Az óceánon túl II. - Határtalan szerelem: december 2010

Határtalan szerelem – 4- fejezet

Elviselhetetlen ez az érzés. Olyan, mintha a szívem helyén lévő kő a kétszeresére nőtt volna, és húzná le a mellkasomat. Ha ember lennék, valószínűleg már levegőt sem kapnék, mert a szikla már a tüdőmet is kiszorította volna belőlem. De én csak egy undorító kőszobor vagyok, akinek nincs szüksége levegőre, nem dobog a szíve, és a legfontosabb, hogy vérre szomjazik. Ráadásul még az érzéseim sem hasonlítanak az emberekére, mert ők már belehaltak volna egy ilyen nagy fájdalomba, már ha egyáltalán tud nekik bármi is ennyire fájni. Igaz, meghalni sem olyan egyszerű. Mi, vámpírok mindent sokkal erősebben érzünk, mint a halandók. Bellával soha nem tudtam megértetni azt, hogy én mennyivel jobban szeretem őt, mint fordítva, mert én még elhagyni is képes vagyok, csakhogy megvédjem. Ez volt az oka annak is, hogy hónapok óta nem hívtam fel, és nem is kerestem, mivel én vagyok a legnagyobb veszélyforrás a számára, még ha ő nem is így gondolja. Jobb az neki, ha talál magának egy olyan társat, aki gyerekekkel ajándékozhatja meg, akivel együtt figyelheti az unokáit a parkban ülve, megőszült hajjal, és akivel, ha eljön az ideje, békésen halhat meg. És én ezt nem tudom biztosítani a számára. Én soha nem lehetek a gyerekei apja, soha nem fogok megöregedni, és meghalni sem tudok rendesen. Ő pedig nem ilyen férfit érdemel. De hát elvégre ő is csak egy ember, és szép lassan el fog tudni felejteni. Az meg teljesen mindegy, hogy én mit érzek, mivel az örökkévalóság hátralévő része még előttem áll, hogy további okokat találjak arra, miért kellene távol tartanom magam Bellától, vagy egyáltalán tovább léteznem nélküle.

- Biztos megint elmerült egy könyvben – hallottam meg Alice hangját a földszintről, ami a fejemben háromszor olyan hangosan szólt nem túl szép kifejezéseket használva.

Gyorsan felpattantam az ágyamról, és leszaladtam a lépcsőn, mivel Alice és Jasper gondolataiból láttam, hogy Esme már vagy egy perce szólongatott.

- Mit tehetek érted? – kérdeztem anyámtól, miközben testvéreim gondolatai az őrületbe kergettek.

’ Remélem, sikerül jobb belátásra bírnom…’ – töprengett Alice.

’ Már megint önmagát sanyargatja. Nem értem, miért jó így neki. Mióta elhagytuk Forksot egyszer sem éreztem boldognak.’ – elemezgetett Jasper, mintha nem tudná, hogy hallom.

Egyáltalán nem zavartatták magukat, miközben rólam gondolkodtak, de meg is érdemlem, hogy ezt tegyék. Én kértem meg őket, hogy hazudjanak a többieknek, ne mondják el nekik, valójában, hogy is érzem magam. Ők belementek ebbe, és mindössze csak annyit kértek cserébe, hogy ne csináljak semmi meggondolatlanságot. Természetesen Alice azonnal tudná, ha megszegném a szavam, de eddig nem fordult elő. Csak néha játszottam el vele gondolatban…

- Mondd csak Edward, van valami terved hétvégére?

- Nincs, miért? - nem értettem, mire akar kilyukadni Esme, mert épp azon gondolkodott, hogy mit vigyen holnap az árvaházba.

- Szeretnélek megkérni, hogy kísérd el Nicole-t Londonba. Be kell iratkoznia a főiskolára, és a házat is meg kellene nézni, hogy milyen állapotban van.

Semmi kedvem nem volt most Nicole-lal elutazni, és azt játszani, hogy egy pár vagyunk, de Esmét sem akartam megbántani. Azóta ugyanis, hogy Németországba költöztünk, Nicole a barátnőmet játsza. A fantasztikus ötlet Emmett-től származott, és legnagyobb megdöbbenésemre az egész család támogatta, így nem volt más választásom, mint belemenni a játékba. Nicole, mióta velünk él, felvette a Hale nevet, és mivel a rendőrség még mindig kereste, befestette a haját szőkére, és most épp göndören viselte. Ami a természetét illeti, szintén beleillik a Cullen családba, mivel a vásárlási szokásaiban Alice-hez hasonlít, míg modorában Rosalie-hoz.

