Az óceánon túl - 3. fejezet

A konyhában tényleg ott találtam a szüleimet, akik, úgy tűnt valami nagyon fontosról beszélgetnek, úgyhogy inkább nem zavartam meg őket, és csendben vártam az ajtóban, mert ők nem is vettek észre.

- Nem tudom, helyesen döntöttünk – e azzal, hogy egyedül elengedjük Amerikába. Még Melboure-ből is mindig csak egy hétre utazott el. Ausztráliát pedig még sosem hagyta el nélkülünk, de hát akkor is csak Balira utaztunk és nem Amerikába. És egyáltalán elég idős ő már ehhez? – aggodalmaskodott anyám.

- Szerintem most már késő emiatt aggódnod. És Bella egyébként is sokkal felelősségteljesebb, mint a többi vele egykorú. Meg amúgy is csak négy hónapról van szó, és ráadásul jó kezekben lesz – győzködte apa Renée-t.

- Valószínűleg igazad van, de…

- Khm… - szakítottam félbe szüleim társalgását. – Nagyon szépen köszönöm az ajándékot, de ha nektek ez ekkora problémát okoz, nem muszáj elmennem.

- De igen kicsim, muszáj. Ez volt minden álmod. És kérlek, nem haragudj rám. Tudod egy anyának az a dolga, hogy aggódjon – mondta anyám őszintén.

- Tudom, és meg is értelek – feleltem.

- Na, és hogyha már ekkora a családi összhang, megbeszélhetnénk az utazás részleteit is – szólt közbe Charlie.

- Igen, én is ezért jöttem. Egyébként mikor sikerült mindezt elintéznetek? – kérdeztem. Már nagyon kíváncsi voltam rá, mert én semmit sem vettem észre az előkészületekből.

- Édesapáddal már régóta tervezgettük, de nem tudtuk mikor lenne ideális, de úgy döntöttünk, hogy ez lesz a megfelelő időpont – kezdte anyám a magyarázkodást. – Szerencsére a forksi gimnázium igazgatójával is sikerült mindent elintézni. Azonban szállást nem volt ilyen könnyű intézni.

- De azért azt is megoldottuk. Egyik középiskolai barátom ugyanis Forksba költözött már jó pár éve, és családot is ott alapított. Szeptemberben felvettem vele a kapcsolatot, és ő azt ajánlotta, hogy lakj náluk. Mivel egyik gyermeke még csak nyolc éves, másik pedig szintén a gimibe jár, és csak egy évvel idősebb nálad, kényelmesen el tudnál férni náluk. Azt mondta, hogy a padlástér amúgy is szobának van kialakítva, így valaki használná is. Ráadásul januárban elutaznak egy hónapra a kisebb lányukkal.

Erre aztán már semmit sem tudtam felelni, de az viszont megnyugtatott, hogy így Renée legalább kevesebbet fog aggódni miattam. És azt is megértettem végre, hogy miért mondta Charlie, hogy jó kezekben lesz.

- Wow… - csak ennyit bírtam kinyögni.

Biztos nagyon vicces arcot vághattam hozzá, mert szüleim nagyon jót nevettek rajtam.

- Azért ne örülj annyira! Ismerek… vagy legalábbis megismerhetek, ha kell néhány rendőrt arrafelé is, hogy vigyázzanak rád ők is – mondta Charlie. Ő ugyanis rendőr volt, ráadásul tényleg elintézte volna, hogy egy járőr kocsi mindig ott legyen a ház körül.

- Ne izguljatok, minden rendben lesz! És még egyszer köszönöm – mondtam gyorsan.

- Jól van, Bella! Most már ideje lenne lefeküdni. Biztos nagyon fáradt vagy, és holnapra sok dolgunk van – mondta anyám, miközben nagyot ásított.

Már éppen indultam volna felfelé, maikor felfogtam, mit is mondott.

- Hogy érted, hogy sok dolgunk van? – kérdeztem meglepődve.

- Hát, ha egy hét múlva indulsz, rengeteg dolgot meg kell még vennünk, amit nélküled nem tudtunk. És főleg ruhákra gondolok, mert Forksban most tényleg tél van – mondta anyám.

- Oh, igazad van. Jó éjt – köszöntem el tőlük, majd felmentem a szobámba.

