Az óceánon túl - 5. fejezet

Ahogy leszálltam a gépről és a váróba értem, azonnal felismertem Brown-ékat. Nem messze a bejárattól álltak és már engem vártak. Az egész család kijött elém a repülőtérre, és minden izgatottnak tűntek, kivéve Nicole-t, aki mp3 lejátszóval a füléven, unott képpel üldögélt az egyik széken. Amber és Jack pontosan úgy néztek ki, mint a képen, így biztos voltam benne, hogy ők azok, ezért miután megszereztem a csomagjaimat, feléjük vettem az irányt. Amikor ők is megpillantottak engem boldog mosoly villant fel az arcukon. Azonban míg Lisa izgatottan magyarázott valamit édesapjának, addig Nicole csak a szemeit forgatta, de miután anyja mondott neki valamit, ő is felállt és csatlakozott a családjához.

- Jó napot! Isabella Swan vagyok – mutatkoztam be nekik – de mindenki csak Bellának szólít.

- Szia Bella! Örülök, hogy megismerhetlek – nyújtotta a kezét Mr. Brown.

- Én is örülök, Mr. Brown.

- Oh, kérlek tegezz minket nyugodtan. Most úgyis egy ideig együtt fogunk lakni – mondta Mr. Brown, mire Nicole felől halk morgolódás hallatszott.

- Rendben, köszönöm – feleltem és tényleg örültem neki, mert így sokkal kényelmesebb lesz a társalgás.

- Szia, Bella! Isten hozott - nyújtotta a kezét Amber is. – Ők itt a lányaink Lisa és Nicole.

- Sziasztok – köszöntem nekik is.

- Helló! – mondta Nicole.

- Szia – felelte Lisa egy kicsit megszeppenve.

- Szerintem indulhatunk is. Van még más csomagod? – kérdezte Jack, a két nagyobb poggyászomra és a kisebb válltáskámra nézve.

- Nem, nincs. Ez az összes.

Az autóban Forks felé Lisa ült mellettem, akinek minden bátortalansága elszállt, és egész úton mesélt nekem. Sokszor fogalmam sem volt, miről csacsog, mégis jó volt tudni, hogy legalább egy valaki örül az érkezésemnek. Viszont úgy tűnk a nővére egyáltalán nincs feldobódva az érkezésemtől, mert egyszer sem szólalt meg.

Az autóút nagyon hosszúnak tűnt, még úgy s, hogy egy ismeretlen területen voltam, ahol nézelődhettem. Ezt is tettem, ám mikor elkezdett zuhogni az eső, nem lehetett tíz méternél távolabb látni, kicsit unalmassá vált. Tudtam, hogy ha ide jövök, ez várható ezen a tájon, de nem gondoltam, hogy tényleg ennyire hideg van, ráadásul Lisa szerint holnap már havazni fog.

Az alatt a kis idő alatt, amíg nézelődni tudtam, láthattam, hogy milyen egyhangúan néz ki minden a sok eső miatt. Amikor Jack megállt a házuk – gondoltam máshol nem állna most meg – felhajtóján már nem esett annyira, így alaposabban meg tudtam figyelni a házat. Szép, családias kis épület, ami nem is annyira kicsit, de mivel a második szint a padlástérben van, ez nem annyira feltűnő.

Jack segített kiszedni a csomagjaimat a kocsiból, és ezalatt Amber kizárta a ház ajtaját – ami mögött Nicole azonnal el is tűnt – hogy könnyen be tudjuk cipelni a táskáimat.
A ház belülről is nagyon szépen be volt rendezve, és nagyon otthonosnak tűnt. A nappali és az étkező nem volt túl nagy, de egy családnak éppen megfelelő. Viszont amikor Lisa megmutatta a konyhát, nagyon elcsodálkoztam. A helyiség hatalmas volt, és gyönyörű, modern tárgyakkal rendezték be.

- Ez itt az én birodalmam – hallottam Amber hangját a hátam mögül. – Lisa, szerintem most hagyjuk Bellát kicsomagolni, és majd után megmutatjuk neki az egész házat – mondta Amber a lányának.

- Rendben, anya – egyezett bele Lisa, de már vezetett is tovább. –Gyere Bella, megmutatom a szobádat – húzott a lépcső felé.

Egy hosszú, fa lépcsőn haladtunk végig, ami mellett a falon néhány kép lógott. Amikor a folyosó végnél lévő ajtóhoz értünk Lisa előre engedett és ezt mondta:
- Ez lesz a te szobád. Anyával vettünk bele új széket és asztal, meg egy függönyt, de szerintem nem szép a színe – tette még hozzá.

- Köszönöm, de igazán nem kellett volna ennyi pénzt rám költenetek – fordultam Amber-hez.

- Ugyan, ez semmiség. Csak azt szeretnénk, hogy jól érezd magad nálunk – felelte Amber. – Mi most magadra hagyunk egy kicsit – nézett jelentőségteljes Lisára – és ha valamire szükséged lenne, szólj nyugodtan.

- Ha anya nem figyel, majd visszajövök. Oké? – kérdezet még gyorsan Lisa miután anyja már kiment a szobából.

Bólintottam neki, hogy rendben, és ő már el is tűnt, becsukva maga mögött az ajtót.
Miután magamra maradtam leültem az ágyra, hogy pihenjek egy kicsit, mert biztos voltam benne, hogy kis barátnőm hamarosan visszatér.

