Az óceánon túl - 17. fejezet

17. fejezet

Edward szemszöge

- Nicole vámpír?

Hirtelen azt sem tudtam eldönteni, hogy ez jó hír-e vagy rossz. Az biztos, hogy annál jobb, mintha meghalt volna. Ám ezt a sorsot senkinek sem kívántam volna. De mit jelentsen az, hogy Fellina ki akarja képezni? Ezt nem hagyhatjuk.

- Azonnal meg kell találnunk Nicole-t. Nem tudjátok, hol van a nő rejtekhelye?

Láttam Alice gondolataiban, hogy a férfi egy Seattle melletti helyre indult, ezért ő úgy gondolta, hogy valahol ott lehet Nicole is.

- Ha úgy gondolod, akkor akár indulhatunk is. Nem szabad tovább vesztegetnünk az időnket – mondtam húgom ki nem mondott gondolataira.

- Hé öcsi, minket is beavatnátok a tervbe? – kérdezte Emmett.

Mivel nem akartam tovább várni, ezért az autóban mondtam csak el testvéreimnek az ötletem. Alice és Jasper Carlisle autójával jöttek utánunk, Emmett és Rosalie pedig velem a Volvóval, hogyha meg is találjuk Nicole-t, vissza tudjuk vinni. Pontos tervem még nem volt, de azt tudtam, hogy Nicole nem maradhat Fellinával, és nem ölhet embereket. Bella már így is magát hibáztatja, pedig még azt sem tudja, hogy barátnőjét átváltoztatták. Nem akarom, hogy azt kelljen hallania, hogy ráadásul emberéleteket vesz el. Meg kell akadályoznom, hogy így legyen.

Hamar odaértünk Seattle-hez, és mikor a táblák azt mutatták, hogy néhány kilométer, és elérjük a városhatárt, lekanyarodtam egy mellékutcára, hogy Jasperrel is tudjak beszélni. Miután ők is leparkoltak, én azonnal odarohantam hozzá.

- Ha a nő egyedül van Nicole-lal akkor nem lesz nehéz dolgunk. És talán még úgy sem, ha a férfi is visszaért már. De szerinted mit kéne tennünk.

Testvérem egy ideig gondolkodott a dolgon, és minden eshetőségre számítva végül így szólt:

- Szerintem ennyien is elegen leszünk. A nő, Fellina valószínűleg nem számított sem arra, hogy valakit át fog változtatni, és arra sem, hogy mi megjelenünk nála. És ha szerencsénk lesz, akkor Nicole is a mi oldalunkra áll, ha harcra kerül a sor. Már csak azt kell kiderítenünk, hogy hol vannak most.

És mintha csak valaki meghallotta volna Jasper szavait, egy új illatot éreztünk meg. És az ismeretlen illatot egy jól ismert követett.

- Nicole – suttogtam, és testvéreim is egyetértettek velem. – Azonnal meg kell találnunk.

Futásnak eredtünk Nicole illata után, aki úgy tűnt, mintha menekülne valaki elől. Ám mivel még újszülött volt, gyorsabban tudott futni, még nálam is. És hiába próbáltam olvasni a gondolaiban, az sem sikerült. Néhányszor sikerül elkapnom néhány gondolatfoszlányt, de mire megtudtam volna, hogy hol van, már el is tűnt. Emmett és Jasper gondolataiból kiolvastam, hogy Nicole elé akarnak vágni, hogy be tudják keríteni. Bólintottam neki, hogy egyetértek velük, és ezért ők irányt váltottak, hogy szembe kerüljenek a lánnyal. Mi húgaimmal tovább követtük az illatot, de nem sikerült elég közel kerülnünk hozzá. Ám hirtelen egy ismeretlen gondolat férkőzött a fejembe.

„Nem értem minek menekül. Tudja, hogy egyszer úgyis el fogom kapni. És egyébként is mire menne nélkülem. ”

Azonnal tudtam, hogy ez nem lehet más, mint Fellina. Szóval akkor ezért rohan ilyen gyorsan Nicole?! Mert menekül! De miért? Mi az, ami miatt ennyire megijedhetett? Megpróbáltam még egy kicsit gyorsabban futni, és a húgaim le is maradtak tőlem, de nem túl sokkal.

