az autóban végre volt időm úgy gondolkodni, úgy, hogy közben nem hallottam a fejemben annak az idegesítő alaknak a véleményét, aki egész idő alatt csak sopánkodott. És így végre rájöttem arra is, hogy tulajdonképpen mindez az én hibám. Ha nem engedem el egyedül Bellát, akkor mindez meg sem történik. Vagy ha nem várok ilyen sokáig, akkor megakadályozhattam volna a balesetet. Vagy bármi mást tehettem volna ennek elkerülése érdekében, ahelyett, hogy otthon ülök, és várakozok, még akkor is, ha Bella élete veszélyben forog. Ekkor jutott eszembe, hogy apám most is a kórházban van, ezért a gázra tapostam, és előbb értem oda, mint a mentő autó. Amit beértem az épületbe, azonnal Carlisle irodájába indultam, és reménykedtem, hogy ott találom. Szerencsére így is történt, azonban ő már tudott mindenről.

- Edward nyugodj meg, kérlek! Azzal nem teszel jót senkinek sem, ha most nem tudsz uralkodni magadon. Bella azonnal megérkezik, és akkor megkap minden szükséges ellátást, de ahhoz nekem most fel kell készülnöm a vizsgálatokra. Most magadra hagylak egy kis időre, és kérlek, várj meg itt. Amint tudok valami biztosat szólni fogok. Jobban mondva akkor te is tudni fogsz róla – mondta el Carlisle egybe a mondandóját, majd kisétált az irodából.

Csakhogy nagyon nehezen teljesíthető feladatot adott nekem. Nem tudom, mit láthatott rajtam, hogy ilyen utasításokkal látott el, de biztos nyomos oka volt. És egy ideig teljesíteni is bírtam ezt, ám mikor már egy órája vártam arra, hogy visszajöjjön - és ne csak a gondolatait halljam - nem bírtam tovább. Ráadásul a gondolatai sem voltak túl biztatóak, mivel végig csak azon töprengett, hogy Bella miért nem ébred még fel, mikor nincs semmi olyan baja, ami ezt előidézhetné, ugyanis csak a keze törött el. Az, hogy Carlisle is tanácstalan, még jobban aggasztott. Mert mi van, ha Bella évekig nem ébred fel, vagy ami még rosszabb, soha többet. De nem, ez nem lehet. Biztos, hogy Carlisle meg fogja gyógyítani. Ő a legjobb orvos a világon. De mi lesz akkor, ha Bella nem épül fel. Én azt nem bírnám ki. Nem tudnék nélküle élni. Ne bírnám elviselni, ha elveszteném őt. De nem! Edward! Nem gondolhatsz ilyesmire! – kiabáltam rá saját magamra, de persze nem hangosan. Most azonnal megkeresem Carlisle-t – határoztam el.

Mialatt a folyosókat jártam visszatértek ezek a gondolataim, de mégis kényszerítettem magam, hogy valami másra gondolja, és egész jól sikerült is, amíg el nem értem a Bellának kijelölt kórteremig, ahol már csak egyedül Carlisle volt, nővérkék nélkül. Bella ágyánál állt, és a papírjait nézegette, de egyáltalán nem tetszettek a gondolatai.

- Carlisle, mi a baja Bellának? – kérdeztem tőle.

- Sajnálom Edward, de én most az egyszer én sem tudom. Igazából már rég fel kellett volna ébrednie, de még mindig nem reagál semmire. Azok a tesztjei, amiket most gyorsan elvégeztünk, mind azt mutatják, hogy nincs komolyabb sérülése, de azért még elvégzünk néhány vizsgálatot. De szerintem, azok is azt fogják tanúsítani, amire én gondolok – válaszolta Carlisle.

Azonban én eddig észre sem vette, hogy a fejében már megszületett egy lehetséges oka annak, hogy Bella miért nem ébred még fel. Viszont Carlisle még most sem erre gondolt, így meg kellett kérdeznem hangosan is.

- Miért? Szerinted mi a baja?

- Érzelmi sokk! – mondta ki a diagnózisát. – A mai nap történései után, nem csodálkoznék rajt, ha Bella emiatt kómába esne. Azonban ebben nem lehetek teljesen biztos. De a CT után többet fogunk tudni. Ám addig is beszélj hozzá sokat, mert lehet, hogy hallja – mondta apám, majd kiment a szobából.

Közelebb léptem az ágyhoz, ahol Bella feküdt mozdulatlanul, gépekre kötve. Olyan volt, mintha csak aludna, és mégsem. Bella most nem aludt, és azt sem tudhattam biztosra, hogy felébred-e valaha. Viszont erre most nem akartam gondolni, és Carlisle tanács követ, leültem egy székre, és beszélni kezdtem Bellához.

- Szia Bella! Remélem, hogy hallasz engem, mert nagyon fontos, amit most mondani fogok, úgyhogy kérlek, figyelj rám! Nem hagyhatsz itt egyedül! Fel kell ébredned, méghozzá nagyon gyorsan! Szükségem van rád, ugyanúgy, mint a családodnak és a barátaidnak! Ráadásul van egy nagyon fontos dolgunk is: meg kell találnunk Nicole-t! Úgyhogy, ha Carlisle-nek igaza van, és tényleg hallod, amit mondok, könyörgöm, ébredj fel minél hamarabb, mert te vagy az életem.





Nagyon szépen megkérek mindenkit, hogy ha olvassa ezt a fejezetet, írjon néhány sor megjegyzést, mert egyre kevesebb komit kapok, így nem tudom, hogy mit gondoltok a fejezetekről. Előre is köszönöm: Vicky!