A szobában tényleg nagyon új volt a berendezés, és az ágyon is lehetett érezni, hogy nem sokat használták még előttem. A függönynek tényleg nem volt színe, de úgy döntöttem, ezt inkább megtartom magamnak. Néhány percet a szoba tanulmányozásával töltöttem, és megállapítottam, hogy nagyon kényelmes lesz itt, majd nekiálltam kicsomagolni. A szekrény nem volt túl nagy, de mivel nem volt sok vastag ruhám, még úgy sem, hogy egy napot vásárlással töltöttem Jacobbal, könnyen és hamar végeztem a kipakolással mivel vékony ruhát sem hoztam sokat, mert itt mindig hideg van és esik az eső.

Mikor Jacob eszembe jutott, támadt egy kis honvágyam, pedig még csak nemrég étem ide. Nagyon jó lett volna tudni, hogy hogy van, de azt még jobban, hogy komolyan gondolta-e az utolsó mondatát. Igaz, hogy arra kért ne gondolkozzak ezen, de ez lehetetlennek tűnt, főleg, hogy úgy búcsúzott el, hogy várni fog ha hazaérek. Nagyon remélem, hogy mikor majd tényleg hazaérek nem így fogja gondolni.

Töprengésemből Lisa szakított ki, aki egy gyors kopogás után már be is jött a szobába.

- Na végeztél? - támadt rám azonnal.

- Aha.

- Jól van, akkor gyere. Megmutatom az udvart és elmehetünk sétálni is, míg nem esik az eső – indult egyből kifelé. – Bár ehhez meg kell kérdeznem anyát.

Követtem őt egészen a konyháig, ahonnan nagyon finom illatok szálltak, mert Amber már a vacsorát főzte.

- Anya? Elmehetünk Bellával sétálni. Tudom, hogy nem szereted, ha egyedül vagyok az utcán, de most Bella is velem lenne – nézett Lisa anyjára nagy boci szemekkel.

- Persze, menjetek csak – adott engedélyt Amber. – De nem azt mondtam, hogy hagyj Bellát egy kicsit békén, hogy ki tudjon csomagolni? – kérdezte a lányát, de látszott rajta, hogy igazából nem is mérges rá.

- Nem gond, már úgyis végeztem, és engem is érdekelne a környék – szálltam be én is a beszélgetésbe.

- Szóval akkor mi indulhatunk is – húzott megint maga után Lisa. – Szia anya, vacsira jövünk.

Útközben Lisa lelkesen elsorolta a szomszédok nevét, akikből nem volt túl sok, mivel a város szélén lakta, de én mégsem tudtam megjegyezni egyet sem. Amikor már beljebb értünk a városba, sajnos esni kezdett az eső.

Azonban ekkor valami különösre lettem figyelmes. Az út túloldalán egy autó parkolt le, amiből ugyanaz a gyönyörű lány és a nagydarab fiú szálltak ki, akiket a reptéren láttam, ráadásul még két másik ember is volt velük. Az egyik egy alacsony, koboldszerű lány volt, amiknek mégis gyönyörű arca és hollófekete haja volt. A fiú, aki vele volt maga, és sovány volt, mézszőke hajjal. Ők is nagyon hasonlítottak az első kettőre, a bőrük színében, és természetfeletti szépségükben, de semmi másban. Ám mielőtt még tovább mentünk volna, és másfelé nézhettem volna, a fekete hajú lány rám nézett és szélesen elmosolyodott. Nem értettem miért teszi ezt, egy idegennel szemben, és úgy tűnt, hogy el is indulna felém, azonban a szőke hajú srác elkapta a kezét és a bolt felé vezette. Úgy tűnt ezt senki más nem vette észre, rajtam kívül, és Lisa sem úgy tűnt, mintha meglepnék ezek a különös emberek, ezért az a gyanúm támadt, hogy nem csak átutazóban vannak, hanem valahol a közelben laknak.

Mialatt ezen gondolkoztam visszaértünk Brown-ék házához, ahol már megterítve vár az asztal, tele sok finomsággal.
A vacsora jó hangulatban telt, sokat beszélgettünk, és nevettünk. Jack azt mondta, hogy holnap Nicole-lal megyek majd suliba, aminek a lánya nem örült túlságosan, de én azért egy kicsit megnyugodtam, hogy nem egyedül kell mennem első nap.

Azt hittem, este majd nehéz lesz elaludni az új hely és a holnapi iskolakezdés miatt, mégis miután elküldtem az emailt Renée-nek és Charlie-nak, szinte azonnal el is aludtam, de azért az agyam egyik kis zugában, végig ott motoszkált a holnapi nap, és a sok idegen ember, akikkel majd meg kell ismerkednem.





Lécci írjatok komikat, hogy tudjam tetszik - e nektek!!!

Az óceánon túl - 4. fejezet

Amikor megérkeztem a sulihoz, ott sem várt senki, pedig mindig az ajtónál szoktak lenni. Nagyon furcsálltam a dolgot, és csak reménykedni tudtam, hogy nem mérgesek rám, azért mert elutazom. Nagyon szerettem volna rendesen elköszönni tőlük, de úgy tűnt ez nem az én napom, ráadásul a barátaim is kerülnek engem. Azt hittem, hogy majd az ebédlőben lesz rá alkalmam, de mikor leültem az asztalhoz Liz és Julie hozzám sem szólt, és öt perc után ott is hagytak.

