Az óceánon túl - 11. fejezet

11. fejezet

Az Edwarddal töltött két és fél hónap hamar elsuhant. Az idő gyorsan telt, és rohamosan fogyott is. A lehető legtöbb időt együtt töltöttük, és Edward csak néha hagyott magamra. Az éjszakákat is nálam töltötte, és nézte, ahogy alszom, de semmi más nem történt. De ez nem rajta múlott.

A mai este is egy ilyen volt. Edward a két bátyjával, Emmettel és Jasperrel elment vadászni a hegyekbe erre a hétvégére, és csak holnap délután jönnek haza. Mivel szinte minden este Edwarddal voltam, furcsa volt egyedül. Általában akkor szok átjönni, amikor már mindenki alszik, hogy senki ne vegye észre. Sokáig forgolódtam, amire végre sikerült elaludnom, mert nagyon hiányzott Edward, és az ölelő karjai. Azonban a várva várt alvás mégsem volt olyan jó, mint képzeltem. Reméltem, hogy egy álmatlan éjszaka lesz, ám nem így történt.

Álmomban egy elhagyatott, üres házban voltam, ahol először nem volt rajtam kívül senki. Azonban mikor körbefordultam, megláttam egy földön fekvő testet. Elindultam felé, de olyan volt, mintha lassított felvétel lenne, és én soha nem érnék oda, ráadásul a test is távolodna. Ám miután már vagy tíz perce közeledtem a földön fekvő alak felé, az hirtelen felém fordította a fejét, és a szemembe nézett halálsápadt bőrrel, és üres tekintettel. Először alig hittem a szememnek, amikor megláttam, ki is az valójában.

Nicole feküdt a földön. Holtan.

Amikor meg akartam fordulni és segítségért szaladni, egy vörös szempárral találtam szemben magam…

Valaki erősen megrázta vállam és éreztem, hogy már ébren vagyok, ráadásul már a vörös szempárt és Nicole-t sem láttam. Először vaksin pislogtam a sötétbe, de néhány pillanat múlva Amber vonalai rajzolódtak ki.

- Bella? Minden rendben? – kérdezte Amber aggódva. – Hallottam, hogy sikoltozol.

- Igen…igen most már rendbe, csak rosszat álmodtam – válaszoltam megnyugtatás képpen, de a hangom még mindig remegett.

- Biztos? Itt maradhatok veled, ha szeretnéd?

- Köszönöm, de megleszek egyedül is. Amúgy is megpróbálok visszaaludni, mert holnap iskola. Menj csak vissza aludni.

- Rendben, de szólj nyugodtan, ha nem tudsz aludni. Jó éjt.

- Köszönöm. És jó éjt – feleltem, majd Amber kiment a szobából.

Amikor visszadőltem a párnámra, még mindig reszketett az egész testem, de nem a hideg miatt. Hanem azért, mert tudtam, hogy ez nem csak egy közönséges rémálom volt. És ha nem akarom, hogy ismét valósággá váljon, gyorsan tennem kell valamit.



Tegnap este, miután Amber magamra hagyott, már nem tudtam visszaaludni, és reggelig a lehetőségeimen töprengtem. Végül arra jutottam, hogy az egyetlen, aki segíthet nekem – nekünk - az Edward és a családja. Nem akartam, hogy megtudja a titkomat, mert úgy gondoltam, hogy nem ismétlődhet ez meg velem még egyszer, azonban nem maradt más választásom.

Az iskolában egyáltalán nem bírtam figyelni a kialvatlanság miatt. Alice észre is vette, hogy valami nincs rendbe, és valószínűleg már tudta is mit tervezek a képességének köszönhetően, de nem szólt róla, még ha így is volt is. Megkértem őt és Rosalie-t – aki egész jól megbékélt az Edwarddal való kapcsolatom miatt, de lehet, hogy csak azért, mert tudta, hogy el kell mennem- hogy suli után egyből vigyenek a Cullen házba, hogy amint Edward hazaért, azonnal beszélhessek vele. Szerencsére Rosalie nem volt az a kíváncsiskodó fajta, ezért neki sem kellett magyarázkodnom.

Sajnos a fiúk még nem érkeztek meg az útjukról, és majdnem estig kellett várnom, amíg meghallottam az autójuk hangját. Ettől hirtelen ideges lettem, pedig már éjszaka óta erre a beszélgetésre készültem.

Az ajtón először Edward lépett be, majd a nyomában Jasper is.

