Az óceánon túl - 16. fejezet

Ezt a fejezetet Nesszinek ajánlom!

16. fejezet


Bella szemszöge

- Edward, nagyon fontos, hogy tudd, nem akarom, hogy csak kötelességből maradj velem! Nem szeretném, ha úgy éreznéd, hogy muszáj velem maradnod, mert ez nem így van – mondtam Edwardnak, aki már türelmetlenül várta, hogy mire akarok kilyukadni. Azonban mikor folytatni akartam a mondatomat, Carlisle lépett be a szobába. Nem tudom pontosan mire gondolt, de Edward szemei arról árulkodtak, hogy már mindent tud.

- Bella! Ugye nem gondoltad komolyan, hogy ezért elhagynálak! Ez semmit sem változtat azon, amit érzek irántad. Ráadásul még abban sem lehetünk biztosak, hogy nem fogsz meggyógyulni. tudod, hogy felesleges emiatt aggódnod.

Edward válasza végre megnyugtatott egy kicsit, viszont valami még mindig aggasztott.

- Carlisle, tudsz már valamit arról, hogy mi bajom?

Carlisle az ágyamhoz lépett, és halkan beszélni kezdett:

- Sajnos teljesen biztos nem lehetek benne, de van egy elméletem. Szerintem a problémádnak lelki okai vannak, ugyanúgy, mint a kómának is az lehetett. És ez érthető is lenne, azok után, ami veled történt. Viszont ez azt is jelenti, hogy csak tőled függ a felépülésed. Tehát mi nem tehetünk többet.

Miután Carlisle elmondta a diagnózisát, nekem a szavam is elállt. Szóval akkor én idézem elő minden bajomat? Ha akarnék, tudnék járni? Tehát akkor valami még sincs teljesen rendben az agyammal. Már eddig is úgy gondoltam magamra, mint egy őrültre, aki mindenfélét álmodik, de most már legalább biztosan tudom is.

- Én el tudom intézni, hogy holnapután kiengedjelek, de csakis úgy, hogy az mi házunkban kell eltöltened egy hetet, folyamatos megfigyelés alatt. De ha úgy gondolod, kérhetnél segítséget is egy szakembertől – folytatta a mondanivalóját Carlisle. - De Bella, kérlek, ne okold magad, mert az csak megnehezítené a felépülésedet.

Miután Carlisle kiment a szobából, és magamra hagyott, Edward vigasztalni próbált, ám hasztalanul. Carlisle szerint nem kéne magamat hibáztatnom, de akkor mégis kit? Senki más nem tehet arról, ami velem történt, csakis én – és az őz, amit majdnem elütöttem.

Később a szüleim is biztatni próbáltak, ám úgy tűnt, hogy vigasztalhatatlan vagyok. Nem akartam, hogy sajnáljanak, ezért megpróbáltam elrejteni elkeseredettségemet, több - kevesebb sikerrel. Szüleimet könnyebb volt félrevezetni, de Edwardot már kevésbé. Ő jobban észrevette, hogy mit érzek, és mennyit szenvedek, főleg abból az utolsó két éjszakából, amit a kórházban töltöttem vele együtt. Mivel ha napközben sikerült is volna átejtenem, éjszaka úgyis lebuktam volna, mert rémálmaim voltak. Szerencsére ezeket az álmokat mind elfelejtettem, amikor felébredtem, ami azzal is járt, hogy mindig újabb, és félelmetesebbek jöttek helyette.

Amikor végre eljött az a nap, hogy elmehetek, szomorúságom még nagyobb lett. Miközben arra vártam, hogy a papírjaim elkészüljenek, a nővér behozott valamit a szobába. És ez nem volt más, mint egy tolókocsi. A nővér megláthatott valamit a szememben, mert biztatóan rám mosolygott.

- Nyugodj meg! Meg fogod szokni – mondta.

Csakhogy én nem tudtam megnyugodni, és pont azért, mert nem akartam megszokni. Nem akartam így leélni az életemet.

- Bella indulhatunk? - jött be hozzám Edward. – A szüleid azt mondták, hogy a kocsinál megvárnak.

Rettegtem a gondolattól, hogy én beleüljek a kerekes szébe, ám nem volt más választásom. Miután bólintottam Edward felkapott az ágyról, beleültetett. Amikor a folyosón végighaladtunk, sokan megbámultak minket. Legszívesebben – ha tudok – felugrottam volna, és elrohanok, mert nagyon zavartak ezek az emberek. Bár lehet, hogy csak bebeszéltem magamnak, mivel annyira mégsem lehettem feltűnő, de akkor is észrevettem néhány vizslató tekintetet.