Ezután az utolsó két órám nagyon lassan telt, mert szomorú voltam a lányok viselkedése miatt. Nem értettem miért bántak így velem, pont az indulásom előtt. Soha nem gondoltam volna, hogy képesek lesznek azért haragudni rám, mert elutazom. De a legrosszabb az, hogy a barátaim hiánya már majdnem bűntudatot keltett bennem, és még az is megfordult a fejemben, hogy itthon maradok, főleg mikor megtudtam, hogy elmaradt az utolsó órájuk és már rég hazamentek. Egész úton ezen gondolkoztam, de végül elvettem az itthon maradás ötleté, de azért szerettem volna még indulás előtt beszélni a lányokkal.
Már el is határoztam, hogy reggel felhívom majd őket, amikor az ajtón belépve megláttam, hogy mind a négyen ott vannak és egy hatalmas plakát van náluk „Jó utat!” felirattal.

Ahogy megláttam őket azonnal tudtam, hogy nem mérgesek rám, csak meg akartak lepni, ami sikerült is nekik. Már csak azt nem értettem, hogy miért viselkedtek ma velem így, amire Julie-tól kaptam meg a választ.

- Gondoltuk, egy kicsit megtréfálunk, hogy legyen, ami miatt eszedbe jussunk majd Amerikában – mondta, majd hirtelen Lizre pillantott, ami engem is arra késztetetett, hogy ugyanígy tegyek. Amit Liz arcán láttam nem volt megszokott tőle, ugyanis ő dühösen nézett Julie-ra. – Na jó, igazából az én ötletem volt, és Elizabeth nem akart belemenni, de végül sikerült meggyőznöm – vigyorgott barátnőnkre.

- Igen, de kérlek, nem haragudj ránk – mondta Liz őszintén, és látszott rajt, hogy milyen bűntudata van.

-Nyugi, nem haragszom senkire sem, inkább örülök nektek - nyugtattam meg barátnőmet.
- Ugye megmondtam, hogy minden jól sül el – szállt be Jacob is a beszélgetésbe. – De most már ehetnénk végre valamit, mert éhen halok – mondta, amit nagyon meggyőzővé tettek a gyomra felöl érkező hangok.

Mivel Jacob és a többiek is éhesek voltak, rendeltünk néhány pizzát, ami mind el is fogyott. Davidtől ezalatt megtudtam, hogy a szüleim is benne voltak az „összeesküvésben”, és hogy Renée-től kapták meg a kulcsot.

Délután nagyon sokat beszélgettünk, és még folytattuk is volna, mikor anyu hazaért.
- Szerintem nekünk indulnunk kéne. Bellának biztos rengeteg dolga van még mára – szólt Liz a többiekhez.

Mire bármit mondhattam volna barátaim már indultak is a kijárat felé, ahol aztán mindenki megölelt és elbúcsúztunk egymástól. Ám Jake súgott még valamit a fülembe :
- Ne gondolkozz sokat azon, amit mondtam, hanem érezd jól maga. Ráérsz majd ezen rágódni, ha hazajöttél, én úgyis megvárlak.

Miután elmentek Jake mondata még sokáig visszhangzott a fülemben, de nem sok időm maradt gondolkozni rajta, mivel tényleg rengetek tennivalóm volt még, ráadásul most még anyu is tartott egy ünnepi vacsorát is.
Sokat beszélgettünk, így este gyorsan telt el, majd anyu segített még egy kicsit csomagolni vacsi után is. Nagyon jól éreztem magam velük, de már izgatottan vártam az indulást. A szüleim a lelkemre kötötték, hogy minden héten legalább kétszer írjak nekik és küldjek képeket, és még egy fényképezőgépet is vettek nekem, nehogy bármi kifogásom is lehessen a fotók ellen, pedig tudják, hogy nem szeretek fényképezni.

Este mikor Charlie és Renée magamra hagytak még sokáig gondolkoztam és felidéztem magamban mit mondott apu Brown családról:
„A barátomnak, Jacknak van egy kis családi étterme Forksban közel a házukhoz, ahol a felesége Amber a szakácsnő. A kisebbik lányukról, Lisáról csak annyit mondtak, hogy nagyon cserfes és már nagyon vár téged. Nicole-lal, a nővérével egy suliba fogsz járni, és biztos jól kijöttök majd egymással.” – reménykedett apa is, úgy, mint én.
A legutolsó levelében küldtek magukról egy képet is, hogy könnyen fel tudjam majd ismerni őket, de ez alapján nem úgy nézett ki, hogy mi Nicole-lal jól ki fogunk jönni.

Reggel Renée már hat órakor felkeltett, mert a gép tízkor fog indulni. Az egész reggel kapkodással telt, egészen addig, míg ki nem értünk a repülőtérre.
- Nagyon vigyázz magadra, és írj gyakran. És ha valami baj van, hívj azonnal – mondta anya miközben megölelt.
- Megígértem, hogy írni fogok, úgyhogy fogok is. Ne aggódj annyit, és egyébként is, apu szerint nagyon jó orvosok vannak ott is – próbáltam egy kicsit megnyugtatni Renée-t. – De azért majd vigyázok magamra – tettem még hozzá, bár biztos voltam benne, hogy az én szerencsémmel néhányszor meg fogom látogatni az ottani kórházat is..
- Ideje lenne felszállni a gépre – mondta Charlie, és ő is megölelt. – Érezd jól magad, és jó utat. Szia!
- Sziasztok! És ahogy megérkeztem írok nektek. Szeretlek benneteket, sziasztok! - köszöntem el tőlük.
- Szia, kicsim, mi is szeretünk! – mondta még Renée, majd elengedett, hogy felszállja a gépre.