És úgy tűnt, van is értelme annak, hogy tempót váltottam. Nicole közelebb került hozzám, mert már gyakrabban hallottam a gondolatait. Gondoltam rám, hogy megszólalok hangosan is, de inkább elvetettem az ötlete, nehogy a másik nő is meghallja, vagy Nicole megijedjen. Ám egyszer csak úgy tűnt, hogy Nicole lelassított, mivel már minden gondolatát tisztán hallottam.

„Ezek meg kik? És mit akarnak? Én nem bírom tovább. Meg kell adnom magam. Egyedül úgy is kevés vagyok, ennyiükkel szemben. ”

Tehát akkor ezért lassít? Megérezte volna, hogy közeledünk, és azt hiszi, az ellenségei vagyunk? Mivel nincs senki rajtunk kívül az erőben, mivel azt éreznénk, vagy Alice látta volna. Ahogy csökkent köztünk a távolság, és megláttam Nicole-t, nagyon védtelennek tűnt. A levelekkel és gallyakkal teli földön ült, a térdeit felhúzta és ráhajtotta a fejét. Nem tudtam mi tegyek, hogy ne ijesszem meg még jobban, ezért halkan megszólítottam.

- Nicole…- ahogy meghallotta a nevét, azonnal felkapta a fejét, és nagy szemeket meresztett rám.

- Te? Mit keresel te itt? És ez hogy lehet?...Te is… - kezdte a mondatát, és tudtam, hogy mi az a szó, amit nem mondott ki szívesen, még a gondolataiban sem.

- Igen, én is a családom minden tagja is vámpírok vagyunk. De nem kell félned tőlünk! Most is azért jöttünk, hogy hazavigyünk, és megtanítsunk rá, hogy hogyan éld tovább az életed.

Nicole először nem akarta elhinni, amit hall, ám valami felkeltette a figyelmét.

- De ha te is az vagy, akkor miért ilyen színű a szemed? A nőé, aki átváltoztatott, vörös volt. De akkor az enyém most milyen színű? Kérlek, mond, hogy olyan, mint a tiéd!

Látszott rajta, hogy tényleg nagyon szeretné, ezt hallani, de nem akartam neki hazudni.

- Mivel még csak most változtál át, ezért még neked is vörös a szemed. Viszont ha úgy fogsz élni, mint mi, egy idő után neked, is ilyen lesz a szemed színe.

Szerettem volna megnyugtatatni, hogy minden rendben lesz, és senkit sem fog bántani, de nem tehettem.

- Gyere, hazaviszünk – nyújtottam felé a kezem.

- Haza…De hát hogy mehetnék én így haza? Mi lesz, hogyha bántom a szüleimet vagy Lisát? – kérdezte rémülten.

- Sajnálom, hogy félreérthető voltam. Én úgy gondoltam, hogy hozzánk, a Cullen házba megyünk, mivel mi sem akarjuk, hogy bárkit is bánts.

Ezzel sikerült egy kicsit megnyugtatnom Nicole-t, és közben már a testvéreim is megérkeztek. Alice-nek visszatért egy kicsit a jókedve, viszont Rosalie-nak még mindig bűntudata volt.

- Indulhatunk? – pattogott oda hozzánk húgom, mivel futása már nem is volt futásnak nevezhető.

- Persze, de azt hiszem, előbb valaki szeretne beszélni velünk – fordultam az erdő irányába, ahonnan Fellina sétált ki.

Vörös haja lobogott a szélben, és a szemei is szikrákat szórtak, mégsem akart harcolni. Nicole viszont rettenetesen megijedt.

- Én nem megyek vissza hozzád! Soha! – kiabált a nőnek.

- Miért? Hiszen még nem is ismersz – mondta nyájas hangon Fellina, de azt nem is sejtette, hogy én tudok olvasni a gondolatiban. – Mi rosszat tettem?