Azonban mikor a parkolóba értünk, Edwardnak megszólalt a mobilja. Először furcsának találtam, hogy nem vette fel azonnal, amit elkezdett csörögni, hanem csak lassan szedte elő a zsebéből. Jóllehet, hogy ez csak annak volt köszönhető, hogy szüleim végig figyeltek minket. Ennek ellenére Edward most is olyan gyorsan beszélt, mintha egyedül lennénk. Persze sem szüleim, és senki más sem volt még hallótávolságon belül, így nem kellett attól tartania, hogy meghallja valaki. Miközben beszélt, lépteit lelassította, majd miután letette a telefont, közelebb hajol hozzám, és nagyon halkan kezdett beszélni.

- Alice volt az, és azért hívott, mert valami fontos nyomra bukkantak. Azt szeretnék, ha odamennék, és segítenék nekik, de nem megyek, ha te nem akarod.

- A testvéreidnek szükségük van rád, nem hagyhatod őket cserben, és én is megleszek – mondtam neki. - Menj csak nyugodtan.

Miután Edward elment, mi a családommal a Cullen ház felé indultunk, és hogy nehogy eltévedjünk, Esme előttünk ment a saját autójával. Mivel szüleim eddig Brown-éknál szálltak meg, abban a szobában, ahol én laktam, minden holmijuk ott maradt. Ám azt mondták, komoly megbeszélni valójuk van velem, ami már nem várhat sokáig.




Edward szemszöge

Amint nem láttam semmi akadályát, hogy segítsek a családomnak, azonnal indultam Port Angelesbe. Alice azt mondta, hogy ahhoz a helyhez közel, ahol Fernandot megtaláltuk, várnak rám. Szerencsére nem volt szükség bonyolultabb útmutatásra, mert ahogy közeledtem, meghallottam a gondolataikat. Viszont valamit rejtegettek előlem, és ezt rögtön tudtam, mert teljesen képtelen dogokra gondoltak. Mivel Alice épp a legújabb ruhakollekcióját tervezgette, míg Jasper arra gondolt, hogy milyen jó lenne elkapni egy nagy, jóllakott macit. Emmett már csak Emmett maradt, és a Rosalie-val töltött éjszakáját elemezte, és már a következőt is tervezgette. Azonban nővérem gondolatai voltak mind közül a legfurcsábbak. Ő ugyanis ahelyett, hogy épp magát istenített volna, vagy az járt volna a fejében, hogy miket vesz legközelebb a plázában, inkább a Nicole-lal töltött utolsó óráit ismételgette.

Nagyon nem tetszett ez nekem, ezért a gázpedálra tapostam, hogy minél előbb odaérjek. Ráadásul hol van Fernando, és miért nem hallom a gondolatait?

Azzal a lendülettel, amivel lefékeztem a raktárépület elé, be is rohantam, és rögtön kérdésekkel támadtam le testvéreimet.

- Alice, hol van Fernando? És mit próbáltok titkolni előlem? – kérdeztem a húgomat, mivel ő volt az egyetlen, aki hajlandó volt rám figyelni, és nem a gondolataival foglalkozni.

- Hát az úgy volt, hogy… egyességet kellett kötünk Fernandóval – kezdte húgom. – Azt ígérte, hogy elmondja, hol van Nicole, ha mi elengedjük. És mivel ő elmondta, hol találjuk, nekünk is be kellett tartanunk a szavunkat.

Mivel Alice pontosan csak ezeket a részeket mutatta meg a fejében, nem tudtam mire akar kilyukadni.

- ALICE? – szóltam mérgesen a húgomra.

- Oké, oké, mondom – tette fel a kezét testvérem, mint aki megadja magát. – Szóval Fernando elmondta, hogy mikor találkozott Nicole-lal, a párja, Fellina, követte őket, és féltékeny lett. Először meg akarta ölni Nicole-t, azonban mikor megharapta, valaki megzavarta, és elkezdődött az átváltozása. Ekkor döntötte el Fellina, hogy segít Nicole-nak a vámpír életben, és kiképzi, mert van egy ellensége, akit le akar győzni – hadarta el egy szuszra.

A sok információ, amit Alice közölt velem, elnémított. Nem bírtam semmit sem mondani, majd csak ennyit bírtam kinyögni:

- Nicole vámpír?

Sajnálom, hogy ez is ilyen rövid lett, de a következő már hosszabb, és eseménydúsabb is lesz!
Légyszi írjatok komikat!