Az utazás szerencsére nem tartott sokáig Seattle – ig. Egyszer Los Angelesben kellet átszállni, de akkor hamar tovább indultunk. Viszont az a gép a mi Port Angelesbe fog indulni, csak egy óra múlva száll fel. Mivel még ennyi időm maradt, úgy döntöttem, hogy veszek egy újságot, hogy egy kicsit képben legyek az itteni hírekkel de nem találtam benne sok érdekes dolgot, csak a szokásos híreket, amik annyira nem érdekeltek. Mivel ezzel is hamar végeztem beültem egy kávézóba, ami majdnem teljesen üres volt, és kértem egy teát miközben vártam, hogy végre indulhassak.
A szomszéd asztalnál azonban érdekes emberekre lettem figyelmes.
Egy gyönyörű szőke hajú lány és egy nagydarab, fekete hajú srác beszélgetett, közel hajolva egymáshoz. Nagyon halkan beszéltek, így nem érthettem mit mondanak, de az látszott rajtuk, hogy nagyon idegesek, és gyakran körbepillantottak, mintha keresnének valamit. A lány az egyik ilyen pillanatban észrevette, hogy figyelem és még mielőtt elfordíthattam volna a fejem másik irányba, láttam milyen mérges néz rám. Ezután megpróbáltam nem rájuk nézni, de valamiért annyira vonzották a pillantásom, hogy nem tudtam megállni, hogy oda nem pillantsak.

Még mikor a repülőre felszálltunk akkor is az ő arcuk lebegett a szemem előtt, és még csak esélyem sem volt elfelejteni őket, mivel ők is felszálltak erre a gépre, és pont az előttem lévő ülésekre szólt a jegyük. Reméltem nem azért ilyen idegesek, mert készülnek valamire. Viselkedésüknél azonban kinézetük még furcsább volt. Abban biztos voltam, hogy testvérek nem lehetnek, de talán egy pár igen. De az azért elbizonytalanított, hogy mindkettejüknek ugyanolyan fehér bőre és aranyszín szeme volt. És mindegyikőjük gyönyörűen szépnek tűnt, akár a modellek. Habár lehet, hogy azok is, mivel én nem ismerem őket.
Amikor a gép leszállt, és ők azonnal el is hagyták azt, tudtam, hogy nagy butaság volt az képzelnem, hogy bármire is készülnek, de biztos csak a sok utazás miatt képzelődtem.

Viszont azt még nem tudtam teljesen felfogni, hogy most éppen Amerikában vagyok és a repülőtéren egy idegen család vár rám, akikkel a következő négy hónapot fogom tölteni.

Az óceánon túl - 3. fejezet

A konyhában tényleg ott találtam a szüleimet, akik, úgy tűnt valami nagyon fontosról beszélgetnek, úgyhogy inkább nem zavartam meg őket, és csendben vártam az ajtóban, mert ők nem is vettek észre.

- Nem tudom, helyesen döntöttünk – e azzal, hogy egyedül elengedjük Amerikába. Még Melboure-ből is mindig csak egy hétre utazott el. Ausztráliát pedig még sosem hagyta el nélkülünk, de hát akkor is csak Balira utaztunk és nem Amerikába. És egyáltalán elég idős ő már ehhez? – aggodalmaskodott anyám.

- Szerintem most már késő emiatt aggódnod. És Bella egyébként is sokkal felelősségteljesebb, mint a többi vele egykorú. Meg amúgy is csak négy hónapról van szó, és ráadásul jó kezekben lesz – győzködte apa Renée-t.

- Valószínűleg igazad van, de…

- Khm… - szakítottam félbe szüleim társalgását. – Nagyon szépen köszönöm az ajándékot, de ha nektek ez ekkora problémát okoz, nem muszáj elmennem.

- De igen kicsim, muszáj. Ez volt minden álmod. És kérlek, nem haragudj rám. Tudod egy anyának az a dolga, hogy aggódjon – mondta anyám őszintén.

- Tudom, és meg is értelek – feleltem.

- Na, és hogyha már ekkora a családi összhang, megbeszélhetnénk az utazás részleteit is – szólt közbe Charlie.

- Igen, én is ezért jöttem. Egyébként mikor sikerült mindezt elintéznetek? – kérdeztem. Már nagyon kíváncsi voltam rá, mert én semmit sem vettem észre az előkészületekből.

- Édesapáddal már régóta tervezgettük, de nem tudtuk mikor lenne ideális, de úgy döntöttünk, hogy ez lesz a megfelelő időpont – kezdte anyám a magyarázkodást. – Szerencsére a forksi gimnázium igazgatójával is sikerült mindent elintézni. Azonban szállást nem volt ilyen könnyű intézni.

- De azért azt is megoldottuk. Egyik középiskolai barátom ugyanis Forksba költözött már jó pár éve, és családot is ott alapított. Szeptemberben felvettem vele a kapcsolatot, és ő azt ajánlotta, hogy lakj náluk. Mivel egyik gyermeke még csak nyolc éves, másik pedig szintén a gimibe jár, és csak egy évvel idősebb nálad, kényelmesen el tudnál férni náluk. Azt mondta, hogy a padlástér amúgy is szobának van kialakítva, így valaki használná is. Ráadásul januárban elutaznak egy hónapra a kisebb lányukkal.