- Bella nagyon ideges - suttogta Jasper, de azért nem annyira halkan, hogy én ne hallottam volna.

- Köszi Jasper, ezt eddig is tudtam – vetettem oda élesen, majd Edwardhoz fordultam. - Beszélnem kell veled. És azt szeretném, ha az egész családod hallaná – mondtam neki, mire mindenki megjelent a nappaliba, mielőtt folytathattam volna.

- Mi a baj Bella? – kérdezte Edward aggódóan. – Mi történt?

Nem tudtam, hogyan kezdjek bele a történetembe, de úgy döntöttem legjobb lesz, ha a leges legelejétől kezdem.

- Tíz éves koromig Ausztrália nyugati partvidékén éltünk, egy kis városkában. Itt kezdetem az iskolát is, és rengetek barátom volt. A legjobb barátnőmet Ashley-nek hívták. Ám nem sokkal a kilencedik szülinapom után, ő egyik nap eltűnt, és két héttel később holtan találtak rá egy közeli erdőben. A halálának okát máig nem tudták megállapítani, és a tettest sem kapták el soha. Ám nem is ez lényeg. Hanem az, hogy egy héttel Ashley eltűnése után, különös álmom volt. Álmomban egy halott lányt láttam egy elhagyatott erdőben. Mikor közelebb értem hozzá a lány rám nézett. És ő nem más volt, mint Ashley. Azonban mikor másnap elmeséltem az álmom a szüleimnek, ők nem hittek nekem, és azt mondták, hogy ezek csak álmok, nem valóság. Ám egy hétre rá megtalált a barátnőmet. Amikor újra felhoztam a témát anyuék előtt, ők úgy gondolták, hogy jót tenne nekem, ha segítséget kérnének valakitől, ezért orvoshoz küldtek. Ám egy idő után rájöttem, hogy úgysem hisz nekem senki, ezért azt játszottam, hogy már nem hiszek az álmomban. Ám a valóságban én még mindig úgy gondoltam, hogy ez nem csak egy álom volt. Sajnos azonban fél évvel később meghalt a nagymamám, aki nagyon közel állt hozzám. A halála nagyon megviselt, és előhozta az Ashley halála utáni érzelmeimet is. Viszont nagymamám halála előtt nem álmodtam semmit, amit felettébb különösnek találtam, és ezt egy nap véletlenül meg is említettem a szüleimnek. Ők ekkor úgy döntöttek, hogy jó hatással lenne rám a környezetváltozás, ezért elköltöztünk. Azóta szerencsére nem volt hasonló álmom, egészen tegnap estig.

Miután befejeztem a történetem körbenéztem a körülöttem lévőkön, akiknek az arca tele volt érzelmekkel. Azonban akinek az érzéseire és gondolataira kíváncsi voltam, rezzenéstelen arccal hallgatott végig, és még most is a gondolataiba merült.

- Bella, hogy érted azt, hogy egészen tegnap estig? Azóta talán volt egy újabb álmod? – kérdezte Carlisle, aki először jutott szóhoz.

Éreztem, hogy Edward még feszültebb lesz, ezért Carlisle – hoz irányítottam a következő szavaimat:

- Igen, és ezért mondtam mindezt el nektek. Nem tudtam kihez fordulhatnék, de remélem ti nem néztek bolondnak.

Edward idegesen felpattant a kanapéról, ahol eddig ült, és elém állt.

- Bella, persze, hogy nem nézünk bolondnak! Csak mondd már el végre, hogy mit álmodtál!

- Én… láttam Nicole-t holtan egy elhagyatott házban, de azt nem tudom, hogy mi történt. És remélem, hogy tévedek, és a szüleimnek van igaza, és ezek csak álmok – hadartam el. – De annyira valóságossak. Nem lehet, hogy nem igazak – győzködtem Edwardot, vagy inkább csak saját magamat.

- Semmi baj, Bella. Nem hagyjuk, hogy Nicole-nak vagy bárki másnak baja essen. Ígérem – ölelt magához Edward.

Most először tegnap este óta éreztem azt, hogy minden rendben lehet. Így, Edward karjaiban semmi sem tűnt olyan rossznak.

- Bella, el kell mondanod mindent, hogy tudjuk mi is a helyzet pontosan – mondta Jasper.

- Hát igazából nem tudok sokkal többet mondani, mert csak azt láttam, hogy Nicole a földön fekszi, majd mikor a közelébe értem rám nézett üveges tekintettel, és bőre fehérebb volt, mint a tiétek – emlékeztem vissza az álomképekre. – És amikor megfordultam egy vörös szempárt pillantottam meg. De ekkor Amber felkeltett.

