Az óceánon túl - 15. fejezet

Sajnálom, hogy ennyit késtem ezzel a fejezettel, de nem volt időm befejezni. De remélem azért megérte rá várni! De ezt döntsétek el ti. Jó olvasást!



15. fejezet


Edward szemszöge

Ahogy benyitottam Bella szobájába, ő felém fordult, és rám mosolygott. A szívemről egy hatalmas kő esett le a megkönnyebbüléstől, hogy végre nyitott szemmel láthatom Bellát. A gépek nagy részét, is lekapcsolták már róla, csak az infúzió csöpögött továbbra is. Legszívesebben azonnal odarohantam volna Bellához, hogy megcsókoljam, azonban nem egyedül volt a szobában. Az ágya mellett ugyanis ott ült egy nő és egy férfi, akiket a szüleinek véltem. Amikor ők is megpillantottak engem, sokatmondóan egymásra néztek. Sejtették, hogy nem csak Bella egyik osztálytársa vagyok, és erre a gondolatukra, küldtem egy féloldalas mosolyt Bella felé.

Ekkor Bella feléjük fordult, és így szólt:

- Anya, Apa! Ő itt Edward Cullen. Edward, ők a szüleim, Renée és Charlie.

Mire Bella bemutatott minket, én odasétáltam az édesapjához, és kezet nyújtottam.

- Örülök, hogy megismerhetem Önöket!

Mikor Charlie hozzáért a kezemhez, kicsit furcsának találta, hogy olyan hideg a bőröm, de ráfogta arra, hogy az eső, és a csípős szél miatt van.

- Mi is nagyon örvendünk Edward – mondta Renée. – Sajnos mi éppen indultunk, mert még nem volt időnk vacsorázni, de örülök, hogy itt vagy, így legalább nem kell magára hagynunk Bellát.

A gondolataiból tudtam, hogy ez nem igaz, de rendes volt tőle, hogy elintézte, hogy kettesben maradhassunk.

Amikor Renée és Charlie kimentek a szobából, én rögtön megcsókoltam Bellát. Már régóta erre vártam, úgyhogy kiélveztem minden pillanatát. Amikor elszakadtam Bella ajkától, mélyen a szemébe néztem.

- Annyira örülök, hogy felébredtél. Már azt hittem, hogy sosem nézhetek újra a szemedbe, és mondhatom, hogy szeretlek. De tudtam, hogy te sosem hagynál el. Bella! Kérlek, ígérd meg, hogy nem hagysz magamra!

Ám én arra számítottam, hogy Bella majd azonnal megígéri nekem, de nem így tette. Csak elfordította a fejét, hogy ne láthassak a szemébe, és az ajtót bámulva kezdett beszélni.

- Edward, én ezt nem ígérhetem meg neked. Tudod jól, hogy nekem nemsokára haza kell mennem, és nem maradhatok itt veled. Viszont te sem tudsz velem jönni, mivel Ausztráliában mindig süt a nap, és nem akarom, hogy bujkálnod kelljen – mondta Bella, és egy kis szünet után így folytatta. - Viszont az sem biztos, hogy miután megtudod, hogy mi a bajom, még kellek neked.

Nem tudom, hogy gondolhatta, hogy nem kellene nekem. Bármit el tudok viselni, csak azt nem, hogy nélküle kelljen tovább élnem, hogyha azt lehetne egyáltalán életnek nevezni.

- Bella, könyörgöm, mondd el, hogy mi történt! Mi az, ami miatt szerinted már nem kellenél nekem.





Bella szemszöge

Azokban a pillanatokban, amikor nem voltam annyira mélyen a sötétségben, biztos voltam benne, hogy Edward hangját hallom. Azonban a legtöbbször csak a feketeségben lebegtem hangok, és képek nélkül.

Ám egyszer csak a sötétség halványulni kezdett. Először csak azt vettem észre, hogy hangokat hallok, amik lassan érthető szöveggé váltak. Majd felismertem a hangokat is, de ebben nem voltam egészen biztos, ugyanis szüleimet hallottam. De mivel ők nem lehettek itt, úgy véltem, hogy ez is csak egy álomkép. Csakhogy a hangok nem halkultak el, és szünet meg, mint eddig, hanem egyre tisztábbak lettek. Nem tudom mennyi idő telt el így, de a szememet még mindig nem nyitottam. Ám mikor már kilencvenkilenc százalékosan biztos voltam benne, hogy Renée és Charlie hangja az, amit hallok kinyitottam a szememet. A fény miatt, először nem láttam semmit, és vaksin pislogtam, de azután megláttam a szüleimet, akik egy kicsit távolabb az ágytól beszélgettek, ezért nem vettek észre.

- Anya… Apa – szólítottam meg őket.

- Oh, kicsim! De örülök, hogy felébredtél – mondta Anya, és elkezdtek potyogni a könnyei.

- Sajnálom, hogy megijesztettelek.

- Ugyan Bella! Nem tehetsz róla! De nagyon aggódtunk érted – mondta Apa, és megszorította a kezemet.

- De igazán nem kellett volna iderepülnötök – mondtam, de közben nagyon örültem neki, hogy itt vannak velem.

- Szerinted anyád képes lett volna nyugodtan otthon ülni, míg te itt fekszel.

Sejtettem, hogy valami hasonlót fog mondani, de azért jó volt ezt hallani is. Viszont egy valakit hiányoltam.

- Hol van Edward? – kérdeztem a szüleimtől, ám fogalmuk sem volt róla, hogy kiről beszélek. Azonban még mielőtt visszakérdezhettek volna Carlisle jelenet meg a szobában.