Erre aztán már semmit sem tudtam felelni, de az viszont megnyugtatott, hogy így Renée legalább kevesebbet fog aggódni miattam. És azt is megértettem végre, hogy miért mondta Charlie, hogy jó kezekben lesz.

- Wow… - csak ennyit bírtam kinyögni.

Biztos nagyon vicces arcot vághattam hozzá, mert szüleim nagyon jót nevettek rajtam.

- Azért ne örülj annyira! Ismerek… vagy legalábbis megismerhetek, ha kell néhány rendőrt arrafelé is, hogy vigyázzanak rád ők is – mondta Charlie. Ő ugyanis rendőr volt, ráadásul tényleg elintézte volna, hogy egy járőr kocsi mindig ott legyen a ház körül.

- Ne izguljatok, minden rendben lesz! És még egyszer köszönöm – mondtam gyorsan.

- Jól van, Bella! Most már ideje lenne lefeküdni. Biztos nagyon fáradt vagy, és holnapra sok dolgunk van – mondta anyám, miközben nagyot ásított.

Már éppen indultam volna felfelé, maikor felfogtam, mit is mondott.

- Hogy érted, hogy sok dolgunk van? – kérdeztem meglepődve.

- Hát, ha egy hét múlva indulsz, rengeteg dolgot meg kell még vennünk, amit nélküled nem tudtunk. És főleg ruhákra gondolok, mert Forksban most tényleg tél van – mondta anyám.

- Oh, igazad van. Jó éjt – köszöntem el tőlük, majd felmentem a szobámba.

Nagyon boldog voltam, bár a holnapi és a többi vásárolgatós nap nem tetszett annyira. De most még ez sem zavart túlságosan, főleg hogy egy téli ruhám sem volt. És azt, hogy négy hónapot Amerikában tölthetek, nagyon vártam már. Végre kipróbálhatom, hogy milyen önállónap lenni, persze csak részben, de a szüleim akkor sem lesznek ott. Csak azt felejtettem el megkérdezni, hogy hogy hívják a családot, akikhez megyek.
Sokáig gondolkodtam még ezeken, amíg végre el tudtam aludni.

Reggel arra ébredtem, hogy valaki kopogtat az ajtómon.

- Szia Bells! – dugta be a fejét Jacob az ajtón.

- Hát te meg mit keresel itt? – kérdeztem álmosan, de azért magamra rántottam a takarót.

- Charlie telefonált, hogy neki dolgozni kell menni, Renée-nek padig valami dolga van, ezért nem lenne- e kedvem elvinni téged vásárolni? – mondta, miközben fülig érő szájjal vigyorgott. Örültem neki, hogy vidám, de biztos voltam benne, hogy rajtam vigyorog.

- Erre igazán semmi szükség. Egyedül is el tudom intézni a vásárlást – feleltem egy kicsit morcosan.

- Igen, de Charlie megkért, úgyhogy lent várlak, amíg elkészülsz – mosolygott még mindig, majd kiment a szobából.

Igazából nagyon örültem, hogy Jacobbal tölthetem a napot, de nem pont a tegnapi este után. Reméltem, hogy nem fogja megint felhozni a témát, se ma, se a következő egy hétben, és mire hazaérek, addigra elfelejti az érzéseit irántam és mást fog szeretni, mert sajnos én nem voltam belé szerelmes.

Mikor lementem a nappaliba, láttam, hogy Jake a kanapén ül, és a tévét nézi.
- Indulhatunk? – kérdeztem tőle.

- Persze – ugrott fel azonnal. – De nem reggelizel előtte valamit.

- Nem, most nem vagyok éhes.

A délelőtt olyan gyorsan eltelt, hogy azt sem vettem észre, hogy dél van, csak akkor, amikor hangosan korogni kezdett a gyomrom, Jacob pedig még hangosabban felnevetett, így a kicsi boltban mindenki minket nézett, az én arcom pedig színt váltott, és néhány árnyalattal vörösebb lett.

- Azt hiszem, jobb lenne, ha ennénk valamit – mondta Jacob, majd egy közeli gyorsétterembe vitt. Én valamiért nem nagyon szerettem a gyorskaját, már kiskoromban se, de most nagyon éhez voltam.

- Hol fogod tölteni a karácsonyt? – kérdezte a Jake azonnal, mikor leültünk az asztalunkhoz.

Nem igazán értettem, hogy ezt miért kérdezi, mert természetes volt:
- Forksban. Hol máshol tölthetném? – kérdeztem értetlenül.

- Itthon. A családoddal… - felelte szomorúan, de én még mindig nem értettem - …velem.

Csak most értettem meg a kérdés valódi lényegét. És hiába reménykedtem, mégsem kerültük el a témát.

- Jacob, nem tölthetem azzal ezt a négy hónapot, hogy oda-vissza röpködök. Ráadásul a jegy is nagyon drága, és három hét után amúgy sem jöhetek haza – magyaráztam.

Bár én is szerettem volna itthon tölteni az ünnepeket, inkább nem említettem sem a barátaimnak, sem a szüleimnek.

- Ne haragudj, igazad van. Csak nagyon fogsz hiányozni.