Úgy tűnt valami lényegeset mondtam, mert Edward Carlisle-re pillantott, és egy aprót bólintott. Ám mikor megkérdezhettem volna, hogy mi volt ez, elterelte a témát.

- Gyere, hazaviszlek. Már késő van- mondta Edward ellenkezést nem tűrő hangon, és már el is indult az ajtó felé.

Én még visszafordultam a Cullen családhoz, hogy elköszönjek.

- Köszönöm, hogy meghallgattatok, de az sem baj, ha nem hisztek nekem.

- Bella, hidd el, mi hiszünk neked! Emiatt nem kell aggódnod! – mondta Esme őszintén.

Láttam, hogy az egész család egyetért vele, ezért egy kicsit megnyugodtam, de lehet, hogy Jasper is besegített egy kicsit.

- Köszönöm szépen! – mondtam hálásan Esmére nézve. – És jó éjt.



Az autóban Edward egy szót sem szólt, és a csönd már nagyon idegesítő volt. Mikor már nem bírtam tovább Edwardhoz fordultam.

- Edward, kérlek, mondj már valamit!

- Nem tudom, mit mondhatnék. De az biztos, hogy most még jobban fogunk vigyázni rád.

Ez teljesen megdöbbentett. Miért kéne rám vigyázni? Hiszen Nicole az, akit láttam meghalni. Akkor miért nekem van szükségem felügyeletre?

- Ezt nem értem. Miért rám akartok vigyázni, mikor Nicole van veszélyben? - tettem fel neki is azonnal a kérdést. – És egyébként is mi volt az a jelenet közted és Carlisle között, akkor, amikor a piros szemű lényről beszéltem?

- Ez bonyolult – felelte Edward halkan, ami teljesen kihozott a sodromból.

- Szerintem fel tudom fogni. És ez rám is tartozik – mondtam neki élesen.

- Igazad van, de ha tényleg szeretnéd tudni, akkor majd este elmondom.

- Rendben – egyeztem bele, és Ő is tudta, hogy addig nem fogom békén hagyni, amíg el nem mondja.


Az este, ameddig Edward vissza nem jött, siralmasan lassan telt. Alig vártam már, hogy végre választ kapjak a kérdéseimre. És mihelyt Edward bemászott az ablakon, én azonnal folyatattam az autóban félbehagyott beszélgetést.

- Na, válaszolsz végre egy kérdésemre?

- Igen, válaszolok – ült le az ágyamra. – Carlisle sok felé járt élete során, és sok emberrel találkozott. Közülük rengetegnek volt valamilyen különleges képessége, amit vagy észrevettek, vagy nem. Ugyanúgy, ahogy Jaspernek, Alice-nek és nekem is van, szerinte a te álmaid is ilyen képességek. És szerintem is komolyan kell vennünk, mert ez nem lehet véletlen.

Az, hogy Edward is hisz nekem, és ezt ki is mondta, nagyon jó érzés volt. Most már tényleg nem aggódtam amiatt, hogy bolondnak tekint.

- És mit gondol Carlisle a vörös szemű emberről?

- Hát Carlisle szerint ez sem véletlen. Valószínűleg valamilyen köze lehetne Nicole halálához, de ebben nem vagyunk biztosak. Viszont a létezésünk során még soha nem találkoztunk vörös szemű lénnyel, egyet kivéve. És az az egy nem más, mind a fajtánk nomád tagjai. Ők nem úgy élnek, mint mi, és az embereket csak tápláléknak tekintik. De nem tudhatjuk biztosan, hogy tényleg egy vámpír fogj-e megtámadni Nicole-t, és nem szeretnénk feltételezésekbe bocsátkozni.

- De akkor mit tehetünk? Nem akarom, hogy Nicole-nak bármi baja essen!

- Ne félj Bella! Nem fog semmi sem történni Nicole-lal! Vigyázni fogunk rá!

Tudtam, hogy Edward tényleg megpróbálja majd megakadályozni Nicole halálát, de én mégsem bírtam teljesen biztos lenni ebben. Nem akartam még egy barátnőmet elveszíteni, de a Cullen családot, és legfőképpen Edwardot sem akartam veszélybe keverni.

Aggodalommal és feszültséggel telve aludtam el Edward karja közt.

u.i: Lécci írjatok komikat!