- Még hogy mi rosszat tettél? Tönkre tetted az életemet! Soha többet nem láthatom a családomat! És ez csakis a te hibád!

Nicole-nak teljesen igaza volt, és ezt a nő is tudta pontosan, mégsem hagyott fel a próbálkozásaival.

- Inkább elmennél velük, mint hogy itt maradj velem! Én megígérem, hogy fogsz még találkozni a szüleiddel. És…

- Ezt azonnal hagyd abba! Nagyon jól tudod, hogy soha többet nem mehet még csak a közelükbe sem – ordított rá Rosalie, magából kikelve. – Nicole, kérlek, ne hallgass rá! – tette hozzá finomabban.

Amit én már tudtam, arról Alicen kívül senki sem tudhatott, ezért meg tudtam érteni a dühkitörését.

- Én elmegyek velük, úgyhogy felesleges rám pazarolnod az idődet – felelte Nicole, majd hozzám fordult. – Indulhatunk?

Miután bólintottam mindnyájan elindultunk kifelé az erdőből. Fellina gondolatait még sokáig hallottam, amiket az erdő egy része is bánt, mivel dühében erdőirtásba kezdett. Ám ez már nem érdekelt, mivel tudtam, hogy Bella boldog lesz. Amikor a kocsihoz értünk, felvázoltam testvéreimnek az ötletemet.

- Szerintem nektek el kéne vinni Nicole-t vadászni. Én addig visszamegyek Forksba, és mindent elrendezek. Bellát, és a szüleit valahová el kell költöztetnünk, de a többi majd később elintézzük.

Miközben beszéltem, nem figyeltem Nicole gondolataira, aki kidülledt szemekkel és tátott szájjal bámult.

- Mi a baj Nicole? - kérdeztem.

- Vadászni…úgy érted, hogy… - hangosan nem mondta ki, de azért gondolatban befejezte, hogy emberekre.

- Nem, dehogy is! Máshogy is életben tudunk maradni, nem csak embervérrel! Az állatok is éppúgy kielégítik a szomjunkat.

Nicole szívéről hatalmas kő esett le, és boldog mosoly terült szét az arcán. Most, hogy tudtam, minden rendben lesz, elindultam az autóm felé.

- Várj Edward! Én is veled szeretnék menni – mondta Rosalie.

Nem kérdeztem tőle, hogy miért akar hazajönni, és ő sem gondolt erre, ezért minden további beszéd nélkül beszálltunk az autóba, és elindultunk vissza Forksba.

Nagyjából az út felénél járhattunk, amikor úgy döntöttem, hogy felhívom Bellát. Miután kétszer kicsöngött, szerelmem felvette a telefont.

- Edward, te vagy az? Van valami híre?

- Igen, én vagyok, és vannak új híreim. Melyikkel kezdjem: a jóval vagy a rosszal?

Bella néhány másodpercig gondolkozott a vonal túlsó végén, majd így szólt:

- Kezdd a jóval!

- Nos, a jó hír az, hogy megtaláltuk Nicole-t...

- Edward! De hiszen ez fantasztikus! El sem tudom hinni! Hol van most? Mikor értek…

Hirtelen egy nagy puffanást hallotta, majd megszakadt a vonal.

- Bella, Bella…

Azonnal a gázra tapostam, és rohantam szerelmemhez, mivel nem tudtam mi történt vele.




És akkor most egy kis értetlenkedés! Nagyon szomorú vagyok, mivel az előző fejezethez mindössze 3 komit kaptam. Remélem ez a fejezet megér majd kicsivel többet is. És azért is lenne fontos, hogy írjatok megjegyzéseket, mert úgy tervezem, hogy hamarosan befejezem az első részét Az óceánon túlnak, és után tartok egy kis szünetet a folytatásig.
Ráadásul, ha kapok 8-10 komit, akkor pénteken lesz valamilyen meglepetésem a számotokra! (Ez összefügg egy kicsit a szünettel is.)