- Igen, nekem is mindenki nagyon fog hiányozni.

Direkt nem hangsúlyoztam ki őt külön, mert még a végén valamilyen célzásnak venné.
Ezután csendben elfogyasztottuk az ebédünk maradékát, és benéztünk még néhány üzletbe, majd haza indultunk. Szerencsémre barátom hamar feladta a búslakodást, és élvezte ezt az egy hetet, ami még az utazásomig vissza volt.





A napok gyorsan teltek, a szüleimmel állandóan az utazást szerveztük, míg a suliban a barátaimmal is folyton ez volt köztünk a téma. Az összes barátom velem örült a kiruccanásomnak, kivéve egyet. De ő sem mutatta ezt ki, én mégis tudtam.
Hamar eltelt a hétfő, a kedd, és a szerda is. Azonban úgy éreztem, hogy a csütörtök már sosem ér ide, annyira vártam már az utat. És mivel tudtam, hogyha a csütörtök elmúlik, az péntek már az indulásomat jelenti.

Ezért nagyon boldog voltam, mikor csütörtök reggel megszólalt az ébresztőórám.

Az óceánon túl - 2. fejezet

Jacob lépett be az ajtóm, oldalán a szüleimmel. Mindhárman közelebb jöttek hozzám, majd apám átölelt és ezt suttogta a fülembe:

- Tudtam, hogy Jacob nélkül nem lenne igazán boldog a szülinapod.

- Köszi apu - suttogtam vissza. - Szeretlek.

Miután elengedett, anyám is megölelt és egy borítékot nyomott a kezembe.

- Mi ez? - kérdezem meglepődve, mert észrevettem, hogy valami kicsi tárgy van a papírban.

- Ez itt az ajándékod - feleli mosolyogva. - Na, nyisd ki.

Mikor kinyitottam alig hittem a szememnek. Egy repülőjegyet és egy kulcsot találtam benne.

- Ez egy Seattle-be szóló jegy. Jövő hét péntekre szól - kezdi Renée a magyarázatot.

- Mivel tudtuk, hogy nagyon szeretnél ide eljutni, úgy döntöttünk, hogy négy hónapra Amerikába utazhatsz. Ez alatt az idő alatt a helyi gimibe fogsz járni. Azonban van egy kis probléma - folytatta Charlie. - Sajnos csak egy kis városban sikerült mindezt elintéznünk a tanév közepén. Forksban. De ne izgulj! Nagyon jó ott is a balesti sebészet.

Én csak álltam tátott szájjal, és nem tudtam mit mondjak. Majd szüleim nyakába borultam és sírva fakadtam örömömben, ugyanis már gyerekkorom óta az volt a vágyam, hogy eljussak Amerikába. Azonban míg mások Los Angelesbe vagy New York-ba akarnak utazni, én inkább az északi részeket részesítettem előnyben, mint Vancouver vagy Seattle.

- Nagyon szépen köszönöm - hálálkodtam, mikor már fékezni tudtam könnyeim áradatát.

- Igazán nincs mit Bella - mondta anyám. - Ezt már igazán megérdemelted. De inkább vágd fel a tortádat, mielőtt a vendégeink éhen halnának.

Miután mindenkinek adtam a tortából, Jacobot kezdtem keresni, akit végül a szobámban találtam meg.

- Szia! - mondtam neki, miközben becsuktam magam után az ajtót. Ő az ágyamon ült és nagyon idegesnek tűnt.

- Szia! - köszönt vissza. - Boldog szülinapot!

- Köszi - feleltem egyszerűen, és hirtelen nagyon feszült lettem.

Sokáig ülünk néma csendben, ami már kezdett nagyon kínossá válni, mikor váratlanul Jacob megszólalt.

- Bella, beszélnünk kell! - mondta nagyon komolyan. - Valami nagyon fontosat szeretnék elmondani, de nem szeretnék semmit elrontani.

- Mondd csak el nyugodtan - bíztattam.

- Bella, én szeretlek.

Ez a vallomás nagyon váratlanul ért. Azt sem tudtam, mit mondjak, ezért egy hosszú szünet után Jacob folytatta.

- Nem kell most azonnal válaszolnod - próbált megnyugtatni. - De úgy éreztem el kell mondanom. Igazából nem most, és nem is így akartam közölni. Még a buliba sem akartam eljönni, de apád végül meggyőzött.

- De miért éppen most? Miért nem mondtad már el korábban?- kérdeztem alig hallhatóan.

- Attól féltem, hogy miután megtudod, már nem akarsz a barátom lenni- nézett rám szomorúan.

Amikor így nézett rám nehéz volt rá haragudni, mégsem tudtam neki azt mondani, hogy szeretem.

- Ne aggódj, ha ezután nem szeretnél találkozni velem, akkor megértelek. És ne félj, a titkodat sem mondom el senkinek - ígérte, majd felállt és az ajtóhoz sétált.

- Várj Jacob! - szóltam utána. - Sajnálom. És én egy percig sem kételkedtem benne, hogy bárkinek is elárulnál. De értsd meg kérlek, hogy ez most nagyon váratlanul ért.

- Tudom, és ne haragudj, hogy elrontottam a szülinapodat. Egyébként is én tudok várni- mondta egy kicsit vidámabban.

- Köszönöm - válaszoltam, és együtt indultunk el vissza többiekhez.