Nagyon boldog voltam, bár a holnapi és a többi vásárolgatós nap nem tetszett annyira. De most még ez sem zavart túlságosan, főleg hogy egy téli ruhám sem volt. És azt, hogy négy hónapot Amerikában tölthetek, nagyon vártam már. Végre kipróbálhatom, hogy milyen önállónap lenni, persze csak részben, de a szüleim akkor sem lesznek ott. Csak azt felejtettem el megkérdezni, hogy hogy hívják a családot, akikhez megyek.
Sokáig gondolkodtam még ezeken, amíg végre el tudtam aludni.

Reggel arra ébredtem, hogy valaki kopogtat az ajtómon.

- Szia Bells! – dugta be a fejét Jacob az ajtón.

- Hát te meg mit keresel itt? – kérdeztem álmosan, de azért magamra rántottam a takarót.

- Charlie telefonált, hogy neki dolgozni kell menni, Renée-nek padig valami dolga van, ezért nem lenne- e kedvem elvinni téged vásárolni? – mondta, miközben fülig érő szájjal vigyorgott. Örültem neki, hogy vidám, de biztos voltam benne, hogy rajtam vigyorog.

- Erre igazán semmi szükség. Egyedül is el tudom intézni a vásárlást – feleltem egy kicsit morcosan.

- Igen, de Charlie megkért, úgyhogy lent várlak, amíg elkészülsz – mosolygott még mindig, majd kiment a szobából.

Igazából nagyon örültem, hogy Jacobbal tölthetem a napot, de nem pont a tegnapi este után. Reméltem, hogy nem fogja megint felhozni a témát, se ma, se a következő egy hétben, és mire hazaérek, addigra elfelejti az érzéseit irántam és mást fog szeretni, mert sajnos én nem voltam belé szerelmes.

Mikor lementem a nappaliba, láttam, hogy Jake a kanapén ül, és a tévét nézi.
- Indulhatunk? – kérdeztem tőle.

- Persze – ugrott fel azonnal. – De nem reggelizel előtte valamit.

- Nem, most nem vagyok éhes.

A délelőtt olyan gyorsan eltelt, hogy azt sem vettem észre, hogy dél van, csak akkor, amikor hangosan korogni kezdett a gyomrom, Jacob pedig még hangosabban felnevetett, így a kicsi boltban mindenki minket nézett, az én arcom pedig színt váltott, és néhány árnyalattal vörösebb lett.

- Azt hiszem, jobb lenne, ha ennénk valamit – mondta Jacob, majd egy közeli gyorsétterembe vitt. Én valamiért nem nagyon szerettem a gyorskaját, már kiskoromban se, de most nagyon éhez voltam.

- Hol fogod tölteni a karácsonyt? – kérdezte a Jake azonnal, mikor leültünk az asztalunkhoz.

Nem igazán értettem, hogy ezt miért kérdezi, mert természetes volt:
- Forksban. Hol máshol tölthetném? – kérdeztem értetlenül.

- Itthon. A családoddal… - felelte szomorúan, de én még mindig nem értettem - …velem.

Csak most értettem meg a kérdés valódi lényegét. És hiába reménykedtem, mégsem kerültük el a témát.

- Jacob, nem tölthetem azzal ezt a négy hónapot, hogy oda-vissza röpködök. Ráadásul a jegy is nagyon drága, és három hét után amúgy sem jöhetek haza – magyaráztam.

Bár én is szerettem volna itthon tölteni az ünnepeket, inkább nem említettem sem a barátaimnak, sem a szüleimnek.

- Ne haragudj, igazad van. Csak nagyon fogsz hiányozni.

- Igen, nekem is mindenki nagyon fog hiányozni.

Direkt nem hangsúlyoztam ki őt külön, mert még a végén valamilyen célzásnak venné.
Ezután csendben elfogyasztottuk az ebédünk maradékát, és benéztünk még néhány üzletbe, majd haza indultunk. Szerencsémre barátom hamar feladta a búslakodást, és élvezte ezt az egy hetet, ami még az utazásomig vissza volt.





A napok gyorsan teltek, a szüleimmel állandóan az utazást szerveztük, míg a suliban a barátaimmal is folyton ez volt köztünk a téma. Az összes barátom velem örült a kiruccanásomnak, kivéve egyet. De ő sem mutatta ezt ki, én mégis tudtam.
Hamar eltelt a hétfő, a kedd, és a szerda is. Azonban úgy éreztem, hogy a csütörtök már sosem ér ide, annyira vártam már az utat. És mivel tudtam, hogyha a csütörtök elmúlik, az péntek már az indulásomat jelenti.

Ezért nagyon boldog voltam, mikor csütörtök reggel megszólalt az ébresztőórám.