Az óceánon túl - 4. fejezet

Amikor megérkeztem a sulihoz, ott sem várt senki, pedig mindig az ajtónál szoktak lenni. Nagyon furcsálltam a dolgot, és csak reménykedni tudtam, hogy nem mérgesek rám, azért mert elutazom. Nagyon szerettem volna rendesen elköszönni tőlük, de úgy tűnt ez nem az én napom, ráadásul a barátaim is kerülnek engem. Azt hittem, hogy majd az ebédlőben lesz rá alkalmam, de mikor leültem az asztalhoz Liz és Julie hozzám sem szólt, és öt perc után ott is hagytak.

Ezután az utolsó két órám nagyon lassan telt, mert szomorú voltam a lányok viselkedése miatt. Nem értettem miért bántak így velem, pont az indulásom előtt. Soha nem gondoltam volna, hogy képesek lesznek azért haragudni rám, mert elutazom. De a legrosszabb az, hogy a barátaim hiánya már majdnem bűntudatot keltett bennem, és még az is megfordult a fejemben, hogy itthon maradok, főleg mikor megtudtam, hogy elmaradt az utolsó órájuk és már rég hazamentek. Egész úton ezen gondolkoztam, de végül elvettem az itthon maradás ötleté, de azért szerettem volna még indulás előtt beszélni a lányokkal.
Már el is határoztam, hogy reggel felhívom majd őket, amikor az ajtón belépve megláttam, hogy mind a négyen ott vannak és egy hatalmas plakát van náluk „Jó utat!” felirattal.

Ahogy megláttam őket azonnal tudtam, hogy nem mérgesek rám, csak meg akartak lepni, ami sikerült is nekik. Már csak azt nem értettem, hogy miért viselkedtek ma velem így, amire Julie-tól kaptam meg a választ.

- Gondoltuk, egy kicsit megtréfálunk, hogy legyen, ami miatt eszedbe jussunk majd Amerikában – mondta, majd hirtelen Lizre pillantott, ami engem is arra késztetetett, hogy ugyanígy tegyek. Amit Liz arcán láttam nem volt megszokott tőle, ugyanis ő dühösen nézett Julie-ra. – Na jó, igazából az én ötletem volt, és Elizabeth nem akart belemenni, de végül sikerült meggyőznöm – vigyorgott barátnőnkre.

- Igen, de kérlek, nem haragudj ránk – mondta Liz őszintén, és látszott rajt, hogy milyen bűntudata van.

-Nyugi, nem haragszom senkire sem, inkább örülök nektek - nyugtattam meg barátnőmet.
- Ugye megmondtam, hogy minden jól sül el – szállt be Jacob is a beszélgetésbe. – De most már ehetnénk végre valamit, mert éhen halok – mondta, amit nagyon meggyőzővé tettek a gyomra felöl érkező hangok.

Mivel Jacob és a többiek is éhesek voltak, rendeltünk néhány pizzát, ami mind el is fogyott. Davidtől ezalatt megtudtam, hogy a szüleim is benne voltak az „összeesküvésben”, és hogy Renée-től kapták meg a kulcsot.

Délután nagyon sokat beszélgettünk, és még folytattuk is volna, mikor anyu hazaért.
- Szerintem nekünk indulnunk kéne. Bellának biztos rengeteg dolga van még mára – szólt Liz a többiekhez.

Mire bármit mondhattam volna barátaim már indultak is a kijárat felé, ahol aztán mindenki megölelt és elbúcsúztunk egymástól. Ám Jake súgott még valamit a fülembe :
- Ne gondolkozz sokat azon, amit mondtam, hanem érezd jól maga. Ráérsz majd ezen rágódni, ha hazajöttél, én úgyis megvárlak.

Miután elmentek Jake mondata még sokáig visszhangzott a fülemben, de nem sok időm maradt gondolkozni rajta, mivel tényleg rengetek tennivalóm volt még, ráadásul most még anyu is tartott egy ünnepi vacsorát is.
Sokat beszélgettünk, így este gyorsan telt el, majd anyu segített még egy kicsit csomagolni vacsi után is. Nagyon jól éreztem magam velük, de már izgatottan vártam az indulást. A szüleim a lelkemre kötötték, hogy minden héten legalább kétszer írjak nekik és küldjek képeket, és még egy fényképezőgépet is vettek nekem, nehogy bármi kifogásom is lehessen a fotók ellen, pedig tudják, hogy nem szeretek fényképezni.