Mikor leértünk, meglepődve vettem észre, hogy már alig van néhány ember a házban. Ennyi idő telt volna már el? David és Julie éppen táncoltak, úgyhogy én odamentem Elizabeth-hez, míg Jacob elment inni valamit.

- Szia szülinapos - mosolygott rám Liz.

- Milyen a parti? Ne haragudj, hogy így eltűntem. Remélem nem unatkoztál? - kérdeztem és a táncoló barátainkra mutattam.

- Dehogy! Eddig ők is itt voltak, és csak néhány perce mentek el táncolni. És én ennek már nagyon örültem. Kicsit kínos volt a helyzet - nevetett, amin már nekem is nevetnem kellet.

- Látom, hogy nagyon boldog vagy, de azt is, hogy gondterhelt - állapította meg. Mindig is nagyon jó szeme volt, de nem akartam még elmondani neki a Jacobbal történteket.

- Nem fontos, majd később elmondom... És ti tudtatok már szállást foglalni? - próbáltam terelni a figyelmét rólam a legelső témával, ami eszembe jutott, mivel Jake közeledett.

- Igen. Úgy néz kis, hogy a karácsonyt az Alpokban töltjük - vette a lapot azonnal barátnőm.

- Ez nagyon jól hangzik.

- Aha, de a közelébe sem ér a te karácsonyodnak.

- Szia Elizabeth - köszönt Jacob a barátnőnknek.

- Szia! Mi újság? Miért nem voltál ma iskolában? Remélem minden rendben.

- Igen, persze, csak Billy-t kellett orvoshoz vinnem, de nincs semmi komoly baja. Csak a szokásos- nyugtatta meg Jake.

- Sziasztok!- csatlakozott hozzánk Julie és David is. - Nekünk most indulnunk kell. Jössz Liz?

- Menjetek csak nyugodtan, én még maradok egy kicsit.

- Biztos? Szívesen hazaviszünk - kérdezte Julie és várt még Liz nem bólintott. - Rendben. Akkor sziasztok.

- Sziasztok! Köszönöm az ajándékot, és hogy eljöttetek - búcsúztam tőlük az ajtóban.

Mikor visszaértem a nappaliba láttam, hogy már Liz és Jake is indulni készül.

- Hát ti? Nem maradtok még? - kérdeztem meglepetten.

- Nem. Igazából nekem is indulom kell, de nem akartam velük menni. És Jacob felajánlotta, hogy hazavisz.

- Hát sajnálom! Azt hittem maradtok még.

- Sajnálom! - ölelt meg Elizabeth. - Szia.

- Jó éjt! - búcsúzott Jacob is.

- Sziasztok!

Mikor barátaim elmentek, egyenesen a konyhába mentem, mert gondoltam, hogy szüleim ott vannak.

És én már nagyon kíváncsi voltam a bővebb magyarázatukra.

Az óceánon túl - 1. fejezet

Mikor reggel felébredtem még nem gondoltam, hogy ez lehet életem legjobb napja. Mint minden reggel, ma is elvégeztem a reggeli teendőimet és iskolába indultam. Máshol éppen beköszöntött a tél, azonban ezt nálunk csak annyiban lehetett észrevenni, hogy a szokásos kánikula helyettt most néhány fokkal hidegebb volt. Azonban még így sem csökkent a hőmérséklet huszonöt fok alá.
Úton az iskolába, mialatt azon gondolkoztam, hogy még soha nem láttam havat, csak képen, eszembe jutott, hogy édesanyám különleges szülinapi ajándékot ígért nekem még egy hónappal ezelőtt, amit ma végre meg is fogok kapni. Nem tudom, mire gondolhatott, de ma végre kiderül. Habár nem nagyon szeretem az ajándékokat, de már nagyon furdalja az oldalamat a kíváncsiság.
Mialat ezen elmélekedtem odaértem a sulihoz. Sajnos nekem még nincs saját kocsim, ezért gyakran járok busszal vagy biciklivel, de mivel ma van a szülinapom, anya megengedte, hogy ma az ő autójával jöjjek. Imádom ezt a kis kocsit és remélem, hogy majd egyszer nekem is lesz egy ilyenem. Anyuval szinte mindenben különbözik az ízlésünk, de mindketten első látásre beleszerettünk ebbe a Wolksvagen bogárba. Ráadásul nekem nagyon praktikus is, mert a parkolás nem az aerősségem, úgyhogy most is a legnagyobb helyet kerestem meg, és óvatosan beálltam oda.
Amikor kiszálltam az autóból, láttam, hogy a összes barátom, az ajtónál vár, kivéve egyet. Jacobot, a legjobb barátomat sehol nem láttam, pedig meg szerettem volna hívni a szülinapi partimra, amiről és is csak ma reggel szereztem tudomást. Amikor reggel lementem a konyába, akkor láttaam meg a kis cetlit a hűtőn, amiből kiderült, hogy Renée csak Jacobot nem tudta elérni, és remélte, hogy majd én meg tudom hívni. És nem csak ő, én is ebben reménykedtem.
Abban azonban biztos vagyok, hogy csak azért nem szólt nekem anyu előbb a buliról, hogy ne tudjam lemondani. De végül is igaza volt, mert úgyis ezt tettem volna, és egyébként is most már mindegy.

- Sziasztok! Nem tudjátok hol van jaob? kérdeztem azonnal a többiektől, ahogy odaértem hozzájuk.