- Bella, de örülök, hogy felébredtél! Hogy érzed magad? Nem fáj semmid? – kérdezte, és el is kezdett megvizsgálni. – Megkérném Önöket, hogy hagyjanak magunkra, amíg megvizsgálom Bellát – kérte a szüleimet, akik el is hagyták a szobát.

Carlisle percekig vizsgálgatott, és különböző érintései után mindig megkérdezte, hogy mit érzek. Azonban amikor Carlisle a reflexemet ellenőrizte volna, a lában nem reagált rá, és én ettől kétségbe estem.

- Carlisle, mi történt? Miért nem érzem a lábaimat – kérdeztem megrémülve, mert közben feltűnt, hogy nem érzem a lábaimat. – Kérlek, mondd, hogy nem bénultam le! Azt nem bírnám elviselni.

Mialatt Carlisle közölte a szüleimmel is a dolgot, és elmondta nekik, hogy ő sem érti, hogy lehet ez, nekem patakokban folytak le az arcomról a könnyek. Nem szerettem sírni, főleg nem mások előtt, de képtelem voltam abba hagyni. Még a gondolattól is, hogy mostantól tolószékben kelljen leélnem az életem, az ájulás kerülgetett. Azonban ez most nem csak gondolat, hanem ez a valóság. Carlisle persze próbált megnyugtatni, hogy ez csak egy ideiglenes állapot, és majd a vizsgálatok után többet fogunk tudni. Viszont én ettől nem éreztem jobban magam. Nem akartam eddig sem, és most sem senkinek a terhére lenni, végképp nem Edwardéra.

Erről jut eszembe: hol van Edward? Miért nincs itt velem? Igaz, azon sem csodálkoznék, ha nem akarna már velem maradni.

De ebben nem lehettem egészen biztos.

- Carlisle, hol van Edward? – kérdeztem, mert ő biztosan tudja.

- Edwardnak sürgősen be kellett mennie Port Angelesbe, hogy találkozzon a testvérivel. Azt mondták, hogy valami nagyon fontosat találtak – mondta Carlisle titokzatosan, nehogy a szüleim rájöjjenek, miről van szó. Viszont én így is megértettem mindent, és megnyugodtam, hogy Edward nem hagyott el.



A délután nagyon lassan telt, és Carlisle egyik vizsgálatról a másikra küldött. Már nagyon fárasztó volt mindez, ráadásul Edward már nagyon hiányzott. Alig vártam, hogy újra láthassam már, de Nicole megtalálása fontosabb volt ennél.

Már későre járt az idő, amikor Edward megjelent a szobám ajtajában. Szüleimet először meglepte a megjelenése, mivel délután nem kérdezgettek róla, mégis egész jól fogadták őt. Edward biztos valami érdekeset hallott a gondolataikba, mivel egy féloldalas mosolyt küldött felém, amitől a szívem gyorsabban kezdett verni. Hogy zavaromat eltereljem, gyorsan bemutattam a szüleimet szerelmemnek.

- Anya, Apa! Ő itt Edward Cullen. Edward, ők a szüleim, Renée és Charlie.

Edward, mint mindig, most is nagyon udvariasan kezelte a dolgot, és kezet fogott Charlie-val. Kíváncsi lettem volna, hogy mit gondol Charlie, amikor megérzi Edward bőrének hőmérsékletét, de a gondolatolvasás nem az én szakterültem.

- Örülök, hogy megismerhetem Önöket! – mondta nekik szerelemem, és ha más nem is a hangja biztos elbűvölte őket, vagy legalább Renée-t.

- Mi is nagyon örvendünk Edward – mondta Renée. – Sajnos mi éppen indultunk, mert még nem volt időnk vacsorázni, de örülök, hogy itt vagy, így legalább nem kell magára hagynunk Bellát.

Ez valószínűleg nem volt igaz, mivel anya eddig végig azt hajtogatta, hogy nem éhes, de nagyon örültem neki, hogy magunkra hagynak egy kicsit.

Mihelyt a szüleim elhagyták a helyiséget, Edward rögtön az ágyamnál termett, és szenvedélyesen megcsókolt. A dolog először váratlanul ért, mivel mindig nagyon óvatos, de tetszett ez a változás. Mikor Edward eltávolodott tőlem, és a szemembe nézett, ezt mondta:

- Annyira örülök, hogy felébredtél. Már azt hittem, hogy sosem nézhetek újra a szemedbe, és mondhatom, hogy szeretlek. De tudtam, hogy te sosem hagynál el. Bella! Kérlek, ígérd meg, hogy nem hagysz magamra!

Nem számítottam rá, hogy Edward ezt fogja mondani. De hogy ígérhetném ezt most meg neki. Még nem is tudja, hogy mi történt velem. Mi van, ha így már nem fog szeretni. Nem akarom, hogy csak kényszerből, egy ígéret miatt maradjon velem, és ezt neki is tudnia kell.

- Edward, én ezt nem ígérhetem meg neked. Tudod jól, hogy nekem nemsokára haza kell mennem, és nem maradhatok itt veled. Viszont te sem tudsz velem jönni, mivel Ausztráliában mindig süt a nap, és nem akarom, hogy bujkálnod kelljen – mondtam azt ajtót bámulva. - Viszont az sem biztos, hogy miután megtudod, hogy mi a bajom, még kellek neked –tértem a lényegre.

Már látszott Edwardon, hogy kezdem kihozni a sodrából, és ez a szavain is hallatszott.

- Bella, könyörgöm, mondd el, hogy mi történt! Mi az, ami miatt szerinted már nem kellenél nekem.

Tudtam, hogy most itt az igazság pillanata…




10 komi után a hétvége felé jön a friss!