Két órával később, már a repülőtér felé tartottunk, mivel Esme már a jegyeket is lefoglalta, mintha biztos lett volna a válaszomban. Nicole nagyon lelkes volt az utazás miatt, mivel még sosem járt Londonban, nekem viszont semmi kedvem nem volt egész nap a plázákat járni vele. Ám hiába állt át Nicole korán az állatvérre, még nem volt ajánlatos egyedül beengedni egy emberektől nyüzsgő épületbe, ráadásul a szemein is látszott még a vöröses árnyalat. A repülőtér szintén egy zsúfolt hely volt, ezért nem is értettem, miért nem kísérnek el minket a többiek. Azonban ők már bíztak ennyire Nicole-ban, én viszont még egy kicsit bizonytalan voltam. Ám mikor már vagy fél órája várakoztunk, és láttam Nicole gondolataiban, hogy felesleges volt az aggodalmam, teljesen megnyugodtam.

A repülőtéren hirtelen egy lágy szellő suhant át, ami egy kinyíló ajtón jutott be. Vágytam már egy kis friss levegőre az égető érzés mellé, ezért egy mélyet szippantottam. Ám amit éreztem, lehetetlennek tűnt. Gyengén, mégis olyan illatot éreztem, ami mindig Bellából áradt. Kizártnak tűnt, hogy ez az Ő illata legyen, mégis biztos voltam benne. Tisztán éreztem a sampon és a ruháiból áradó illatot, amihez mindig társult vérének bódító illata. Ám hiába szippantottam újra és újra a levegőbe, már semmit nem éreztem.

- Hé, Edward! Minden rendben? – hallottam meg Nicole hangját, ami olyan volt, mintha valahonnan a távolból jönne. Ekkor tűnt csak fel, hogy már nem a széken ülök, hanem a terepet pásztázom.

- Nem érezted? – kérdeztem értetlenül Nicole-tól, mivel azt hittem, ő is felfigyelt az illatra.

- Mit kellett volna éreznem? – tette fel a kérdést ő is ugyanolyan értetlenül.

Válasz nélkül ültem vissza a helyemre, miközben próbáltam rendezni a vonásaimat, mert többen is engem figyeltek. Legjobban a csalódottságomat akartam leplezni, de nem hiszem, hogy túl jól sikerült.

Olyan valóságosnak tűnt az az illat… De mégis hogy lehet az, hogy most mégsem érzem? Vagy csak a képzeletem játszott velem? Ha Bella a közelben lenne, biztos, hogy tudnék róla. A gépre kétségek közt vergődve szálltam fel, mivel féltem, hogy elszalasztom a lehetőséget, hogy láthassam Bellát, még akkor is, ha ő nem láthat engem.

Végre ezt is megértük! Ma egy éves lett a blogom! Nagyon örülök, és hálás vagyok nektek, hogy ilyen sokáig kitartottatok mellett és remélem továbbra is ki fogtok. Egy éve még nem hittem, hogy idáig eljutok, és hogy tényleg érdekelni is fog valakit, amit írok. Azt hittem, hogy amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is megy majd a kedvem az írástól, de szerencsére nem így lett. Az óceánon túl nemsokára véget ér, viszont már két másik történetet is elkezdtem írni, és remélem, hogy azt is szívesen olvassátok majd.

És most, hogy így ünneplünk, arra gondoltam, hogy mit szólnátok ahhoz, hogyha mindenki kérdezhetne egyet, akár rólam, akár a történet(ek)ről. (Sajnos azt nem tudom megígérni, hogy ha a történettel kapcsolatban kérdeztek mindenre válaszolni fogok, de megteszek, minden tőlem telhetőt :D) Ha tetszik az ötlet, írjátok meg kommentbe a kérdést jövő vasárnap 18 óráig, és én megpróbálok még vasárnap este válaszolni rá.

Még egyszer köszönöm szépen, hogy egy éve velem tartotok a történeteim világába.

Puszi: Vicky11