- Nem. - vágta rá azonnal david, ami egy kicsit furcsa volt, mert ő mindig tudta, hogy hol van Jake, ugyanis csak ők ketten átak be a városi gimibe.

- Tegnap valami olyasmit mondott, hoyg ma egész nap nem ér rá, mert az apjával kell valahova mennie.- felelte Elizabeth.

- Ez különös. Nekem erről nem is szólt, de azért remélem, hoyg nincs semmi gond Billy-vel - mondtam. Bár igazából nagyon szomorú voltam, hogy pont ma nem lehetek Jacobbal. Tudom, hogy a többi barátom is velem lesz, de az nem ugyanaz. Jake-kel mindig is sokkal jobban érezetm magam, mint bármelyik barátommal vagy barátnőmmel.

És ő az egyetelen, aki tudja a titkomat.

Ezután a napom nagyon lassan telt és már azt hittem, hogy sosem érnek véget az órák. Ráadásul még az esti parti is visszavan. A barátaminak perszse nem mondtam el, mit gondolok a buliról, de azért egy kicsit dühös voltam, amiért anya a hátam mögött szervezkedett.
Azonban amikor hazaértem, kisebb sokk fogatodott. Az étkezőből és a nappaliból valaki hihordta az asztalt és a székeket, és mindenhol lufik, poharak és kis szendvicsek voltak, pedi g a buli csak három óra múlva kezdődött.

- Anya...apa? - szólíottam őket, amikor kicsit magyamhoz tértem.

- Itt vagyunk a konyhában, kicsim. Menj fel és készülödj, mert nemsokára megérkeznek az osztálytársaid- válaszolta Renée.

Mivel nem értettem, mit csinálhatnak még mindig a konyhában, és hogy apu miért van már itthon, odamentem hozzájuk. Amikor beléptem a konyhába, és megláttak, hogy még ott is minden tele van kajával, olyan érzésem támadt, hogy anyám már megint túlzásba esett.

- Anyu, hány embert hívtál meg? - kérdezetem idegesen.

- Ne aggódj, szívem, nem túl sokat. Csak néhány barátodat az iskolából.

Na ez nem hangzik valami túl jó, ha már így kezdi a mondatot.

- Ponosan mit jelent az a "néhány"?- folytattam a kérdezősködést.

- Hát... pontosan nem tudom, de most már úgysem tudsz semmit sem tenni ellene - felelte, miközben rám mosolygott, és látszott rajta, mennyire örl neki, hogy sikerült megszervezni a bulit.

Felmentem a szobámba, hogy ott ki tudjam dühöngeni magam, mivel azt még könnyeben el tudtam volna viselni, hogy csak a legjobb barátaim jönnek el, de most már biztos vagyok benne, hogy nem így lesz.
Sokáig nem csináltam semmi mást, csak az ágyamon feküdtem, zenét hallgattam, és a plafont bámultam. Azonban fél órával a buli kezdete előtt Renée bejött szólni, hogy mindjárt megérkeznek a vendégek, így én is lementem a nappaliba, hogy ott tudjam fogatdni őket.
Elsőkéne Elizabeth, David és Julie érkeztek
.
- Boldog születésnapot! - köszöntött elsőként Elizabeth, majd a kezembe nyomott egy nagy dobozt.

- Köszönöm szépen!

-Boldog szülinapot!- mondta egyszerre David és Julie, amin mindketten nagyon jót nevettek, majd átadták az ajándékokat.

- Köszönöm - mondtam nekik is.

Ezután még megérkezett majdnem a fél osztály és még néhányan másik osztályokból. Szerencsére, nem is lettek olyan sokan. Ilyenkor örültem csak igazá n annak, hogy nem is olyan nagy a házunk.

- Soha nem fogod kitalálni, mi történt. - támadott le Julie, és fülig érő szájjal mosolygott, mint ahogy egész este is.

- Akkor jobb lesz, ha te mondod el.- mosolyogtam vissza rá.

- David végre elhívott randizni. Els tudom hinni. Már nagyon régóta erre vártam. - lekendezett, és én is vele örültem.

- Gratulálok! - öleltem meg. - Már réppen itt volt az ideje. - Julie-nak már azóta tetszett David, amikor a fiú két éve beiratkozott a gimibe.

Sokáig hallgattam még Julie terveit a randira, és hogy hogyan történt a meghívás, ám egyszer csak kibukott belőlem a kérdés:

- Nem találkoztál ma Jacobbal?

- Sajnálom...- kezdte julie, de ekkor lekapcsolódtak a lámpák és mindenki a konyha felé fordult, mert onnan jött az egyedüli világosság.

Majd egyszerre énekelni kezdték a "Boldog szülinapot", és én ekkor láttam meg ki is közeledik felém a tortával...

Prológus

Mindenki arra vágyik, hogy egy nap átrepülhessen az óceán felett és megismerhesse a világ másik felét. Bellának megadatik ez a lehetőség, amire kiskora óta várt. Elrepülhet Amerikába, és felfedezheti a távoli kontinenst.

De vajon csak ez a földrész az egyetlen, ami új lesz számára? Vagy egy másik olyan titkokkal teli világba csöppen, mint az övé? Vajon megoszthatja végre a titkát másokkal is? Vagy újabb tiktokat kell majd őriznie?

Sziasztok!

Ez az első történet, amit írók. Remélem tetszeni fog. Légyszíves írjatok komikat, hogy tudjam, tetszik-e nektek a sztori.