Este mikor Charlie és Renée magamra hagytak még sokáig gondolkoztam és felidéztem magamban mit mondott apu Brown családról:
„A barátomnak, Jacknak van egy kis családi étterme Forksban közel a házukhoz, ahol a felesége Amber a szakácsnő. A kisebbik lányukról, Lisáról csak annyit mondtak, hogy nagyon cserfes és már nagyon vár téged. Nicole-lal, a nővérével egy suliba fogsz járni, és biztos jól kijöttök majd egymással.” – reménykedett apa is, úgy, mint én.
A legutolsó levelében küldtek magukról egy képet is, hogy könnyen fel tudjam majd ismerni őket, de ez alapján nem úgy nézett ki, hogy mi Nicole-lal jól ki fogunk jönni.

Reggel Renée már hat órakor felkeltett, mert a gép tízkor fog indulni. Az egész reggel kapkodással telt, egészen addig, míg ki nem értünk a repülőtérre.
- Nagyon vigyázz magadra, és írj gyakran. És ha valami baj van, hívj azonnal – mondta anya miközben megölelt.
- Megígértem, hogy írni fogok, úgyhogy fogok is. Ne aggódj annyit, és egyébként is, apu szerint nagyon jó orvosok vannak ott is – próbáltam egy kicsit megnyugtatni Renée-t. – De azért majd vigyázok magamra – tettem még hozzá, bár biztos voltam benne, hogy az én szerencsémmel néhányszor meg fogom látogatni az ottani kórházat is..
- Ideje lenne felszállni a gépre – mondta Charlie, és ő is megölelt. – Érezd jól magad, és jó utat. Szia!
- Sziasztok! És ahogy megérkeztem írok nektek. Szeretlek benneteket, sziasztok! - köszöntem el tőlük.
- Szia, kicsim, mi is szeretünk! – mondta még Renée, majd elengedett, hogy felszállja a gépre.

Az utazás szerencsére nem tartott sokáig Seattle – ig. Egyszer Los Angelesben kellet átszállni, de akkor hamar tovább indultunk. Viszont az a gép a mi Port Angelesbe fog indulni, csak egy óra múlva száll fel. Mivel még ennyi időm maradt, úgy döntöttem, hogy veszek egy újságot, hogy egy kicsit képben legyek az itteni hírekkel de nem találtam benne sok érdekes dolgot, csak a szokásos híreket, amik annyira nem érdekeltek. Mivel ezzel is hamar végeztem beültem egy kávézóba, ami majdnem teljesen üres volt, és kértem egy teát miközben vártam, hogy végre indulhassak.
A szomszéd asztalnál azonban érdekes emberekre lettem figyelmes.
Egy gyönyörű szőke hajú lány és egy nagydarab, fekete hajú srác beszélgetett, közel hajolva egymáshoz. Nagyon halkan beszéltek, így nem érthettem mit mondanak, de az látszott rajtuk, hogy nagyon idegesek, és gyakran körbepillantottak, mintha keresnének valamit. A lány az egyik ilyen pillanatban észrevette, hogy figyelem és még mielőtt elfordíthattam volna a fejem másik irányba, láttam milyen mérges néz rám. Ezután megpróbáltam nem rájuk nézni, de valamiért annyira vonzották a pillantásom, hogy nem tudtam megállni, hogy oda nem pillantsak.

Még mikor a repülőre felszálltunk akkor is az ő arcuk lebegett a szemem előtt, és még csak esélyem sem volt elfelejteni őket, mivel ők is felszálltak erre a gépre, és pont az előttem lévő ülésekre szólt a jegyük. Reméltem nem azért ilyen idegesek, mert készülnek valamire. Viselkedésüknél azonban kinézetük még furcsább volt. Abban biztos voltam, hogy testvérek nem lehetnek, de talán egy pár igen. De az azért elbizonytalanított, hogy mindkettejüknek ugyanolyan fehér bőre és aranyszín szeme volt. És mindegyikőjük gyönyörűen szépnek tűnt, akár a modellek. Habár lehet, hogy azok is, mivel én nem ismerem őket.
Amikor a gép leszállt, és ők azonnal el is hagyták azt, tudtam, hogy nagy butaság volt az képzelnem, hogy bármire is készülnek, de biztos csak a sok utazás miatt képzelődtem.

Viszont azt még nem tudtam teljesen felfogni, hogy most éppen Amerikában vagyok és a repülőtéren egy idegen család vár rám, akikkel a következő négy hónapot fogom tölteni.